Afrikát Stilikon meggyilkoltatása óta Heraclianus igazgatta, a szerencsétlen kormányzó hóhérja és egyszersmind Olympiusnak jobb keze: a mi más szavakkal annyit tett, hogy Kóma élelmeztetése a szenátus halálos ellenségének, a vallásos türelem leghatározottabb ellenzőjének és végre, hogy egy szóval mindent kimondjunk, egy gyilkosnak kényétől függött. Az a kérdés merült föl tehát, hogy mi történik majd akkor, ha az Itáliában lefolyt események híre Karthágóba megérkezik, ha Heraclianus egyidejűleg értesül Honorius letételéről, Attalusnak a császári trónra való emeltetéséről s Alariknak a nyugati birodalom hadseregének fővezérévé való megválasztásáról, annak az Alariknak, a kinek nevében ő Stilikont megölte?
E mindenkinek száján forgó kérdésre mindenki ugyanazt a feleletet adta: hogy Heraclianus tilalom alá veti az afrikai kikötőkben horgonyozó hajókat, megakadályoztatja a gabonaszállítóhajók elindulását s egy csapással mind az itáliaiakat, mind a gotokat éhhalál révére juttatja. Senki sem kételkedett a felől, hogy minden dolgát félretéve, ezt ne cselekedje. Az ily veszedelemmel szemben a közönséges józan okosság azt parancsolta, hogy egyetlen percet sem vesztegetve, azonnal kezet kell vetni Afrikára, a melynek szándékait, feltéve, hogy gonoszát forral, az új kormányzó féken tarthatja.

Alarik, aki római főhadvezér voltánál fogva, Attalus tanácsosai közé tartozott, azt ajánlotta, hogy azonnal elküldi gótjainak egy osztályát, bizonyos Druma nevű tiszt vezérlete alatt, a ki értelmes, éber, vigyázó ember létére igen alkalmas volt arra, hogy az ily váratlan megrohan ás vezérletével megbízassék, s ha ez sikerül, utána az ügyek rendes kerékforgásba hozatalához is értett.
»A gót katona, így szólt Alarik, az ily természetű vállalat keresztül vitelére sokkal nagyobb biztosítékot nyújt, mint a római katona, mert ahhoz nem férkőzhetnek csábításaikkal azok a pártok, a melyek a birodalomban úgy a hadsereget, mint a népet felekezetekre szakították; ez nem ismeri Heraclianust s Honorius és Attalus között sohasem ingadozik.« Azt is állította, hogy e vállalathoz válogatott emberekből álló nem valami nagyon népes csapat is elégséges, minthogy különben sem lehet egyéb, ügyesen és élénken kivitt meglepetésnél.

Alarik ezzel a nézettel állott elő; sokan helyeselték úgy a tanács, mint a szenátus tagjai közűi, viszontag mások ellenezték. Minden más körülmény alkalmával s minden szövetséges, vagy segítő sereg vezére részéről egyszerűnek és természetesnek találták volna ezt az ajánlatot; de itt akaratlanúl is gyanút támasztott, és valóban fontos és megvitatásra érdemes volt ez a dolog. Mert ha egy részről sikert igérőbbnek mutatkozott is a barbárokkal a vállalat, a kik legalább más zászló alá nem szegődtek volna, s ha a vállalat sikerülte nemcsak kívánatos, hanem valósággal szükséges volt az új kormány szempontjából, a melyet a kudarc megdönthetett. az által, hogy Afrikát az ellenzék támaszpontjává teszi, más részről a barbároknak ezen célra való alkalmazása oly veszedelmet rejtett magában, a melyet senki sem tagadhatott.
A rómaiaknál ugyanis hagyománykép szállt fiúról-fiúra az a meggyőződés, hogy a nyugati birodalomra nézve sokkal nagyobb veszedelemmel jár Afrika elvesztése, mint az, ha Itáliának egy részét ellenség hadserege foglalja el, mert Róma Afrikából nyerte táplálékát, s ha Róma fennáll, a birodalom mindenkor fölemelkedhetik bukásából. De mi történik akkor, ha a barbárok, mint Afrika urai, ugyanazon időben Itáliát is hatalmok alatt tartanák? A római név végromlása okvetetlen bekövetkeznék.
Íme ezen meggyőződésre alapították titokban az ellenzékieskedők visszautasító nyilatkozatukat, a kik közé tartozott Attalus is, még pedig első sorban, a ki magister militumának ajánlatát kereken visszautasította. Hogy a vitának véget vessen, azonnal útnak indította egy kis hajóssereg élén, bizalmas embereinek egyikét, Constantinust, a kit teljhatalommal ruházott fel s római katonákból álló csapatot adott melléje. Ugyanis azzal a reménységgel kecsegtette magát, hogy az afrikai városok tisztviselőinek szóló levelével ellátott megbízottjának puszta megjelenése is elég lesz arra, hogy e tartomány neki meghódoljon s Heraclianus bukása bekövetkezzék. Mikor némelyek e tekintetben kétségeskedni mertek, nagy titokzatosan azt felelte nekik, hogy a »siker felől nem búsul, mert a jósok kijelentették, hogy Afrika kardcsapás nélkül meghódol neki.« Ez az ok kielégíthette volna a vakbuzgó pogányokat; azonban ezek, mivel különben is a gyűlölet dolgozott bennük, s a katolikusok uralmánál mindent előnyösebbnek tartottak, Alarik tervét pártolták. Attalusét ellenben élesen kárhoztatták.

Attalus, alapjában véve, nem volt rossz honpolgár: ennélfogva rettegve húzódott vissza azon percben, midőn azt kellett volna végre hajtatnia, a mit hazájára nézve nagy vesze-delemnek tartott. És csakugyan azok, a kik őt jól ismerték, legújabb magaviseletében, bármily méltatlan volt is az, inkább a hiúság, mint az aljasság jeleit látták. Sőt midőn Alarik terveinek eszközévé vált, azt képzelte, hogy ő teszi inkább Alarikot a világra vonatkozó nagy terveinek eszközévé. Gőgje annyira terjedt, hogy magát a köztársaságra nézve nélkülözhetetlen embernek tekintette, s azt hitte, hogy a birodalomnak és a gotoknak több hasznot szerez, mint a mennyit ő tőlük húz; a mely csalódásban bizonyára senkisem osztozott vele, de Attalusban a legnehezebb megpróbáltatások közepette is megmaradt.
Alarik ez ügyben oly látszólagos mérsékeltséggel járt el, hogy e miatt a szenátus kegyét s a történelemben a sokistenhivők dicsérő nyilatkozatait érdemelte ki. Ha véleménye mellett kardoskodik: maga is belátta, hogy ezzel alapot szolgáltathat a gyanúra: hallgatott tehát, s alárendelt hivatalnoki minőségébe burkolózva, engedte, hogy uralkodója hadd cselekedjék. A békés vállalat tehát Attalus bizalmas emberének, Constantinusnak vezetése mellett csakugyan megindult, s amint könnyen előre is kitalálhatjuk, Heraclianus éber őrködésén szépségesen hajótörést is szenvedett.

A gót király ekkor vette aztán észre, csakhogy nagyón is későn, hogy az általa választott császár sem arra nem elég aljas, hogy neki vakon szolgáljon, sem arra nem elég eszes, hogy nélküle közös érdekeikben intézőkép szerepeljen. E miatt borzasztó haragra lobbant. Mindamellett se meglepetést, se sajnálkozást nem mutatott ezért a világ előtt, már akár merő megvetésből, akár büszkeségből, de talán azért sem, hogy hitelvesztessé ne tegye azt a kormányt, a mely csak az imént szülemlett meg. Hanem sátorában, az övéinek közepette csakugyan kitört elégedetlenkedő indulatja, s ekkor a legvadabb dühöngésre fakadt ezen akadékoskodó eszköz ellen, a mely kevésbé aljasnak mert mutatkozni, mint a minőnek ő gondolta.
Azt mondják, hogy bizonyos alkalommal, midőn táborában a gót főembereknek lakomát adott, levettette volna Attalus-szal császári köpönyegét s arra kényszerítette, hogy rabszolga öltözetben szolgáljon az asztal körül. Megeshetik, hogy ez az elbeszélés nem egyéb mesénél; de azért élethű képben mutatja be előttünk azt a megvetést, a melyet ez a barbár nép a saját kardjával megtett császár és kormánya iránt érezhetett.
Úgy számítják, hogy az imént említett vita körülbelül a 409. év júliusának közepe táján kerekedhetett. Augusztus kezdete előtt Alarik már mozgósította táborát. A Karthágó ellen tervezett vállalattal összeköttetésben ugyanis még egy másikon is jártatta eszét, a melynek Ravenna képezte volna tárgyát: hogy így, midőn Honoriusnak legfélelmesebb párthívét afrikai tanyáján megűznék, azzal egyidejűleg Theodosius fiát is megűznék ravennai tanyáján, hogy ekkor vagy hatalmukba kerítsék, vagy elkergessék Itáliából. Ennek az egyidejűleg végrehajtott két hadműveletnek kellett volna sikere által biztosítani az új kormány fennállását. Minthogy pedig az első nagyon kétessé, sőt úgyszólván előre bukott üggyé vált Attalus ostoba elhatározása miatt, Alarik belátta, hogy sietősen végre kell hajtania a másodikat, nehogy a kudarc, a melynek bekövetkezését előre látta, az ostromoltakba új bizodalmát öntsön. Hűséges római magister militum létére, úgy állította össze seregét, hogy fele részben barbár, másik fele részben pedig a szenátussal tartó nemzeti csapatokból álljon, sőt az Adria felé útnak indított lovasságának fővezérletét egyenesen római tisztre, bizonyos Valens nevűre bízta.
Attalus szintén kísérte a tábort, mint oly személy, a ki a vállalatnak politikai jellegét megadta. Utjokban semmi akadályra sem találtak, sőt az Apenninek hegyszorosaiban Honorius csapatai részéről még csak valami színlelt támadással sem háborgattalak, úgy, hogy Alarik csakhamar beszállásoltathatta császárát Ariminumnak ugyanazon falai közé, a hol néhány hónappal azelőtt még ő tartotta főhadiszállását.

A szenátus hadserege büszke és ingerült magatartást tanúsított, míg Ravennábau a legnagyobb levertség, vagyis inkább teljes semmivel nem törődés uralkodott. Honoriusnak és heréltjeinek gyermekes vakmerőségét még gyermekesebb kétségbeesés váltotta fel. Theodosius fia folytonos készenlétben tartatott a Classis nevű városrész kikötőjében egy kis hajóssereget, hogy azzal, ha a szükség úgy kívánja, magát a keleti birodalomba vitethesse. Elhatározását napjában hússzor is megváltoztatta; most menekülni akart; útnak indult, de aztán oly sajnosán esett neki trónjától való elszakadása, hogy megint csak visszatért palotájába; körülötte ugyanilyen habozás, ugyanilyen gyávaság mutatkozott mindenfelé.
A hadseregnél s az udvarnál semmi annyira izgatottságba nem ejtette az emberek képzelőtehetségét, mint a szenátusnak az a határozata, a melynek erejénél fogva Honorius letétetett s egy másik cézár ruháztatok fel azzal a névvel, a melynek még mindig eléggé nagy tekintélye volt; egész aggodalommal kérdezgették egymástól az emberek, melyik hát már most igazán a törvényes fejedelem s a kettő közül melyiknek tartoznak engedelmességgel. Úgy látszott, hogy maga Honorius is megdöbbent e miatt.

A sok remegésnek az lett a vége, hogy a fejedelem azt hitette el magával, hogy ügye már veszni indult s nem segíthet máskép magán: mintha beletörődik az eseményekbe s elismeri Attalust, amint már ugyanezen év folyamában Constantinust elismerte. Különben is nem első ízben történt már, hogy a világ azt látta, hogy a nyugati birodalom trónján három császár osztozott meg, akik tiszti társakul és testvérekül tekintik egymást: egyébiránt Honorius egészen megkülönböztetett rangot is foglalt volna el közöttök születésénél és elsőbbségénél fogva, ennélfogva öccsének, II. Theodosiusnak segítségével, valami kedvező alkalmat megragadva, visszavehette volna idővel azt, a mit most átengedett. Ilyen gondolatokkal tépelődött magában A heréitek és udvaronezok bámulva magasztalták uruk mély bölcsességét: mert habár megesküdtek is, hogy soha nem tanácsolják neki a békét, de hiszen csak arra esküdtek, hogy az Alarikkal, nem pedig az Attalus-szal való kibékülést nem tanácsolják; ilyeténkép nem szegnék meg esküjüket. A byzanci szőrszálhasogató bölcselkedés sohasem fogyott ki a kellő mentségből.
E határozatnak megfelelőleg azonnal követséget szerveztek, a mely Theodosius fiának ajánlatait Attalusnak Ariminumba megvigye. A követség oly ünnepélyes volt, mint a minőt egyik császár a másikhoz szokott küldeni. Ott szerepeltek benne a ravennai kormány legelőkelőbb személyiségei, nevezetesen a császári questor Potamius, a jegyzői kar feje Julianus, Valens, aki a ravennai hadseregnek magister militum címmel legfőbb parancsolója volt, és végre még maga Jovius is. Attalus még alighogy megtelepedett Ariminumba, máris bejelentette nála a követség jövetelét. Attalus tanácsosainak s minisztereinek közepette fogadta őket, diadémmal homlokán s bibor-köpönyeggel vállain, mint oly ember, a kinek nincs szüksége arra, hogy efféléket hozzanak neki. A követek egyike virágos szavakban adta elő küldetésük célját:
Honorius azt ajánlja, hogy társául fogadja Attalust; ha ez a kezdeményezés elfogadtatok, akkor testvér és tiszti társ elnevezéssel aláirt levelet ír hozzá, s az augustusok köpönyegével felruházza.« Sőt arra is kötelezte magát, hogy a keleti császártól kieszközöli a beleegyezési nyilatkozatot, a mely az új fejedelemség törvényes felállítására okvetetlen megkívántatott.

Attalus megvárta, míg a szónok beszédét bevégzi s akkor válaszolt reá: »Ime meghallottuk, így szólt szemtelen hidegvérrel, a mivel engemet uratok kínál! No jó. én meg azt Ígérem, hogy meghagyom életét, de csak azon föltétellel, hogy számüzöttképen valamely szigetre, vagy akármely más, tetszése szerint, választott száműzetési helyre költözik, ezenfelül pedig keze vagy lába levágatik.« Ekkor a jelenlevő tisztek valamelyike a büntetés súlyosbítását javalva, így kiáltott föl: »ez még mind kevés, a megcsonkítás nem kielégítő; hanem annál teljesebb kívántatik, nevezetesen olyan, a mely ne engedje, hogy férfiú maradhasson s egyszersmind annak is útját állja, hogy valaha ismét császárrá lehessen.« Ez a kegyetlen ajánlat válasz nélkül maradt.
Jovius újra felvéve Attalussal a társalgás fonalát, azt a megjegyzést tette, hogy Honorius-szal máris eléggé keményen bántak, mivel a császárságtól megfosztották. »Senki se fosztja meg azt, a ki önmaga lemond, ezt felelte élesen a szenátus császára, s azt el nem tűröm, hogy valaki előttem ilyen hangból beszéljen.« A küldöttek elhallgattak s Jovius Ravennába távozott, de megígérte, hogy nemsokára, visszatér.

Alarik nem volt jelen az értekezleten, - legalább a történetírók hallgatásából azt következtethetjük, - de egyebütt találkozott a küldöttekkel és hűtlen barátja, Jovius addig ügyeskedett körűié, mígnem sikerült vele régi hosszúságát elfelejtetnie. Mióta Attains eszélytelen keménysége és faragatlan beszédmodora által látszólag minden barátságos kiegyezést lehetetlenné tett, Honorius minisztere mesterkedését és célját egészen megváltoztatta. Ekkor azt a célt tűzte maga elé, hogy Alarikot elszakassza attól az árnyék-császártól, a kit magának teremtett, és hogy őt saját urával, a törvényes fejedelemmel kibékéltesse.
Fejébe verte, hogy az a helyzet, a hova őt érdemei az eseményekkel együttesen eljuttatták, egészen más fényt vetne rá a nagy Theodosius fia alatt, mint azon nyomorult vásári komédiás mellett, a kit kíséretében magával hurcol. Alarik akinek ezzel kedvenc ábrándját ápolta s táplálta, ráfigyelt ugyan beszédére, de gondolatát nem nyilvánította, hanem mikor ennek az embernek éles elméjét s ügyességét Attains tompa eszével összehasonlította, fölöttébb sajnálta, hogy miért nincs egy ilyen tanácsadó az ő oldalánál.

Jovius az ily titkos beszélgetéseik alkalmával semmi eszközt sem hanyagolt el Attains tönkretételére, úgy, hogy nemcsak tehetséghiány nyal, hanem pártfogója iránti álnoksággal s fekete hálátlansággal is vádolta. »Hidd el nekem, így szólt több ízben a gót királyhoz, ez az ember csak felhasznál téged, de valósággal szíve mélyéből gyűlöl. Ha vársz addig, míg tekintélye a te és a te néped segítségével megszilárdul: akkor majd meglátod, hogy mit cselekszik. Tudd meg, hogy irgalom nélkül kipusztít téged és fajodat s nem nyugszik addig, míg csak a te nemzeted meg nem semmisíttetik.«
E súlyos vádak nem tévesztették el hatásukat a már különben is ingerült Alarikra: ennélfogva csak engedte, hogy hadd beszéljen Jovius, a mit akar, sőt azt is engedte, hogy Theodosius fiánál dolgozzék érdekében, a nélkül, hogy ő csak egy lépést is közeledett volna, vagy magát bármire is lekötelezte volna, és a ravennai prefektus pretorio nem távozott többé Ariminumból, a hol a barbár király kegye mentsvárúl szolgált számára. Jóllehet folyton Honorius javára alkudozott, de azért minduntalan abbahagyott, majd meg ismét újra kezdett ajánlataival sikerült neki Attalus figyelmét kijátszania, a ki azt hitte, hogy megvesztegetheti azzal, ha a patricius címet reá ruházza.
Jovius elfogadta ezt. puszta kitüntetésnek véve, de azért nem lépett ki Honorius szolgálatából. Ez a játék, amint hosszabbra-hosszabbra nyúlt, a hadviselő felek közt bizonyos fegyvernyugvás-félét teremtett. Úgy, hogy bármennyire sürgette is a dolgot Attalus, azért Alarik mindig talált olyan ürügyet, a mi miatt a harcot elodázhatta s a római hadsereg szintén őrizkedett annak előidézésétől.

A halogatás és a tétlenség a hazugsággal párosulva képezték az életerejét annak a keleti politikának, a melyet Theodosius fiai nyugaton meghonosítottak: nemsokára meg-győző bizonyítékot nyert effelől a világ. A dolgok egészen Alarik kívánsága szerint haladtak, s úgy látszott, hogy már kedvező végkifejlés is közeledik, midőn Honorius hajlandósága hirtelen elh idegült. Ezen idő tájban érkezett meg a híre az afrikai vállalat kimenetelének, a mely csakugyan akképp következett be, mint ahogy az okos emberek előre megjövendölték: Attalusnak küldötte katonai csapatával, vagy helyesebben szólva, kíséretével együtt, miután minden ellenállás nélkül kiszálltak hajóikból Karthágó szomszédságában s a parton egy kevéssé előre haladtak, felesszámú katonaságtól vétettek körűi s mind egy lábig levágattak: a szerencsétlenek ugyanis tőrbe estek. Ekkor Heraclianus elkobozta a gabonaszállító-hajókat s minden néven nevezhető kereskedelmi összeköttetést eltiltott Afrika és Itália között.

Az a küldött, a ki ezeket a híreket Honoriusnak meghozta, egyúttal azt is jelentette, hogy Afrika tartomány pénzbeli ajándékot küld számára, a mit aztán Honorius rövid idő múlva csakugyan mégis kapott. Könnyen elgondolhatjuk. hogy mindez ismét fölélesztette a fejedelem szívében a már majdnem teljesen elcsüggedt önbizodalmat: úgy, hogy a történetíró szavai szerint »úgy tettszett, mintha halálos álomból ébredt volna föl.« Ennélfogva jóllehet nem szakította félbe az alkudozást, de sokkal lassúbbá és nehézkesebbé tette; úgy, hogy a gót király csakhamar észre vehette, hogy alkalmasint kijátszották.

Eközben egyéb események tolultak előtérbe, a melyek figyelmét ezektől egy kissé elvonták, mivel szint oly aggodalmat gerjesztők voltak. Ugyanaz a bír, a mely Ravennában akkora örömöt okozott, Rómában egészen ellenkező érzelmet keltett. A küszöbön álló éhszükségtől való félelem az egész lakosságon erőt vett: mert a nép azonnal érzi az éhséget, mihelyt annak bekövetkezte felől gyanúja támad.
A város több kerületében zavargás támadt: a szenátust árulással, vagy tapasztalatlansággal vádolták s Attalus nevét csak átok, szitok s fenyegetés kíséretében ejtették ki. Egy napon a nagy Cirkuszban lefolyt előadás alkalmával, a császárra mondatni szokott éljenzés közben egy hang a népből ezt a kiáltást hallatta: »legkegyelmesebb császár, szabd meg az emberhús árát is«; a mely gyűlöletes szavakat azután karban sok ezer torok visszhangoztatta.

A tisztviselők, sőt maga a szenátus is, a kedélyek növekvő ingerültsége miatt aggodalomba esve, arra kérték Attalust, hogy haladéktalanul jelenjék meg Rómában, ha a bekövetkezendő nagy szerencsétlenségnek elejét venni akarja. Attalus tehát elutazott; de Alarik Ariminum falai közt maradt azon célból, hogy Ravenna körülzároltatását szemmel tartsa, de legfőképen azért, hogy azt észlelje, a mi a fejedelem környezetében történik. A zivatar a látóhatár minden pontjáról tornyosodott e szerencsétlen nyugati birodalom egére.
II. Theodosius, annak meggátlása végett, hogy a lázadás szelleme nagybátyja birodalmából az övébe át ne csaphasson, határait katonai záró vonallal vétette körül, úgy, hogy az itáliaiak a keleti birodalom területére csak a ravennai udvar felhatalmazása vagy Honorius aláírása mellett léphettek át.