Eutropius konzulsága oly izgalomba ejtette a római világot, a minőre a herélt egyáltalán nem számított, mivel a Nyugatot nem ismerte eléggé. Keleten szintén megbotránkoztak a trónnal szomszédos méltóságra vágyó heréltnek túlzott dölyfén, s azt a kérdést vetették fel, hogy ennek a szokatlan konzulnak valamikor nem jut-e az is eszébe, hogy magát császárrá tétesse. A mi pedig a patriciusi címet illeti, ezt viszont oly gúnyolódással vették tudomásul, a melynek nagy része egyenesen a császárra hárult. »Nagyon helyesen tette, ezt mondogatták az emberek, hogy magának ilyen apát választott.«
Eutropius nagyravágyó terveivel szemben ily nyilatkozatokban tört ki a keleti rómaiak érzelme. De Nyugaton, főleg pedig Italiában, a hol a konzulságot nem csak a legelső hivatalnak, hanem egyenesen szent intézménynek tartották, a mely a régi Róma nagyságával forrt össze, s úgy szól annak történeti képviselőjéül s múltjának éltető szelleméül tekintetett, a megdöbbenés sokkal nagyobb mérvet öltött s a bosszankodás sokkal nagyobb hullámokat vetett.Eleintén nem hittek annak a hírnek, a mely mendemonda alakban a 398 év októberében, vagy novemberében érkezett Konstantinápolyból, hogy Eutropius konzullá kijelöltetett; sőt egyenesen visszautasították, mint valóságos mesét. »Annyi abból a való, ezt mondogatták a rómaiak egymásnak, - mint ha valaki azt akarná velünk elhitetni, hogy fekete hattyút, vagy pediglen fehér hollót látott.« Midőn a mese igaznak bizonyult, midőn a kételkedés semmiféle kibúvó ajtóhoz nem menekülhetett többé, mindenfelé zajos nyilatkozatokban tört ki a harag; mindenki sértve érezte magát hitében, előítéletében, polgári méltóságában, sőt még háza becsületében is.
A konzulság Rómában vallásos jelleggel bírt, a melyet még a pogány intézményekből öröklött s a melynek nyoma a régi vallás elcsenevészesedése s az újnak nőttön-nőtt fejlődése dacára is számtalan kedélyben megmaradt. E vallásos jelleg mindannyiszor teljes erejét nyerte vissza, valahányszor csak az államot komoly aggodalom, vagy nagy szerencsétlenségek csapásai fenyegették: ezen alkalommal is ugyanazon tünemény mutatkozott, midőn a konzuli hivatal tisztasága forgott kockán. Mivel az új konzulok hivatalba lépésükkel egyúttal az évet is felszentelték, ennélfogva sem személyüket, sem nevüket nem tekintették közönyösöknek az új év sorsára vonatkozólag, s a régi rómaiak e tekintetben túlzó babonaságba estek. Honorius kortársai, a nélkül, hogy hiszékenységben atyáikkal mérkőzhettek volna, egész ijedelemmel néztek azon esemény elé, hogy a 399. év Eutropius jós jele alatt nyíljék meg.

Az utcákon, a tereken megállítgatták egymást az emberek, hogy aggodalmaikról beszélgessenek. »Mily kilátásaink nyílnak a jövőre! - mondja az egyik - a kétfejű gyermekek, a megszólamló ökrök, a baljóslatú madarak még csak szót sem érdemelnek e mellett: mikor maga a terméketlenség fenyeget bennünket. Nem lesz többé termékeny házasság, nem lesz többé aratás. Mit használ, ha földjeinket bevetjük Ki vesztegetné idejét arra, hogy venyigét plántáljon Az ég nem teheti termékennyé azt az esztendőt, a melyet maga a terméketlenség nyit meg. - Mind hasztalan, - igy szólt a másik - az év maga visszautasítja ezt a nevet; Janus, a maga kettős szájával, tiltakozik az ellen, hogy a fastikba beírjuk. Fenekestül felfordultak a világ törvényei, ezzel toldotta meg a beszélgetést a harmadik; ha a heréltek bitorolják a trabeát, akkor a férfiak nem tehetnek egyebet, mint hogy rokkát vegyenek kezeikbe és fonjanak. A világ az amazonok uralmának veti magát jövőre alá.
- Ohó! így kiáltott fel egy újabb jövevény, tanult emberre valló tekintéllyel, vagy legalább ilyesminek fitogtatásával - az ó-világ még legnagyobb borzalmai közepeit sem mutatott fel ily szörnyűséget: Oedipus feleségül vette az anyját, Thyestes saját leányát, Medea feláldozta atyját, a testvérek kölcsönösen megöldökölték egymást Thebeben, az istenek harcoltak egymással Trója előtt: de hogy herélt konzullá legyen, ilyet még nem látott a világ!« Ily hangokban tört ki a nép felháborodása, ily eszméket, ily babonás borzalmakat nyilvánított, a melyekről az azon korból való költészet életteljes képet hagyott fenn számunkra.

A nemesebb szívűek még komolyabb fájdalmakat éreztek: azt, hogy a római hazája lealacsonyíttatik a jelenben, bemocskoltatik történelmében s a Brutusok, Scipiók, Fabiusok, Claudiusok neve megszentségteleníttetik az által, hogy velők szolgai nép érintkezik. A szenátorok közűi azok, a kik konzulságot viselt személyeket számláltak családjok évkönyveiben, házaik előcsarnokába mentek, hogy az ott sorban felállítgatott ősök képmásai között kisírják magokat. Mindnyájan, nagyok és kicsinyek, felújítják emlékezetükben a szenvedéseknek azt a számtalan nemét, a mellyel ez a rabszolga, a konzuljelölt Itáliát valaha csak elhalmozta: a lázadás tüzét, a melyet Afrikában szított, a gabonaszállító hajók elfogatását, az örök városnak kiéheztetni akarását. Minthogy nem akadt ember, a ki nem szenvedett volna miatta, mindenki bosszankodott, midőn a csak alig, hogy elmúlt események eszébe jutottak, s esküvel erősítgették, hogy Eutropius konzulságát nem engedik beíratni a Capitoliumba. Sőt egyenesen azt határozták, hogy a nép és a tanács ez óhajtásukat ünnepélyes küldöttség által a császár előtt tolmácsolja.

A milánói táborban, a hol a fejedelem lakott, hogy gyámja szemei előtt legyen, nem talált a hír jobb fogadtatásra, mint Rómában, még pedig személyes okokból, minthogy velők szemben keserű gúnynál és kihívásnál nem tekintethetett egyébnek. Stilikon és Honorius már megegyeztek abban, hogy Nyugaton nem ismerik el Eutropiust. Abban az időpontban, a midőn a római küldöttek a palotába érkeztek, a császár épen túl a rajnai germánokat fogadott kihallgatáson, a kik a végett jöttek, hogy illető népségeik részéről, újból megkössék a császárral pillanatnyilag megingott szövetségüket.
Theodosiusnak eléggé magas termetű és kellőleg méltóságos magatartásit fia, egészen az alkalomhoz illőképen válaszolt Germania eme szülötteinek, a vadállatok bőréből készült bundákba öltözött, hosszú veres bajuszú, fejők tetején csomóba kötött, vagy vállaikra lefüggő göndör hajú követeknek. Némelyiküknek királyt tolt nyakára, másoktól ígéreteiknek biztosítása végett kezeseket követelt; ismét némelyeknek azt a rendeletet adta, hogy a római hadsereg számára küldjék el hadjutalékaikat, és a légiók közé elegyített sicambernek le kellett vágatnia azt a sűrű, hosszú haját, a mellyel a barbar seregképen szolgáló szövetségesek a sasok alatt szolgálóktól magokat megkülönböztették.
Amint a Capitolium küldöttjei ezen a szemlén részt vettek, jóllehet csak halvány képét képezte ez annak az időnek, a midőn Kómát az egész világ uralta és tisztelte, a meghatottság annyira elfogta keblüket, hogy csak üggyel-bajjal bírták megtartóztatni magokat attól, hogy könnyekre ne fakadjanak.

Azt, hogy minő szavakat válthattak a császárral, vagyis inkább az igazi fejedelemmel Stilikonnal, csakis egy költő nyilatkozata után tudjuk; de ez a költő nem közönséges versfaragó volt, a ki a nagyokat hallomás után szokta megénekelni s a ki az udvari palota mennyezetét csak messziről szemlélhette. Claudianus, a Stilikon kegyéből legio tribunjává lett költő, meglehet éppen maga is jelen volt ezen kihallgatáson; mindenesetre pedig még ugyanazon a napon hallhatta az egész esemény lefolyását egyenesen pártfogójának a szájából. De bár mint legyen is a dolog, ezen eseményről a költők szokása szerint, képleges elbeszélést készít számunkra, a melyben Róma istennője képviseli az örök város küldöttjeit s intéz a császárhoz beszédet, meglehet éppen azt, a mit az igazi küldöttek tartottak. Okadatolásai legalább éppen olyanok, eszméinek láncolata megfelel annak. a melyet a római nép szónoka elmondhatott azon ifjú ember előtt, a kinek kezén fordult meg, ha nem is a konzuli hivatal sorsa, de mindenesetre annak méltósága.

A szónok - legalább föltehetjük, hogy nem más valaki - beszédének bevezetését azon látmányból meríti, a mely épen szemei előtt feltárult, s azután elsorolja Theodosius és Honorius dicső tetteit; a szásznak megveretését az Óceánon; Britannia megszabadíttatását a piktek beütéseitől, a boszúállást. mellyel Germania lakolt, amiért Galliát fenyegette.
»Te tetted azt óh, fejedelem, így folytatja, hogy Róma megalázva látja lábainál a frankot, leverve a svédet, s a Rajna, a te törvényeidnek alávettetve, Germanicus nevével üdvözöl téged.... De fájdalom, a Kelet, ez a visszavonásra kárhoztatott föld, irigyli szerencsénket. A nap túlsóoldala felől fertelmes cselszövények gomolyognak felénk, a melyek arra törekesznek, hogy az egyetértést megbontsák közöttünk s azt eszközöljék, hogy az egész birodalom ne képezzen többé egy testet.«
Ezután következik annak a sok bántalomnak elsorolása, a mellyel a Byzanci kormány a Nyugatot illette: Gildonnak lázadása, az afrikai városok elpusztítása, Róma éheztetése, Itália szenvedései. Mind ez. Eutropius munkája, íme így érdemelte ő ki azt a konzulságot, a melyet a Kelet részére szánt; de ez a konzulság maga egyike legnagyobb bűneinek.

»Mivel a Kelet megszokta, hogy asszonyok királyi pálcája alatt nyögjön, magától értődik, hogy egy heréltét is eltűrheti: de a mit az Orontes, vagy Halys szokásnak tekint, az egyenesen szennyfolt a Tiberisen. Ha azok közönyösek maradnak dicsőségük iránt, mi bírái és őrei tartozunk lenni a miénknek. Mióta Persia a maga fényűzését és romlottságát becsempészte erkölcseink közé, Eutropius elaljasodott tisztitársainak faja is befurakodott hozzánk; de hatásköre szerencsére csak a császári lakosztályra, a ruhatári felügyeletre s az ékszerek őrizetére szorítkozik. Ám foglalkozzanak a nyakékekkel, tatarozzák a bíbor öltözeteket, oltalmazzák a fejedelem álmát az alkalmatlan csendháborítás, vagy szent fejét a nap heve ellen; ezért nem vesztegetjük a szót! De, hogy felvegyék a bíbort, a helyett, hogy tataroznák, hogy az állam gyeplőit vegyék kezükbe, a helyett hogy a legyezőt kezelnék, ez ellen a római méltóság tiltakozik!
»Hogy, hogy hát holmi herélt kedvéért hívjuk össze a választógyűlést a Mars mezejére, állítanok fel a korlátokat, szednők a szavazatokat! A forumi szószék az ő dicséretétől visszhangozzék! Eutropius képmását hordoznák meg az Emiliusok, Deciusok és Camillusok, a haza megmentői és támaszáéi között? A Brutus által alapított méltóság bemocskoltassék a Chrysogouusok és Narcissusok kezei között! Íme majdnem mit eredményezett a te szűzi halálod óh Lucretia! a te önfeláldozásod Porsenna oltárán óh Mucius! a te hősiességed óh Brutus! midőn atyai érzelmeidet a polgár kötelessége kedvéért feláldoztad, s a vessző csomagok talántán csak azért ragadtattak el a Tarquiniusoktól, hogy egy rabszolga lábai elé dobassanak!. . . Ugyan keljetek ki sírotok mélyéből ti ősi rómaiak, Latium dicsőségei nosza szemléljétek kuruli széketeken ezt a teljesen ismeretlen tisztitársat! Vagy pedig óh nagylelkű árnyékok, hozzátok közénk a bosszúállást az örök éj kebeléből! álljatok bosszút magatokért, álljatok boszút a római méltóságért: kétséges nemű szörnyek ékesítik fel magokat a ti jelvényeitekkel; a bilincsek hordozására teremtett rabszolga kezek merik csóválni a konzulok fejszéjét…«

»És te fejedelem, Theodosiusnak fia, a ki négy ízben díszesíttettél fel a konzuli címmel, szintén vigyázz saját dicsőségedre, kíméld meg évkönyveinket attól a gyalázattól, a mely lapjaikat bemocskolással fenyegeti. Egyedül ez az egy hivatal olyan, a melyre még a hatalmok tetőpontján levő császárok is vágyakozhatnak: ebben az egyben közösködnek velünk; a megtiszteltetéseken való nemes osztakozás folytán azt látjuk, hogy ez a hivatal az egyeduralkodó kezéből az alattvalóéba s a mi kezünkből az augusztusokéba megy által: őrizd meg tehát azt eredeti tisztaságában, minthogy egyúttal a tiéd is; távoztass el tőle minden szennyfoltot, a mely te reád is visszahullana. Tőled is ugyanezt kérjük Stilikon! A te dicsőségedet éppúgy érdekli ez a dolog, mint a miénket. Mily háborúra merészkednék vállalkozni karod, mely győzelmet remélhetne Róma egy bőröltnek jósjele alatt«

Stilikon sokkal ügyesebb volt, mintsem, hogy olyan zajt csapjon a dologgal, a mely nyomban előidézte volna a háborút, ennélfogva csak néhány rövid, s látszólag mérsékelt szóval válaszolt. Azt állította, hogy a keleti konzul kineveztetése felől semmi közvetetlen értesítést nem kapott, s hozzátette azt is, hogy január kalendái előtt valószínűleg nem is kap, mivel a szelek és a tenger akadályozzák a közlekedést, ennélfogva várniuk kell s csak egy konzult kiálthatnak ki Rómában. Ez egyetlen konzulnak választása érett megfontolás után hajtatott végre, még pedig úgy, hogy eleve is merő ellentétét képezze annak, a mi Keleten történni készült. Honorius Italia tényleges prefectusát, Mallius Theodorust jelölte ki, Nyugat legtekintélyesebb s legtiszteltebb embereinek egyikét. Egyébiránt abban is előre meg-állapodott a milánói udvar s a római szenátus, hogy az új konzul hivatalba lépése, a körülmények rendkivüliségénél fogva, szokatlan fénnyel hajtassék végre.

Mallius Theodorus a nemes rómainak ritka példányképét tüntette fel ezen vallásos átmeneteli korszakban, midőn a pogányt a keresztyénség felé vonzotta a fejedelem példája, vagy saját lelkiismerete, a keresztyént pedig a sokisten-hivés küszöbén tartóztatta vissza a százados hagyományok iránti tisztelet s a nemesség türelmetlenségre hajló szelleme. A tanok és vallások ezen összeütközése alkalmával, a platói bölcselet mintegy semleges területet képezett, ahol a keresztyének és pogányok találkozhattak egymással, a nélkül, hogy azért összeütköztek volna, mivel magasztos eszméivel a keresztyénséget megközelítette, mi közben a pogányság durva realizmusát eszményi magyarázatokkal tisztította meg. E térre ütötte fel sátorát Mallius Theodorus, a ki hitvallására nézve keresztyén, de születésénél és hivatalánál fogva nemes ember volt, a hol egyugyanazon időben barátja lehetett az agg Symmachus főpapnak s pártfogója a nemrégiben megtért ifjú Augusztinusnak, a ki neki ajánlotta a Boldog életről szóló értekezését. O maga is irt egy könyvet a világ eredetéről és eszméink kútforrásairól, valószínűleg Platón rendszere nyomán.

Theodorusnak, ez elbájoló modorú, feddhetlen jellemű, mások iránt való bánásmódjában jóakaraté, prosában úgy mint versben szabatos irásmódú férfiúnak élete könnyedén folyt s mindenki helyeslését kiérdemelte. A mindennemű visszavonások ezen korszakában, neki nem akadt ellensége. Egymásután majd a pretorium törvényszékénél ügyvédkedett, majd Afrikában és Macedóniában pro-consuloskodott, azután a császár magán vagyonának kincstárnoka, Gallia prefectus pretoriója volt, ekkor pedig, midőn Honorius szemét reá vetette, a nagy itáliai prefecturát igazgatta. Ezt az eszélyes választást az összes pártok helyeselték s az új konzul, hogy a szenátusnak kedvében járjon, azt követelte, hogy Symmachus jelen legyen beiktatásán.
Minthogy Symmachus maga nem jöhetett, fiával Flavianussal helyettesíttette magát úgy, hogy a keresztyén Theodorus, a mint a Kapitoliumra felhágott, hogy az évet megszentelje, oldala mellett találta a minapi száműzöttet, a ki a legutóbbi vallásos háborúkban a pogánypárt fejeként működött. Claudianus azt a megbízatást kapta, hogy Mallius konzulságát leghangzatosabb verseivel dicsőítse, sőt egyidejűleg azt is megrendelték neki, hogy Eutropiusra gúnyverset készítsen; de a békés hajlamú és mérsékelt irányú ember nem bírta valami nagy lelkesűltségre hangolni a költő szenvedélyes múzsáját; hanem annál otthonosabban érezte az magát Stilikon ellenségével szemben.

Mialatt Róma városa a 399. év januáriusának kalendáin egyetlenegy konzul hivatalba lépését ünnepelte, a közben ugyanazon napon, ugyanazon órában hasonló szer-tartás, vagyis inkább a római ünnepélyes pompának paródiája hajtatott végre Konstantinápoly falai között. Eutropius széles pálmalevelekkel ékesített tógában foglalt helyet a cézárok tűzhelyén; a szenátus környékezte s a birodalomnak összes kitűnőségei, a rabszolga előtt térdet hajtva versenyeztek egymással azon tisztességért, hogy kezeit csókolhassák; a legkegyeltebbek ráncokkal rakott s éktelen arcaira nyomhatták ajkaikat. A törvények támaszának, a haza megmentőjének, a fejedelem atyjának nevét ruházták reá.
Eutropius azt kívánta, hogy a palota kapui nyitva álljanak, mintha ez a lakás egyenesen az övé lett volna, s azokon aztán megszámlálhatatlan sokaság özönlött be s a márvány folyosók visszhangját - ezerféle gúnyolódással kevert türelmetlen kiabálással verte fel. Végre útnak indul a díszkiséret: a palotából Konstantin kúriájába vonul, a melyet kizárólag a konzulok beiktatására használtak, azután a szomszéd fórumra, a melynek köralakú kerítését két egymásfölé helyezett oszlopcsarnok képezte.
Eutropius keresztül halad ezen a rengeteg téren, a melyet mindenféle színű márványok, szobrok, ércoszlopok ékesítenek; majd a porphyr lépcsők fölött emelkedő szószék felé közeledik, arra föllép s a néphez fizetett éljenzésektől kisért beszédet intéz. Mialatt a palota és a szenátus helyéül szolgáló városnegyedben ez a szertartás végbe ment, az alatt a város többi részeit munkások töltik meg, a kik a dölyfös szerencsefi szobrait állítják fel. Némelyek ércből, mások a legszebb márványból voltak; itt bírói jelmezben mutatkozik, amott tógát visel, másutt kard köríti derekát.
A szenátus lóháton szerette volna látni s nemsokára oszlopcsarnokai úgy tüntetik fel a szemnek, a mint térdeivel a paripa oldalait szorítja. Mindegyik emlékoszlop alján oly hangzatos címek pompáznak, a melyek pirúlásra kényszerítettek volna minden nálánál méltóbb embert: Byzas és Konstantin után a város harmadik alapítójának nevezik, s még magas származásáról is mernek beszélni, midőn gazdái, a kiket szolgálj még életben vannak.

»Mily túlzott elaljasodása ennek az udvarnak!« így kiált fel Claudianus, a ki e részletek némelyikét reánk hagyta. »Vajon rémuralom áll e fenn oda alant? vagy valami titkos rettegés nyomja el a megbotránkozás szavát? vagy legalább tán borzalom ütött tanyát a szívek fenekén Nem; a szenátus kedvvel, lélekkel tapsol, s a Byzanci nagyok visszhangoztatják: íme. ilyenek a görögországi rómaiak! Igazán szenátusához méltó nép s igazán konzulihoz méltó szenátus. Maga a hadsereg sem tudja, mit csináljon, tehát veszteg marad; nincs abban többé egyetlenegy olyan katona, a ki szemérmes haragjában fegyvert ragadna s fellázadna. Nyilván a barbárokra néz az a kötelesség, hogy a rómaiakon ejtett gyalázatot lemossák. «

»Most már nincs egyéb hátra, mint hogy a világ összes heréltjei. a konzul osztályos társai és cimborái, a haza ez álatyjainak székeit elfoglalják! Nosza rajta heréltek, csődüljetek ide; csatlakozzatok kíséretképen főnökötökhöz! Ti új fajtájú patriciusok, hagyjátok ott a hálószobát, néktek a törvényszéken van a helyetek; elég soká kísérgettétek a matrónák gyaloghintóját, most már a konzul széke mögé várnak benneteket! vagy mégis, nem így történik majd a dolog. Ha a rettentő Stilikon szégyenlene ily ellenség ellen karddal harcolni, semmi szükség sincs arra, hogy kivonja a magáét. Hadd csattogjon a korbács, azonnal látja a világ, hogy mint görbülnek meg a büntetéshez szokott hátak. Azt beszélik, hogy a scythák több évi háború után rabszolgáikat tűzhelyeiken letelepedve találták, mint feleségeik urait s mint gyermekeik elnyomóit. E nyomorultak még a hazájukba való visszatérés útját is el akarták előlök zárni s fegyveresen vonultak ki eléjük: azonban a scythák csak korbácsaikat vették elő s a szíjjkorbácsok süvöltésére a rabszolgák visszakérték megint régi láncaikat.«

A költő még tovább megy: heves harci felhívást ad Marsnak, a rómaiak atyjának szájába, és minthogy az ázsiai tengerpart akkoriban elég erős földrengéseket szenvedett arra, hogy Konstantinápoly egyik városrésze is kárát vallja, Claudianus keserű kárörömmel sorolja el a csapásokat s még eme szavakat is szájára meri venni:
»Bárcsak Neptunus szigonyát visszájára fogva, tenger alá merítené ezt a földet, melyet a bűn, a mit szült, megfertőztetett! Szíves készséggel átengedünk a fúriáknak egyetlenegy várost, hogy a világegyetemet megmenthessük.«

Ily testvérgyilkos gyűlölet tüzelte egymás ellen a római világ két fővárosát.