Amint Alarik Róma falai alá érkezett, a hol seregének Etruriában maradt zöme is csatlakozott hozzá, üzenet útján azonnal tudtára adta a szenátusnak szándékait: azt rendelte, hogy Honorius császár letétessék, mivel nem méltó arra, hogy a bíbort viselje, helyébe más választassák, és hogy a szenátus a trónvesztett császárnak azonnal hadat üzenjen, mert különben a gótok követ kövön nem hagynak abban a városban, a mely magát öröknek hirdeti. Felhívásának támogatására legderekabb embereiből álló csapatával lehaladt a Tiberis jobb partján, a folyó torkolatánál levő kikötőhöz, a mely Róma élelmiszer-készletét tartalmazta.
Ez a kikötő, melyet Augusztus a célból épített, hogy a római világ különböző vidékeiről a gabonaszállításra rendeltetett hajócsapatokat magába fogadja, több rendbeli mesterséges medencékből állott, melyekbe a tenger vize behatolt, partjaikon pedig az árúcikkek raktározására szolgáló terjedelmes épületek emelkedtek. Ide halmozták fel, érkezésük aránya szerint, a római nép napi fogyasztására szolgáló gabonát, szalonnát, bort és olajat, amelyet azután öszvérektől vont bárka-csapatok szállítottak fel egész a városig. Az első császár által épített ezen telepet azután folytonosan nagyobbítgatták: Claudius, Traianus és Septimus Severus.
Lassanként egész kis város képződött a környéken ugyanazon Portus nevezete alatt, a mely a szóban forgó korszakban mind népességénél, mind eléggé jó védművekkel való fölszerelésénél fogva, a gyors megrohanásnak ellenállhatott. Alarik tehát rendszeres ostrom alá fogta és csak néhány napig tartó futó-árok készítése után vehette be. A raktárakat nem bántatta, hanem azt írta a szenátusnak, hogy ha tüstént teljes elégtételt nem szolgáltatnak neki, mindent prédára ereszt. Ha ez a rablás megtörténik, kitör az éhszükség Rómában. Amint ezt megtette s a kikötőt kellő erősségű őrséggel ellátta, visszatért a város elé, hogy ott a szenátus feleletét bevárja.

Alarik gyors megjelenése miatt nem maradt a tiszt-viselőknek elég idejük arra, hogy a várost élelmiszerekkel elláthatták volna: a belső raktárak üresen álltak s a szükség beköszöntött. - A szenátus alkudozást kísértett meg, de minden észrevételére, minden kérésére Alarik csak ezzel az egy szóval felelt: »Tanácskozzatok.« - Minthogy a szenátus a hiábavaló könyörgést megunta, tanácskozott s valószínűleg a nép is, a mely az éhségtől félt és császáraihoz nem valami nagyon ragaszkodott. Mily csodálatos felfordulása a világi dolgoknak: íme Róma népének külső ellensége adja vissza az ostrom és az éhség kettős nyomása alatt azt a politikai jogot, a melytől a polgári forradalmak megfosztották, azt a jogot, hogy urait maga válassza!

A tanácskozás eredménye felől semmi kétség sem forgott fenn, de nem is foroghatott. - Miért áldozta volna fel magát Róma egy oly fejedelemért, a ki azt egészen nyugodt szívvel áldozta fel, széttépve azt az egyezséget, a mely által önnön maga a saját költségére mentette meg magát. Így érzett, így gondolkozott a nép. - A mi pedig a szenátust illeti, a melynek többsége Theodosius házát gyűlölte, ez meglehet nem minden titkos gyönyörűség nélkül szemlélte a bosszú azon alkalmának kinálkozását, a melyet a szükség mintegy igazolni látszott, úgy, hogy akár hány pogány a jelen bajok közepett már szintén a közeli megszabadulásnak hajnalban üdvözölte.

Tehát egy, a legünnepélyesebb alakba öltöztetett szenátus-végzés Honorius császárt trónvesztettnek nyilvánította s ez a fennálló szabályok szerint a kerületi népgyűlések elé terjesztetett, a melyek azután helyben is hagyták. Az új császár választása már komolyabb nehézségeket támaszthatott volna: de Alarik azokat is gyorsan elsimította az által, hogy a szenátusnak, kijelölés végett, a város prefectusát Attalust ajánlotta, mint olyan jelöltet, a ki a legfőbb rangra legméltóbb s a ki neki is kedves embere. E megtiszteltetést annak a felette bizalmas összeköttetésnek köszönhette, a melyet a gotokkal Ravennából való visszatérte óta fenntartott azon bizonyos körülménynél fogva, a melyet nyomban elbeszélek.
E varázsló epicureusnak az a kedve kerekedett egy napon, hogy beáll keresztyénnek, s e célból az ariámis felekeze tét választotta, mint olyat, a mely politikai pártjától nem szakította el. - Bizonyos más számításnál fogva, a mi azt árulta el, hogy inkább világi célokat tart szeme előtt, nem pediglen mintha felvilágosult vallásra volna szüksége, azt akarta, hogy a gótok püspöke Sighe-sar - nemzetének legkitűnőbb egyházi személye, a kit a rómaiak Sighesariusnak neveztek - keresztelje meg és valószínűleg, hogy az is térítse ki.
E bundás egyháznak, amint csúfságból elnevezték, püspöke, a ki Alarik táborát minden kalandozásában követte, szerezte magának azt a kiváló érdemet, hogy megtéríthessen egy római szenátort, sőt még talán ennél is nagyobb érdeme, hogy oly görög sophistát téríthetett meg, a kinek szőrszálhasogatásokon táplált szelleme Chrysostomus és Augustinus minden oktatásának ellent bírt állani. Nagy dicsőség volt ez a barbár hittudósokra nézve, de főleg az újdonsült keresztyén számára vált hasznos előkészületté, a kinek nagyravágyása meglehet már a jövendő után puhatolódzott.

Alarik elhatározása tehát Attalust mindenre készen találta, elég keresztyénnek arra, hogy a gótok tetszését megnyerje, de nem elég keresztyénnek arra, hogy a sokistenhivők nem tetszését vonja magára. Mivel maga is azt hitte, hogy e nyomorult rómaiban, a ki a vallásos meggyőződésekkel ily olcsó vásárt csapott, minden tervére nézve készen engedelmeskedő eszközre tesz szert, úgy ajánlotta jelöltségét a szenátusnak, mint a mely minden érdeket kielégít. Egyébiránt Attalus nemzetségének fénye, gazdagsága, személyes érdemei, a népnél valamint a főrangúaknái egyaránt nagy befolyásánál fogva, mindazon föltételeket egyesítette magában, a melyek császárrá való választását kívánatossá tehették: ennélfogva az ő neve került ki a szenátus szavazóurnájából s a népnek kerületi gyűlései, a melyeket kétség kívül szintén megkérdeztek, minden ellenvetés nélkül megerősítették a választást.

Ezen egész idő alatt Alarik megbízottjai a választás eredményét várva, a város kapui előtt tartózkodtak. Ekkor aztán bevezették őket s kijelentették űrök nevében, hogy Priscus Flavius Attalust a római nép császárául ismerik el. Attalus megjelent és azok szemei láttára, bíborköpenyeget borítottak vállaira, fejét pedig gyöngyfüzérből álló diadémmal vették körül. E díszöltözetben azon arany és drága kövekkel ékesített curulis széken foglalt helyet, a mely a császárok trónjául szolgált, a mikor Rómában tartózkodtak s minden idővesztegetés nélkül kormánya szervezéséhez fogott. Legelőször is a gótok jelöltjéhez illőleg azoknak osztályrészét adta ki.
Alarik a mindkét rendbeli katonaság magisterévé neveztetett, épp úgy, mint régente Stilikon; sógora Ataulf a comes domesticorum tisztét kapta, a mi által a római csapatok színe-java és a fejedelem őrizete bízatott kezére. Azután a római pártokra került a sor, a kiknek képviselőit szintén beválasztotta Attalus tanácsába. János lett magister officiorummá, Lampadius prefectus pretorióvá, Marciánus városi prefectussá, Tertullus pedig a következő évre konzullá jelöltetett ki; mindezen emberek határozott pogányok, vagy igen kétes jellegű keresztyének voltak.

Lampadius ez utóbbi osztályba tartozott. Ez a legvastagabb babonáskodással megmételyezett katholikus, a ki a varázslókkal és csillagjóslókkal társalkodóit s maga is a csillagoktól kért tanácsot, mind ennek dacára azért Augustinusnak is barátja volt, a ki, csakhogy megtéríthesse, tudományos leveleket írt számára a végzetről s a csillagjóslás téves voltáról. Lampadiusnak a katholicizmussal ellentétes állást elfoglaló ezen minisztériumban való jelenléte mutatja, hogy a tudós tanító fáradtsága mennyire kárba veszett.
Ami Tertulust illeti, ő nem igen rejtegette hitvallását. Nálánál alig akadt Rómában vakbuzgóbb, vakmerőbb és harckészebb pogány, aki dacból, vagy bigott büszkeségből mindig készen állt azoknak a babonás szertartásoknak túli ajtósára, a melyekről még a valódi meggyőződéssel bíró sokistenhivők is többnyire lemondtak, úgy, hogy ő a pogány-pártra nézve ugyanannyi veszedelmet rejtett magában, mint a mennyi biztosítékot képezett számára. Az ő kijelöltetése adta meg főleg az új kormánynak színezetét. Az alsóbbrendű tisztviselők ugyanolyan módon s ugyanazon célból választattak, mint ezen fő-főszemélyiségek.

Mikor Attalus ekképp a gót tisztek ellenőrzése mellett kormányát szervezte, eltávozott a kúriából, hogy az éjét a Palatinus-hegyén, a Caesaroknak annyi nagy ember képmásával benépesített palotájában töltse. »Ez az árnyék-császár«, amint egyik kortársa nevezi, nyugodtan aludt az alatt a fedél alatt, a mely egykor Augustusnak, Traianusnak s Marc-Aurélnak szolgált tanyájául. Másnap összegyűlt a szenátus.
Attalus ott hosszú beszédet tartott, gazdagon meghintve annak a dagályos beszédmódnak virágaival, melyet a latin szónoklat a kisázsiai és syriai görög rhetoroktól kölcsönzött. Beszélt arról a boldogságról, a melyet Róma jövőre élvez, beszélt hajdani nagyságáról, a melyet majd visszaszerez számára: a nyugati birodalom nemsokára visszahódítja egykori határait; e végből azonban előbb Britanniát kellett volna leverniük, Galliából s Hispániából pedig a barbárokat és zsarnokokat kiűzniük; sőt a Keletet is vissza akarta téríteni a Nyugat törvényei alá s kieszközölni azt, hogy Róma, mint hajdan volt, ismét a világegyetem egyedüli feje legyen. Ekkor aztán alkalmasint ékes szavakba öltöztetett kitérést eresztett meg Alarikra s góljaira, a kik nélkül a régi római birodalom visszaállításának ez a vállalata meg nem eshetett volna, mivel Alarik képezte annak a lelkét, népe pedig a karjait.

Egyébiránt a gót király, a ki a szenátus császára alatt magister militumi rangra emelkedett, ettől szintén nem sokban eltérő tartalmú beszédet tartott, még pedig ő, a mit mondott, őszintén mondta. Mindnyájan ugyanazon ábrándképet rajzolták magoknak a testvéri szövetkezet s vállvetett erőfeszítés sikere felől, a melynek Róma képezte volna tárgyát. A birodalom javára szentelt önfeláldozó közreműködés ezen érzelmét, a melynek Ataulf, Piacidia iránti szerelmének varázsa alatt, később hangot is adott, kétségtelenül érezte akkor Alarik is, a dicsőség csábító hatása következtében.
A nemzeti nagyság e tételéről, a mely a római kebelre már alig-alig hatott, Attalus minden valószínűség szerint a jelen nemzedéket sokkal inkább fölhevítő kérdésre, a vallásszabadság kérdésére ment át, vagy, hogy pontosabban fejezzük ki magunkat, arra a kérdésre, hogy minő elsőség adassék a tényleg tilalmas vallásfelekezeteknek a katolicizmus fölött, a mely azokat teljesen elnyomta, s oly terveket sejtetett, a melyek a pogányokat teljes vígságra hangolták. »Ez az ember, így szóltak egymáshoz, visszaállítja majd apáink vallásos szokásait, az ünnepnapokat, az áldozati szertartásokat, az istenek maholnap ismét visszatérnek.«

A sokistenhívőknek adott zálog fejében, az új császár rendeletéből, eltüntették érmeiről a labarumot, a mely Konstantin óta a császári pénzeket ékesítette s a helyett a Győzelem képét verette rajok ezen büszke feliratok kíséretében: »Győzelem a rómaiaknak, visszaállítása a köztársaságnak, dicsőség a birodalomnak, Róma örök, legyőzhetetlen.« De nemcsak a pogány közvéleménynek kereste ekképpen kedvét, hanem ezzel egyidejűleg, az újdonsült arianus. hitsorsosait is azzal a reménnyel kecsegtette, hogy Arius egyháza nemsokára uralomra jut minden más keresztyén hitfelekezetek fölött s az államnak minden kedvezményét birtokába keríti, mint hajdan Constans és Valens idejében. Ez az egész zagyva, tantételeiben egymással össze nem függő világ, a melyet csak egyetlen egy kötelék, a keresztyénség iránt táplált gyűlölet egyesített, izgatottságba esett s diadalordítozásokban tört ki.
De mindeneknél nagyobb örömbe estek a divatos babonákból élő szemfényvesztők, a varázslók, jövendőmondók, csillagjósok vagy matematikusok - mind ezen szavak rokon értelmű fogalmat fejeztek ki; - az ő csordájokra melyet a keresztyének még inkább utáltak, mint az ősi pogányok, mindenünnét csődűlt a városba: úgy, hogy a ki látta, azt gondolhatta volna felölök, hogy valósággal ostrommal veszik be. Ezek és beavatottjaik a lefolyt forradalmat a közboldogság korszakának nyilvánították, s ezt a jelszót ismétlik még egy század múlva is a pogány írók. Csupán egyetlen egy család, így szólt e tárgyban Zosimusr az Aniciusoké, a római családok leggazdagabbika vonult félre az útból s úgy látszott, mintha a közboldogságban saját kegyvesztettségét szemlélné.«
Az Aniciusok keresztyének voltak, ennélfogva elégedetlenségüket fölfoghatjuk; de a történetíró téved, mikor ezt az előkelő házat úgy tünteti föl, mintha csak ez lett volna az egyetlen, a mely az új állapot ellen zúgolódott: mert több más, szenátori ház is kezet fogott az Aniciusokkal, jóllehet ezek ellenzékieskedésükben nem vallottak is oly határozottan színt, s Attalus kormánya ellen csakhamar tettlegességekben nyilvánuló zavarokat támasztottak.

Attalust elismerte ugyan császárának Róma, de nem ismerte még el Itália; magister milituma vállalkozott arra, hogy az által is elismerteti, s a dolgot Etruriával kezdte, a hol a gótok tanyáztak. E drámának, a melynek párját a történelemben hiában keressük, egyik valójában bolondos mellékeseményét képezte azután az a látvány, amint a Róma ostromától visszatérő gót tisztek, az itáliaiaknak a szenátus iránt való engedelmesség tanát hirdették s rossz lati óságukkal magyarázgatták, hogy az ő kedvenc császáruk sokkal inkább római, mint az a másik, mert ez a gótok segítségével visszaszerzi a birodalomnak hajdani jólétét: s mindezt azok az emberek beszélték, terjesztették, a kiknek mellét az a biborszínre festett birkabőr fedte, a melyet az örök Róma váltságdíja fejében fizetett nekik.
Az itáliaiak elfogadták, a mit csak tőlük kívántak; ugyanis közöttük szintén azok a pártviszályok dúltak, a melyek Rómában, s ezen felül még nekik az idegen hódítók jármát is kellett tűrniük, a melytől, azt hitték, hogy haladéktalan engedelmeskedés által könnyebben szabadulhatnak. Mindamellett úgy látszott, hogy Attalus kormánya e kibeszélhetetlen zavarok dacára is gyökeret ver, a Honoriu.se pedig felbomlása felé közeledik, midőn a láthatár azon pontjáról, a honnét egyáltalán nem várták, oly ellenzéki szellem kerekedett, a mely, az emberek makacssága által növeltetve, ezt az imént megalakult kormányt szakadás veszélyével fenyegette. Nyomban elmondjuk, hogy mi forgott szóban.