Ezzel teljes visszatérés állt be a múlthoz, s heves visszahatás támadt Olympius törvényei s a nem alkuvó vallásos párt kény uralma ellen. Mindazokat, a kik e párttal közelebbi, vagy távolabbi összeköttetésben állottak, kiküszöbölték a közhivatalokból. A november 14.-i törvény által tiszti övüktől megfosztott barbár tábornokok, rángj ok jelvényeivel ismét megjelentek az udvarnál, még pediglen most már nem pusztán holmi türelmi rendelet, hanem egyenesen törvényes jogaik értelmében. Generide bátor becsületességének jutalmául oly kormányzóságot kapott, a mely magába ölelte Rhetiát, Norikumpt, Dalmatiát és Pannóniát, ezenfelül még az itáliai határ őrizete is rábízatott.
A császári testőrség tisztjeit is kicserélték: Jovius úgy intézett s szabályozott mindent a fejedelmi udvarban, mintha csak egyenesen ő maga lett volna a császár. Ugyanígy járt el a polgári és vallási törvények hatáskörében is. Azok az óriási szabadalmak, a melyekkel Olympius intézményei a katolikus püspököket felruházták, egymásután eltöröltettek, az egyházi jogszolgáltatás előbbi határaira szoríttatott vissza. Szigorúan megtiltatott mindenkinek, hogy az eretnekek és pogányok lelkiismereti szabadságán erőszakoskodni merjen, a végből, hogy őket a katolikus hitre térítse, s a disszidens keresztyén felekezetek csakhamar visszanyerték gyülekezési szabadságukat.
Attalus, jóllehet még mindig pogány volt, a sacrarum largitionum kezelőségéből Róma prefektusává mozdíttatott elő, a mi a fennforgó körülmények között amannál sokkal jelentékenyebb állássá emelkedett. Jovius a belügyekre vonatkozólag egész mohósággal vette fel újra Stilikou politikáját: a vallásos türelem rendszerét, a pártok közötti egyensúly fenntartását, a hadsereg újra szervezését a barbár tisztek visszahívása által; a külügyekre vonatkozó céljai még szélesebb körűek s még merészebbek voltak. Csak az a kár, hogy Jovius nem az az ember volt, a ki Stilikon s jelleme sem állt annak a munkának színvonalán, a melyre vállalkozni merészkedett.

Jovius patrícius egyike a legcsodálatosabb történelmi jellemalakoknak, a jó és gonosz ezen korszakából, a melyben a világ jövője a jelen nyomorai között képződött, a melyben az emberek kicsinysége lealacsonyította a legnagyszerűbb dolgokat, a melyben még a legszentebbek is azt látták, hogy eszközeik méltatlansága által cáfoltatnak meg és mocskoltatnak be. Sem származását, sem hazáját nem ismerjük: egyébiránt ezt a nevet abban a korszakban több kiváló egyéniség is viselte. Ez minden valószínűség szerint nyugati volt és Symmachus-szal való bizalmas összeköttetése, a ki örül felmagasztaltatásán, azt gyaníttatja velünk, hogy a pogány vallás hívei közé tartozott.

Jovius alapjában véve következetlen és könnyelmű ember volt, jóllehet eszélyes, behízelgő modorú, az ügyek kezelésében járatos, sőt még némi hazafias felbuzdulásra is képes volt egész addig, a meddig személyes érdeke nem forgott kockán. Valódi helyét a ravaszság terén találta, bár néha elhatározottságot és bátorságot is tanúsított. A byzanci udvarnál még hősnek is bevált, de az emberek legutolsójának találták volna minden olyan korszakban, a melyben az eszmékhez való ragaszkodásnak s a célok önzéstelenségének némi becset tulajdonítanak.
Ha lelke belsejében osztozott is Stilikon politikai nézeteiben, a kinek növendéke volt, ezt a kormányzó bukásakor olyan jól el tudta titkolni, hogy Olympiusnak aggódó éleslátása csalódott benne, s arra, hogy napfényre lépjen vele, a hatalomra való kilátás és holmi heréltnek élénk gyűlölete kívántatott. Ilyen ember volt Jovius honfitársaival szemben, a mi pedig a keleti gotokhoz való viszonyát illeti, ezekkel Epirusban találkozott, a hol Alarikkal barátságot kötött, a mikor ez a barbár főnök ott kormányzóskodott.

Kölcsönös bizalmasságuk bizonyára semmi kívánnivalót sem hagyott fenn, mert a római az által valóságos befolyást nyert Alarik szellemére, viszont Jovius is a maga részéről hona legtöbb államférfidnál jobban fel bírta fogni ennek a jövendő rómainak egy kissé vad nagyságát, a ki azért folytatott háborút a rómaiak ellen, hogy valamikép rómaivá lehessen.
Ez érzelmek ismét fölelevenültek Honorius új minisztere szívében, mikor azt látta, hogy ő van hivatva arra, hogy az állam politikájának, a gotokkal való viszonyában irányt szabjon: az a rendszer, a melyet a ravennai udvar tanácsában a legjobb, vagyis inkább az egyedüli jó gyanánt hirdetett, a béke rendszere volt, azon ajánlattal, hogy a két nép közeledjék egymáshoz és Alarikot fogadja kebelébe a császári kormány. E gondolatát azután oly meleg hangon s még azt is hozzá tehetjük, oly igazi meggyőződéssel védelmezte, hogy végre azzal hízelgett magának, hogy az ifjú fejedelmet sikerült nézete számára megnyernie. Alarik, a ki mindenről értesült, ezúttal szentül hitte, hogy nagyravágyása célját elérte és már előre is római miniszternek, főfőhadvezérnek s patriciusnak álmodta magát.
Mindazonáltal, a maga részéről azért ő sem aludt feje alá tett kezekkel. Mikor a szenátus követségének nevetséges eredménnyel való végződése után azt látta, hogy ez a gyülekezet nemcsak érdekében, hanem még tán inkább méltóságában sértve érzi magát, néhány befolyásos szenátor közbenjárása mellett közvetlen érintkezésbe lépett vele s a tegnapi ellenségek most panaszaikat s kárhoztatásaikat egyesítették Honorius kormánya ellen.
A szenátusnak a gotok vezérével a ravennai udvar háta mögött szervezett ezen összeköttetése, a melyet Alarik kezdeményezett s tartott fenn szorgalmatosán, megmagyarázza, ha egészben nem is. de legalább részben, azokat az eseményeket, a melyek csakhamar bekövetkeztek. Abban egyeztek meg, valószínűleg kölcsönös összebeszélés folytán, hogy a szenátus még egy másik követséggel tenne kísérletet, a mely most már az előbbinél is ünnepélyesebb föltételeket, és valami ultimatum-félét terjesszen a császár elé.

Ez a követség éppen javában alakulóban volt, midőn a ravennai palota-forradalom közbejötté mindennemű kiegyezési reményeknek tág kaput nyitott. A történelem nem említi világi emberekből álló tagjait; hanem azt tudjuk, hogy Innocentius pápa is részt vett benne, akár úgy, hogy önkéntesen csatlakozott hozzájok, akár pedig akképp, hogy Róma városa választotta meg a vallásos nehézségekre vonatkozó kérdések könnyebb megoldhatása céljából. Mikor a követség indulni akart, Alarik nem szorítkozott csupán arra, hogy számára pusztán menedéklevelet küldjön; hanem egyenesen azt ajánlotta, hogy egész Ravennáig elkísérteti őket, minthogy a vidéket a mindennemű seregekből alakult rablóbandák háborgatták.
A szenátus elfogadta az ajánlatot s a meglepő látványosságok ezen korszakában, a következőben is gyönyörködhetett a világ, hogy a római szenátus küldöttei a gótok védelme alatt mentek kérelmezni a császártól, hogy Róma városa jogosítsák fel arra, hogy a gotoktól úgy szabadíthassa meg magát, amint neki jónak látszik, és hogy a nyilvános eskü ne szegjék meg. A követek útközben másokkal találkoztak össze, a kik Ravennából Alarik táborába igyekeztek: ezek Jovius részéről arra kérték fel a miniszter hajdani barátját, hogy jönne el Ariminumba, ahol ha ő is beleegyezik, az előzetes béketárgyalások megkezdhetik. Jovius szintén ígérte, hogy oda megy s részt vesz az alkudozásokban. Alarik nem sokat kérette magát, hanem hadseregének egy osztályával azonnal útnak indúlt; Jovius találkozott ottan vele s az értekezések megkezdődtek.

Ekkor az éleselméjűségnek és ravaszságnak valóságos harcát vívta meg a barbár és a római, holott alapjában véve mindenik ugyanazt a dolgot akarta elérni. Arra készen lehetett mindenki, hogy Alarik követeléseit jól felcsigázza, hogy legalább a kevesebbet annál inkább megkaphassa. Valósággal úgy is történt, mert tekintélyes pénzösszeget s bizonyos mennyiségű élelmiszereket követelt évi járulékképen a maga és népe számára, valamint azon jogot, hogy Venetiában, a két Noricumban és Dalmátiában lakhassanak. Jovius egyenesen az ő tollba mondása szerint írta meg ezeket a föltételeket, hogy azután Ravennába küldje; azonban a hivatalos sürgöny mellé még magánlevelet is csatolt, a melyben kitüntette, hogy az efféle követelésekben mily kemény és veszedelmes dolgok foglaltatnak Itáliára nézve: ennélfogva azt tanácsolja, hogy Alarik egyszerűen csak a kétféle katonaság magister militumává neveztessék ki. »Alarik elfogadja ezt. úgy vélekedők Jovius megnyerve azon hegy által, a mely után annyira áhítozott, a többire nézve pedig engedékennyé válik s lemond az elfogadhatatlan föltételekről.«

Honorius minisztere azt hitte, hogy urát e mindenek között legfontosabb engedményre a lehető legjobban előkészítette, ennélfogva a császár beleegyezése felől kételkednie eszébe sem jutott, hanem teljes biztosságban várta annak a feleletét. Csalatkozott. Távolléte alatt a személyes ellenszenv ismét az állam érdeke fölé kerekedett, úgy, hogy Honorius hallani sem akart többé Alarik felől, s a heréitek, amint e szeszély változást észrevették, egész lelkesültséggel tapsoltak neki, mialatt Theodosius fiának szilárdságát és méltóságos magatartását az egekig magasztalták.
Jovius közvetítő ajánlatát tehát gyalázattal elvetették, vakmerőségét megdorgálták s a császár az övének megfelelő bizalmas levélben egészen kemény kifejezésekkel ezt írta neki, hogy »ő, mint afféle praefectus pretorio, legjobban ismerheti a birodalom jövedelmeit, ennélfogva legjobban megállapíthatja annak a tartásdíjnak és élelmiszereknek a mennyiségét, a melyet a gót királynak kiutalványozhatnak, de se hivatal, se kitüntetés nem adatik soha ennek a királynak, valamint a nemzetéhez tartozó bármely más egyéniségnek sem.«

Ez a sürgöny, a melyben Eusebius főkamarás valószínűleg remekelt írásmódjával, magától érthetőleg, nem olyan természetű volt, hogy Alarik tudomására jusson; azonban mivel a futár, a ki hozta, a gót király jelenlétében adta át Joviusnak, ez utóbbi az ily éleselméjű embernél, s egy ily udvar miniszterénél megbocsáthatatlan szeleburdisággal, vakmerőn felszakította s fenszóval olvasni kezdte a levelet. No hiszen lett is neki borzasztó színpadi hatása.
Jovius bódultában alig hitt szemeinek; a mi pedig a gót királyt illeti, ezt a nála már szokásos vad düh-kitörés rohama lepte meg, azt kiáltva, hogy »ez a hivatalok és méltóságokból való kizáratás nemcsak reá, hanem népére nézve is sértés, e szerint kötelességét mulasztaná, ha rögtön bőszéit nem állna érte«; ennélfogva azon nyomban kiadta a rendeletet, hogy csapatai legyenek készen a Róma ellen való vonulásra. Jovius, a saját élete miatt is aggódva, amint tudott, búcsút vett e rettenetes baráttól, és sebes vágtatva visszatért Ravennába.
Az egyik veszélytől tehát megszabadult, de csak azért, hogy talán meglehet, még amannál is rosszabb másikba essék; íme alkalmasint ilyen gondolaton törte eszét útja közben. Mert valósággal mi is történhetik majd azzal a balcsillagzat alatt született emberrel, a ki olyan tanáccsal állott elő, a mely szerinte elfogadható ugyan, de azért mások mégis becstelennek, lealázónak s a fejedelem becsületére és biztosságára vonatkozólag sérelmesnek nyilvánították?
Minthogy Joviust még legmelegebb párthívei is úgy fogadták az udvarnál, mintha csak ellenség s áruló lett volna: azonnal készen volt elhatározásával. Vitázás nélkül beismerte, hogy hibázott, hogy a fejedelemnek igaza van, hogy Alarik és a gótok nemcsak a birodalomnak, hanem neki is halálos ellenségei; ennélfogva tovább menve, mint mind azok, a kik őt távollétében ostromolták, azt ajánlotta, hogy nyomban indítsák meg a háborút. Sőt ezenfelül még esküt is tétetett, hogy soha békét nem köt Alarikkal, s ekkor kiterjesztett karokkal a trón felé közeledve, maga is hasonló fogadást tett a fejedelem fölszentelt fejére esküdve. A jelenlevő tisztek nyomban követték példáját, azután pedig a császári csapatok összes tisztei, úgy, hogy az egész hadsereg azon vette magát észre, hogy örök és irgalom nélküli háborúra kötötte le magát esküvel.

Alarik ettől fogva fölmentve érezte magát a császári kormány iránti minden kímélet alól, mind a mellett húzta-halasztotta elindulását, mintha még mindig habozott volna. Azon percben, amint az utolsó lépést megtenni szándékozott, valami titkos borzadály vett rajta erőt: »Rómát egyáltalán nem akarta elfoglalni,« azt mondja egy azon korból való történetíró. Midőn azon a ponton állott, hogy oly hosszú időn át ápolt s rendkívül kedvessé vált reményével ekképpen szakít, mert Róma elpusztításával le kellett neki mondania arról, hogy valaha az övéi közé számíthassa magát, a gót király még egy utolsó gyógyszerhez folyamodott. A szomszédvárosok püspökeit végső ajánlattal küldötte ugyanis Honoriushoz. Megbízta ezeket, hogy kérnék nevében: »ne engedné meg, hogy az a város, a mely ezer évig uralkodott a világegyetem nagy része fölött, idegen fegyverek által romboltassák el, és hogy annyi bámulatraméltó épület hamuvá tétessék.
A béke többet ér s Alarik ennek a kedvéért belenyugszik a legmérsékeltebb föltételekbe is. Nem kívánt többé se méltóságokat, se hatalmat; lemondott azokról a tartományokról, a melyeket az előtt követelt, a két Noricum kivételével, a melyek különben is alig szolgáltattak valami adót a köztársaságnak, mivel a barbárok gyakori pusztításainak voltak kitétetve. Oda telepítené népét, s a fejedelem kapcsoljon e jótéteményhez oly mennyiségű évi élelemszer-járulékot, á minőt célszerűnek talál, Alarik e tekintetben bölcsességére bízza magát. Ezenkívül a gót király még előbb tett tartásdíj követeléséről is lemondott. mindazonáltal hajlandónak nyilatkoztatta magát arra, hogy a rómaiakkal szoros barátságot köt, társuk lesz békében és háborúban s kötelezi magát arra, hogy fegyverre kél érdekükben a birodalom mindennemű ellenségei ellen.«

Ilyen üzenet vitelére vállalkoztak a püspökök, és ha a történelem szó szerint nem idézné, el se hinnök, hogy Alariknak védő beszéde oltalmazta Rómát a nyugati birodalom császára ellenében. Váratlan szabadulási alkalom volt ez, a melyet mérséklete a római kormánynak ajánlott, de a római kormány ezt is, mint a többit, visszautasította. Azok az esztelenek, a kik Honoriust környezték, elhatározták a háborút, s annál inkább ragaszkodtak elhatározásukhoz, mert azt hitték, hogy ezt a hatalmas ellenségüket megfélemlítették:
»Semmi béke - így kiabáltak gőgösen - mi megesküdtünk arra, hogy vele soha békét nem kötünk. Ha az esküt Isten nevére tettük volna, akkor még csak remélhetnék, hogy esküszegésünket megbocsátja, de a fejedelem fejére esküdtünk, ennélfogva még csak eszünk ágába sem fordulhat meg, hogy megszegjük!«

A püspökök egészen megzavarodva távoztak s az esemény hírét megvitték a gót táborba; Alarik ekkor jelt adott csapatainak az indulásra.