Attalus, megérkezésekor ugyanazon kérdést találta maga előtt, a mely néhány hónappal régebben a szenátust és egész Rómát oly élénk izgatottságba ejtette; sőt ez most az új körülmények között még súlyosabb alakban ismétlődött. Az éhség megakadályozására csak egyetlen egy eszköz mutatkozott, tudniillik Afrika meghódítása; sőt ez őrjöngő népség lecsillapítására sem találkozott több annál az egynél: nevezetesen minél elébb hadivállalatot kellett oda szervezni, vagy legalább mutatni, hogy abban fő a kormány feje. A kérdés tehát sürgetésen, soron kívül a szenátus tanácskozása elé terjesztetett.
Alarik, a kinek tanácsát kikérték, előbbi ajánlatát ismételte, hogy a gót harcosok javából kiválogatott kisded sereg küldjék Drurna vezetése alatt Karthágóba; a szenátus e tervhez csatlakozott, sőt ezen alkalommal nagyobb többségben, mint az első ízben; de Attalus ezúttal is ellene volt, még pedig annál nagyobb hevességgel, mivel majd csaknem magára maradt.

Került elő még egy másik vélemény is, nevezetesen az, hogy vegyes vállalat küldjék, a melyben a barbár csapatok és római csapatok egyenlő számban vennének részt: de Attalus ezt is csak úgy ellenezte, mint a másikat. Minthogy a békés beavatkozás tervét föl nem adta és a megtörtént események dacára is azon meggyőződése mellett maradt, hogy egy kevés vesztegetéssel párosított barátságos eszközökre kell szorítkozniuk, felszólította prefektus pretorióját, hogy vállalná e szerepet magára, s e célból néhány hajóval együtt sok pénzt bízott kezére. Azonban ez nemcsak, hogy a megbízatást el nem vállalta, hanem ezen felül még a nyílt tanács-ülésben a következő, egész a szemtelenségig menő, kemény kifejezésekkel sorolta elő visszautasításának indító okait: »ez az ajánlat merőben eszeveszett. Ő ugyan nem megy oda, a hol Constantin az övéivel együtt megölette magát, hogy szintén kész szívvel megölesse magát s Itália pénzét Heraclianusra pocsékolja.«
Attains, a kiben csak úgy forrt a méreg, felugrott e szavak hallatára s a tanácskozásnak végét szakította, még mielőtt a gyülekezet határozatot hozott volna. Azt sem igen tudjuk, hogy ő maga mit csinált, de a történetírók néhány szavából az derül ki, hogy mindazonáltal talált oly előzékeny, vagy oly bolond emberre, a ki a kalandra rá adta a fejét, de a mely most másodszor sem sikerült jobban, mint első ízben.

Attains kétségkívül nem tárta fel gondolatainak legbelsőbb rejtekét, azonban a nélkül is olvashatott benne, a ki akart és csakugyan mindenki el is találta azt. Ha valami, úgy az a gondolát tüzelte őt, hogy dacoljon Alarikkal és a gotokkal, s e dacot egész a gyűlöletig vitte; ezen felül az a vágy is dolgozott benne, hogy a világ előtt független embernek és úrnak mutassa magát. A saját felelőssége miatt aggódó szenátus tüzet s lángot hányt mérgében; a pogány párt azt hitte, hogy elárulták és csakugyan az ő győzedelme az új kormány fennállásától függött, az új kormány fennállása pedig Afrika meghódításától: vájjon kell-e ily esetben annak visszaszerzés! eszközeivel törődniük? A szenvedélyes emberek nem igen válogattak bennük; ha a barbárok megbízhatóbbak e tekintetben, mint a római katona, akkor nem gondolva az eshetőleges következményekkel, ezeket kell e célra felhasználniuk.
Attalusnak ezt a makacsságát, a melyet ő hősiesnek tartott s a mellyel valószínűleg, mint hazafias cselekménnyel, büszkélkedett, a pogányok gyülekezeteiben ostobaságnak és őrültségnek bélyegezték, s a császár meggondolatlan hányavetiségét magister militumának bölcsessége és mérsékeltségével állították szembe: a sokistenhivő írók még egy századdal későbben is így nyilatkoznak felőle. Az eszmék különös összezavarodottságánál fogva, a gót király sok itáliai szemében Róma érdekeinek valódi képviselőjéül mutatkozott: mindazonáltal ez a váratlan népszerűség korántsem szolgált neki kárpótlás gyanánt azért a bosszúságért, a melyet Attalustól kellett szenvednie: »sőt egészen kétségbeesett miatta«, mint a történelem megjegyzi számunkra.

Ez kegyetlenkedések visszahatása, amint mindenki előre láthatta, csakhamar mutatkozott is Ravennában, a hol az alkudozást félbeszakították: Jovius, az udvarból elűzve, Alarik táborába menekült. Ugyanazon időben a római csapatok között is, a melyek a gotokkal együtt a szenátus hadseregét képezték, ingadozásnak, sőt egyenesen árulásnak jeleit vették észre. Alarik saját alvezére, a római Valens, a lovasság parancsnoka titkos közlekedést tartott fenn Honoriussal; a miért Alarik, mihelyt a dolog kitudódott, halállal lakoltatta.
A gótok királyának minden ellene esküdött, még az évszakot sem véve ki, a mely nem engedte, hogy fegyveres támadást kísértsen meg e mocsárok közepette, a hol a folyók az őszi esőktől megdagadva, minden percben kicsaphattak medreikből; ennélfogva e sokfelől rátorlódó nehézségek súlya alatt abban hagyta az ostromot, hogy Emílián és Ligurián át toscanai tanyájára vonuljon. Útközben aztán arra kényszerítette a tartományokat, hogy az új császár iránt hűségi esküt tegyenek, még pedig bizonyára nem azért, mintha Attalushoz valami nagy hajlandósággal viseltetett volna, hanem csak azért, hogy Honoriust ezzel is bosszantsa. Egyedül Bologna mert neki ellene állni: a gót király elhaladt mellette, mivel méltóságán alólinak tartotta, hogy idejét s az övéinek vérét ily hitvány érdekért kockáztassa. Végre téli szállására érkezett, bosszankodva önmagára, bosszankodva főleg arra a kormányra, a melyhez legkedvesebb reményeinek sikerét fűzte.

A 410. év egészen rendkívüli kilátások mellett nyílt meg. Ravennában még csak fel sem avatták, a hol Honorius császár a sok zavarnak közepette elfelejtkezett arról, hogy konzult is kellene kinevezni; ennélfogva Attalus konzula, Tertullus nyitotta meg az évet Rómában és a maga nevéről nevezte el. Ez a vakbuzgó pogány megragadta a jó alkalmat, hogy kortársainak megmutassa, minő volt a konzul a régi időkben, és hogy kettős kihívást vágjon, úgy a keresztyének, mint a józan gondolkodású pogányok arcába, a kiket a vallásos rajongók lágymelegséggel vádoltak.
Azt kereste tehát, hogy mit tettek volna helyében a hajdani Tertullusok, föltéve, hogy azoktól származik, és pontról pontra ahhoz szabta magát. Azzal a komolysággal, a melyet a régi Róma madárjósai legnagyobb fényének s legnagyobb hatalmának tetőpontján sem mutathattak fel, szemlélte a tyúkok evését, vont köröket az égre az auguri bottal s szemlélte a madarak repülését. Ha maga nem nevetett is, nagy nevetséget támasztott annak az istentiszteletnek rovására, a melyet erőre kapatni szándékozott.

Az új konzul beszéde is egy színvonalra emelkedett tetteivel. Azt mondják, hogy e szavakkal kezdte volna a szenátushoz intézett szónoklatát: »Összeírt atyák! úgy szólok hozzátok e helyen, mint konzul és főpap: konzul, már vagyok, főpap, remélem, nemsokára leszek.« Ekképp akarta mintegy a világnak tudtára adni a főpapság helyreállítását, melyet a keresztyén császárok eltöröltek, sőt a visszatorlási rendszernek egész sorozatát is sejtette némileg, a mely annál nagyobb aggodalmat szült, mivel szándékát rejtegetni iparkodott.
A nyakas pogány ok megéljenezték; a keresztyének ellenben remegtek, még pedig nem csupán azon üldözések miatt, a melyeket ez a szenvedélyes buzgóság számukra kilátásba helyezett, hanem egyenesen azon szerencsétlenségek miatt, a melyeket e cselekmények önnön magukra való nézve, az igaz isten haragja következtében, a városra idézhetnek. Mivel mindezek a tisztviselők által, a nép nevében hajtattak végre, az egész nép felelőssé vált e miatt azon emberfölötti következményekért, a melyeket azok magok után vonhattak.
E vélemény közkeletűvé vált a keresztyének között, a kik már szintén látni vélték, hogy mint csap le Isten haragja a szentségtörő városra, mint hajdan Sodornám, és Ninivére. »Mily bajokat nem rejt számunkra méhében az ilyen esztendő! így szóltak egymáshoz. Még hagyján, ha a gonosz cselekedet elkövetői csak magok büntetődnének, de a becstelen cselekedetet mindnyájunk nevében követték el, ennélfogva mindnyájan belekeveredünk a büntetésben. Egyébiránt Tertullusnak és beavatottjainak hóbortjai az arianusoknak csakúgy nem tetszettek, mint a katolikusoknak, jóllehet amazokat politikai kötelékek csatolták a pogány okhoz és Sige-sar püspök nyöghetett bele gótjaival együtt.
Alarik pedig az ügyét mindinkább-inkább rossz hírbe keverő ennyi ostobaságba belefáradva, sajnálkozva gondolt Honoriusra s arra a már majdnem megkötött, de azután szerencsétlenül ismét felbontott egyezségre. Azzal a barbáros türelmességgel, a mely megzavarodás nélkül vár s nyugodtan törekszik célja után, leste az alkalmat, hogy az összeköttetést megújítsa, elfelejtkezve a tegnapi kudarcról, vagy legalább úgy tettetve magát, mintha elfelejtkezett volna.
És csakugyan mutatkozott is, még pedig sokkal pompásabb, mint a minőt képzelni merészelt volna. A tél Theodosius fia számára csakis csalódásokat és előre nem látható zavarokat hozott. A mindennemű szükségtől szorongatott Honorius nagyon számított az afrikai pénzre, sőt kétségkívül ezenfelül még katonaságból álló segítségre is; azonban azt kell hallania, hogy Heraclianus nemhogy segíteni akarná, hanem a helyett inkább azon dolgozik, hogy magát tartományában függetlenné tegye. Galliának új augusztusa némi katonaság élén csakugyan leszállott Liguriába; de Veronától hirtelen visszafordult, mivel megijedt azokon a híreken, a melyek Ravenna helyzete felől keringtek.

Ez a város valójában egy oly forradalomnak szolgált színteréül, a melyet a tábornokok a heréitek ellen támasztottak. Mivel Eusebius, a főkamarás, gyalázatot ejtett Allowig comesen, a palotaőrség parancsnokán, ez utóbbi óriás erejű barbár, torkon ragadta öt, a fejedelem szemeláttára s addig ütötte bottal, míg csak agyon nem verte; de merényletét nemsokára ő is vérével fizette meg. Azon négyezer embernek megérkezése, a kiket a keleti császár küldött, nem bírta megnyugtatni Honoriust, a ki ismét régi rettegésébe esett vissza. Alarik tehát hajlandónak találta őt az értekezlet fonalának fölvételére, mikor március eleje táján seregével ismét Ariminumba, érkezett.
A gót király kétkezest hozott magával, a kiket egészen ellenkező irányban használhatott föl céljára, úgymint saját császárát Attalust, s az ifjú Piacidiát, a kit a rómaikkal magának adatott át s a kivel táborában inkább királyné, mint fogoly gyanánt bántak. Attalust a háború, Piacidiát pedig a béke kezeséül tartogatta.
Úgy látszott, hogy az egész élénkséggel ismét megkezdett alkudozások, végrevalahára a megoldás pontjára jutottak. Minden jel arra mutatott, hogy ez kedvező lesz: Piacidia már azt látta, hogy nem sok idő múlva visszaadatik családjának. Alarik pedig szívében már Honorius második Stilikonjának mondhatta magát, midőn ennek a császárnak nevében azt a megjegyzést kockáztatták Attalus magister milituma előtt, hogy szándékainak őszintesége felől még semmi döntő bizonyítékot nem szolgáltatott, ennélfogva a meddig csak maga körül tartja »színpadi császárát«, amint Attalust elnevezték, a törvényes fejedelem mindig jogosan kételkedhetik szándéka becsületességében.
A megjegyzés alaposságát nem lehetett eltagadni; Alarik szintén belátta annak erejét. De vajon szolgáltathatna-e a világ előtt döntőbb bizonyítékot, mint ha megfosztja ezt a bábembert attól a hatalomtól, a melyet egykor reá ruházott? Ennélfogva császári öltözetben, bizonyos, Ravenna kikötője szomszédságában levő helyre hozatta Attalust s ott Honorius és a római katonák, nemkülönben saját hadserege szemeláttára letépte válláról a bíbor-köpenyeget s homlokáról a gyöngy diademot, s ezzel tudtára adta, hogy ismét magánzói állapotba süllyed vissza. Különös kegyből megengedte neki, hogy fiával együtt ezután is a gót táborban maradhasson, mert életük másutt nem lett volna bátorságban. Honorius e szerint diadalmaskodott: versenytársa még névleg sem létezett többé s a szenátus kormányát porba döntötte ugyan az a kéz, a mely azt megteremtette; az egyetértés megerősítésére tehát nem hiányzott egyéb a szerződés kölcsönös aláírásánál és a két fél eskületételénél.

A közben míg erre várakozott Alarik, egy napon a tábora és Ravenna között némi távolságra eső vidéket barangolta be, midőn egész váratlanul barbár rabló csapat rohan reá, kíséretét leöldösi, vagy széjjel szórja, előőrseit zavarba ejti, sőt majdnem sikerült neki őt magát is elhurcolnia: legalább ilyesmit következtethetünk a történetírók által használt eléggé homályos kifejezésekből. E rablók Stilikon hajdani vezérének, Sarusnak bandájából valók voltak, a ki a gót királynak földije volt ugyan, de egyúttal személyes ellensége is.
A kormányzó meggyilkoltatása után Sarus kilépett a római szolgálatból s háromszáz elszánt barbárral az Apenninek közé véve magát, ott saját szakállára rablóhadjáratot folytatott. Azon hírre, hogy kiegyezés köttetik ellensége és Honorius között, ajánlkozott arra, hogy majd ö köti meg vele a maga békéjét, ha a császár reá ruházza azt a magister militumi címet, a melyet már félig meddig versenytársának adományozott. Sarus nagy és igazán megérdemelt hírnévvel dicsekedhetett a katonai kormányzat alsóbb fokain. Mint a végrehajtáshoz s a cselből való megrohanáshoz rendkívül értő ember, nagy haszonnal szolgált Theodosius alatt, sőt még a legújabb időben is ő volt az, a ki jólirányzott támadásával Radagaisnak Fesulanál való leveretését biztosította. Honorius tehát hallgatott ajánlatára; titkon elfogadta öt magánál Ravennában, a hol hosszas beszélgetést folytattak egymással. Ez a beszélgetés előzte meg azt a kelepcevetést, mellyel Sarus a gót királyt megfogni akarta.

Alarik a körülményekről csakhamar értesülve, azonnal belátta, hogy az egész dolog Honorius és a rablóbanda vezére közt végbement egyezség szerint történt, és hogy kibékülésök zálogául az ö fejének kellett volna szolgálnia. A hivatalos becsületszó ilyetén megsértése miatt se szemrehányásban, sem vádaskodásban nem tört ugyan ki, hanem arra esküdött meg, hogy elfoglalja Rómát s lepörköli az örök várost. Azon nyomban ki is adta seregének az indulási parancsot, a mely gyorsan teljesíttetett: ő maga türelmetlenségében szerette volna, ha csapatai vonulásának eléje vághat.
Az út, a melyet követett, ugyanaz volt, a melyet négyszáz évvel azelőtt az első Caesar megfutott, midőn a világegyetem felett való uralomról ábrándozva szintén Kóma elfoglalására vonult: mint az, úgy a barbár király is, a ki a szenátus nevében a nyugati birodalom legfőbb hadvezére volt, Ariminumból indult ki; s mint az, ő is átlépett a Rubiconon és a kocka ezúttal szintén elvettetett.