Így folyt le az első sorsfordulat abban a nagy drámában, a melynek az örök város kiraboltatásával kell bevégződnie. A gót király megkapta követeléseinek főtárgyát, vagy legalább látszólagos főtárgyát: a pénzt. Megfizettette magának azt a kárpótlást, a melyben Stilikonnal a görögországi hadi vállalat fejében megegyeztek, sőt a balsikerű hadjárat költségeihez tetemes kárpótlási összeget kapcsolt azért a másikért, a mit az imént Róma kapuinál fejezett be; azonban még egy másik pont mindig vitatásra várt, és pedig alapjában véve a legfontosabb, jóllehet az alkudozások alkalmával ezt csak úgy felületesen érintették. Népének arany és zsákmány utáni szomja kielégíttetett; de az ő személyes nagyravágyása nem, valamint abban sem állapodtak meg, hogy a birodalommal szemben mily végleges állapot biztosíttatik számára. Minthogy Alarik a keleti Illyriának magister milituma volt, abban a percben, a midőn Arkadius császártól megvált: ez állásának nem kell-e változnia azért, hogy urat változtatott: a ravennai szerződésben ez a föltétel határozottan kiköttetett.
Mi történjék a gót néppel most, a midőn fölfegyverkezési költségeiért kárpótoltatva, Itália szívében tanyázik, mi történjék királyával, Alarikkal aki nem bírt többé se római kormányzósággal, se tiszti ranggal, se évjárulékkal, vájjon visszakéri-e megint a Kelettől azt a magisterséget, a melyről a Nyugat kedvéért lemondott, vagy pedig a megbékélt, vagy legyőzött barbár szerepét fogadja-e el Itáliában, a kinek egyéb tennivalója sincs többé, mint hogy erdeibe visszatérjen?
Íme éppen ezt a dolgot nem akarta s éppen azért csúsztatta végtelen ügyességgel a szenátus elé terjesztett föltételei közé azt a nyilatkozatát, hogy ő jó indulattal viseltetik a rómaiak iránt, sőt egyenesen fel is ajánlja népét a birodalom ellenségei ellen való hadakozásra. Győzelmes hadsereg vezére részéről, a ki váltságföltételeket szabott az örök város elé, az ily barátság elfogadása is veszedelemmel járt, de visszautasítása még nagyobbat okozhatott volna: ennélfogva a szenátus egy szót sem szólott felőle.

Stilikon halála határozott célt szabott a gót király nagyravágyása elé, s ez abból állott, hogy e nagy hadvezér helyét foglalja el a Nyugati birodalom haderejének kormányzóságában; és pediglen az ily nagyravágyást részéről nem is minden alap nélkül táplálta, mivel annak viszonzásául ő olyan barbár hadsereget szolgáltat a birodalomnak, a melynél vitézebb nem akadt széles e világon.
Mindenki így fogta fel a dolgot és sokan helyeselték a vásárt; egyébiránt az ostrom után, sőt még az ostrom alatt is, olyan kíméletes bánásmódot tanúsított Róma lakosai iránt, hogy azzal a szenátus és a nép egy részének jóindulatát megnyerte a maga részére. A mi pedig Alariknak Etruriában való magatartását illeti, az olyan volt, mint a minő az elégedetlen tábornoké szokott lenni: a ki kormányától elégtételt vár, nem pedig olyan, mint az ellenségé, a mely az ellenséges országot sanyargatja.

Ravennában, jóllehet a dolgok állását ott éppen olyan jól felfogták, mint Rómában, éppen ellenkező kedélyhangulat uralkodott: ott jobb szerették Alarikkal a háborút, mint a békességet. Az udvar félt e lángeszű barbártól, aki ha egyszer beléphetett volna a kormányba, kétségkívül mindent lábai alá tipor; Honorius fellázadt azon gondolat ellen, hogy egy vandál gyámsága alól most meg egy góté alá kerüljön; s a római tábornokok pártja visszautasított minden olyan engedményt, a mely az idegen tábornokok befolyását ismét visszaállíthatta volna.
Olympius pedig e közben, szerepéhez híven, a katolikus párt nevében, nagy zajjal hirdette mindenfelé, hogy ezzel az Arianus királlyal és néppel az eretnekség, a pogányság és mindennemű istentelen tudomány árasztja el az államot. Ennélfogva semmit sem haboztak a felett, hogy e békeszerződés megköttetését minden lehető eszközökkel megakadályoztassák. E szerződés, jóllehet már a császár aláírta, mindazonáltal nyilvános helyeken a legkeserűbb bírálatoknak vettetett alá. Még némi pénzösszeget kellett volna kifizetniük, de a mit már a szenátus nem bírt előteremteni: ennek kiszolgáltatását a császári kincstártól kérték. Honorius a kérés teljesítését határozottan megtagadta; még kezeseket is kellett volna átszolgáltatniuk, de a császár kijelentette, hogy egyetlen egyet sem szolgáltat át.

Alarik írásait, sürgetőzött, az egyezség teljes végrehajtását követelve, az esküvel lekötött becsület nevében: azonban csak ürügyekkel áltatták; ezért minél inkább telt az idő, ingerültsége annál inkább növekedett. Ennek aztán utoljára is az lett a vége, hogy Rómát újabb ostrommal fenyegette, s falai alá, a környék pusztítására, portyázó csapatokat küldött. A riadalom általánossá vált: a leggazdagabb családok indulni szándékoztak, hogy a várost oda hagyják, mielőtt az utak elzáratnának elöttük. Ez aggasztó körülmények között elhatározta a szenátus, hogy küldöttséget meneszt Ravennába, a mely a császár és annak kormánya elhatározására nyomást gyakoroljon s kérje őket, hogy vagy fegyverezzék le Alarikot a szerződés hűséges teljesítése által, vagy pedig oly sereget küldjenek ellene, a mely őt Itáliából kikergesse.
A megválasztott küldöttség három tagból állott, a kiket a legmagasabb rangú patriciusi házak tagjai közül szemeltek ki. Ezek voltak: elsőben is Cecilianus, Afrika hajdani vicariusa, Augustinus barátja, catechumenus keresztyén. a ki egész addig feddhetetlen életet folytatott. habár, mint később megmutatta, a bosszú és nagyravágyás utálatos bűnök elkövetésére ingerelhette: abban az időpontban Olympius embere volt s kineveztetése abból a célból történt, hogy ha lehet, általa a mindenható miniszter a szenátus óhajtásának megnyéressék.
A második küldöttről Maximilianusról semmi egyebet nem tudunk, mint hogy a gazdagságáról híres magasrangú hivatalnoknak Marinianusnak volt a fia. A mi a harmadikat illeti, a ki elbeszéléseink folyamában még fontos szerepet játszik, erről hosszasabban kell beszélnünk, hogy alaposan körvonalazzuk azt a jelleget, a melyet e küldöttségre nyomott, s azt a pártérdeket, a melyet abban képviselt.

Priscus Attalus, - így hívták őt tudniillik, - a római szenátor méltóságára emelt gazdag jóniai polgár, kora nemes embereinek tökéletes példányképeül szolgálhatott, a kik csillogók, szellemesek, belsőleg többnyire hitetlenek s divatból pogányok voltak. A görög rhetorok modorára valló könnyed s néha nagyon is áradozó beszédképessége által némi szónoki névre tett szert; holmi aprólékos szerelmi verseket is készítgetett, a melyeket lant kíséretében szokott eldalolni. ezenfelül ugyanazon időben, bizonyára kevesbbé sekélyes tárgyak felett, levelezett is a komoly Symmachussal, a ki őt fiának nevezte. E tökéletes, jóakarata s mindenki iránt nyájas patríciust az előkelő társaság bálványozott kedvencévé avatta.
A megtiszteltetések, a melyekben részesült, szintén hathatósan közreműködtek különféle tehetségeinek élénk világításba való helyezésére, úgy, hogy sokaknak véleménye szerint, mindenre igényt formálhatott. Vallásos hite azonban még mindig megoldatlan talányt képezett, vagyis inkább az akkoriban nagyon elterjedt azon közönyösök osztályába tartozott, a kik a keresztyén hitfelekezetek s a sokistenhivés azon finomított tanai között ingadoztak, a mely, úgyszólván, háromnegyedrészben irodalmi volt, mivel a Homérosz művei csodálásán s a titkos tudományokon kapkodó veszedelmes elmekórságon alapult. Arra csak később határozta magát, hogy nyílt hitvallástétellel a keresztyénséghez csatlakozzék, és pediglen majd meglátjuk, hogy miféle föltételek alatt.
E könnyelmű s a világi sikerek által elkapatott embert szintén az a seb rongálta, a mely ezt az egész társadalmat megmételyezte, tudniillik a bíbor felölthetésének lázas vágya, a mely a cézárok köpönyegét, úgy szólván, megállapodás nélkül, oly számos és sokszor valóban oly méltatlan vállakra szállította. De habár ilyen ember volt is, a minőnek festeni igyekeztünk, minden tévedésével és hibáival egyetemben, mindazonáltal ő foglalta el a küldöttségben az első helyet, állítólagos érdemei, régi szolgálatai és tényleges befolyásánál fogva.

A küldöttek Ravennában a leghízelgőbb s a leggúnyosabb fogadtatásban részesültek. Személyüket mindennemű előzékenységgel és kitüntetéssel halmozták el; azonban az örök város szenvedéseinek festményén, a melyet Attalus és Cecilianus ékesszólása még feltűnőbbé kívánt tenni, az udvaroncok a helyett, hogy megindultak volna, inkább majd csaknem hangos hahotára fakadtak. A mi a jövőtől való félelmet illeti, ezt még alaptalanabbnak találták, mint a múlt felett való panaszokat.
»A veszedelem korántsem oly nagy, hogy miatta a római nagyság néhány nyomorult barbár előtt való meghunyászkodásra alázza le magát. Nem áll-e még fenn a birodalom? Nincs-e még itt a császár? Honorius, a ki gyermekkora óta győzelmekhez szokott, a ki a gotoktól elvett diadaljelek közt neveltetett és tápláltatott, szemtelen főnöküket nemsoká hagyja büntetés nélkül.« Ily hányaveti nyilatkozatok keringtek, valószínűleg, minden száj által visszhangoztatva, a hízelgők és heréitek ezen udvarában, s midőn a követek tettetve, mintha e kérkedést igazság-számba vennék, azt kérdezték, hogy hol van hát az a sereg, a melyet Alarik ellen szándékoznak küldeni, mindenki néma lett, mint a hal.

A császár, hogy hazafias aggodalmaikat eloszlassa, a segítség helyett, a melyet sürgetni jöttek, oly méltóságokat tukmált reájuk, a miket nem kívántak. Minthogy éppen tisztújítás ideje volt, Mallius Theodorusról Cecilianusra ruházta a prefektus pretoriói hivatalt, a ki e miatt Ravennában is maradt. Attalus a sacrarum largitionum kezelője címével küldetett vissza Rómába Heliocrates helyére, a kit hivatalától megfosztott Olympius, mivel a száműzöttek irányában kíméletet tanúsított. Maximilianus szintén Rómába tért vissza, de azt nem tudjuk, hogy milyen minőségben. A ravennai udvar azt hitte, hogy e szégyenletes vesztegetések által minden bajt megorvosolt.
Egyébiránt Honorius éppen akkoriban kötötte meg a szövetséget Constantinus zsarnokkal, Gallia, Britannia és Hispania tényleges birtoklójával is; nevezetesen testvérévé és tiszttársává fogadta az által, hogy a császári palásttal felruházta, azon föltétel alatt, hogy az Alpesek túlsó oldalán lakó népségeknek általa Itáliába vezetett derekas hadserege, mikor éppen nem várná Alarik, ennek nyakába zúdul s a Róma ostromoltatásával járó bajoknak véget vet, a nélkül, hogy az itáliai császár miattuk kellemetlenségnek tenné ki magát: ez köttetett ki elismertetésének díjáúl.

Alarik, a kit mindenkor alaposan értesítettek mindenről, csakhamar megtudta, hogy mi történt Ravennában: értesült a követség nevetséges eredményéről, Gallia zsarnokának elismertetéséről s azon segítségről, a melyet ennek fejében adni tartozott, és hogy még. egyéb segítség érkezését is várják, a melyet Honorius a keleti császártól kért, és végre, hogy nemsokára megérkeznek azon hatezernyi emberből álló kitűnő csapatok, a melyeket Dalmátiából hívtak be.
Tüstént belátta ebből, hogy a római tábornokoknak az a céljok, hogy őt táborába zárják, a mozgósított itáliai sereg és a Galliából érkező közé szorítva; ennélfogva nem vesztegetheti az időt, ha azt akarja, hogy elégtételt szerezzen magának, és pedig szükség esetén erőhatalommal, a római szerződés végre nem hajtatásáért. Egyébiránt Ataulflól is elég rossz hírei érkeztek, nevezetesen, hogy csak nagyon kevés újoncokat szerezhetett a Dunamelléki barbárok közül, és hogy éppen e percben kel át az Alpeseken. Itáliába törekedve.
Alarik azt a rendeletet küldte hozzá, hogy siettesse jövetelét, hogy Constantinus csapatait megelőzze; de Ataulf a hegyekről való leszálltában, az Isonzónak azon síkjain, a melyek Pannóniát Venetiától elválasztják, olyan akadályra bukkant, a melyre egyáltalán nem számított. Egy félig-meddig a különböző városok összevont helyőrségeiből, fele részben pedig Ravennából oda rendelt csapatokból álló sereg tartózkodott Felső-Venetia lapályain, Olympius vezérlete alatt, a ki maga is részt vett a harcban s eléggé jól verekedett valami háromszáz hun lovasból álló csapat élén. Alarik meglepett és megvert alvezére ezerszáz halottat hagyott a csatatéren, mindazonáltal sikerült neki Etruriába eljutnia. Olympius visszatért Ravennába, e csekély sikeren egészen felfuvalkodva, a mely annyira-mennyire helyreállította tekintélyét.

Azon időben, a midőn a háború ekképp az Alpesek lábánál megkezdődött, Honorius útnak indította Róma felé azt az öt légiót, a melyet Dalmátiából berendelt, jóllehet csak az imént szálltak partra. Ezeknek kellett a Rómába visszatérő két követnek kíséretéül szolgálniok s egyúttal az örök város helyőrségét szaporítniuk. Valens, a comes domesticorum vezette őket, a mi eléggé nehéz feladat volt, mivel hosszú s a gotoktól háborgatott utat kellett megtenniük. Ez a vitéz, de hányaveti és könnyelmű katona csakugyan bele is esett a számára Alarik által vetett tőrbe. Légióit tönkre verték, minden embere vagy elveszett, vagy letette a fegyvert, úgy, hogy csak valami száz főnyinek sikerült elmenekülnie, a kik aztán Attalussal Rómába eljutottak. A másik követ, Maximilianus. a foglyok között maradt. Jó fogás volt ez Alarik részére, a ki házának gazdag voltát ismerte s fejváltságát harmincezer darab aranyra szabta, a mit atyja rögtön le is fizetett.
E közben az első miniszter, akár azért, hogy a politikai szenvedélyeket, a melyek már-már csillapúlni kezdtek, ismét életre keltse, akár azért, hogy az új elkobzások által magát pénzszükségéből kiszabadítsa, akár végre azért, hogy Honoriust még jobban magához láncolja, az ifjú fejedelemnek Stilikon és annak emlékezete ellen táplált gyűlöletének felszítása által, Olympius mondjuk, újra szőnyegre hozta a hajdani kormányzó összeesküvési ügyét.
A vallató kutatások, a vádaskodások, kivégeztetések újra kezdődtek épp úgy, mint kormányzásának első napjaiban. A vakmerő miniszter, a fejedelem iránti hűségének örve alatt, megtámadott mindenkit, a ki csak hitelét megingathatta az által, hogy a kiegyezésről és békéről szólni mert, mivel az udvar körében olyan párt kezdett alakulni, a mely a szenátussal való kibékülés, és Alarikkal, méltányos föltételek alatt való kiegyezés mellett buzgólkodott.
E szülemlő párt élén két testvér, két császári jegyző vagy titkár, Marcellianus és Salonius állott s amint látszik, nem egyszer kárhoztathatták azt a végzetes irányt, a melyet Olympius az ügyeknek adott: ez a prefectus pretorio kezébe szolgáltatta őket felségsértési bűnnel vádolva, mintha a rabló Stilikonnak párthívei s cinkostársai lettek volna.
E tiszteletreméltó férfiakat kínpadra vonták: bot és korbácsütések alkalmazása mellett igyekeztek őket olyan bűnnek megvallására bírni, a mi nem létezett, s amelyet száj ok kimondani vonakodott. A kínzatás halálukat okozta, de ártatlan vérük az üldöző fejére hullott. Általános felháborodás keletkezett ellene. Hasztalan igyekezett az álszenteskedő azon álarca alá elrejtőzni, a mely oly gyakran megvédelmezte; a nem alkuvó vallásos párt vakbuzgósága mindinkább elhidegült főemberei képességhiányának s az általok megalapított kormány tehetetlenségének láttára.

Mindazonáltal a közvélemény feljajdúlása még nem lett volna elégséges Olympius megbuktatására, hacsak valami hallatlan ügyetlenség által a palota két legújabban kegyencekké vált heréltjét maga ellen nem bőszítette volna. A politikai forradalmak közepette ugyanis, másnemű forradalmak is folytatták pályafutásukat a császári előszobákban, a hol az emberek kölcsönösen rágalmazták, csalták és helyükből kiszorították egymást. Terentius és Arsaces, az első miniszter teremtményei, miután több hónapig bitorolták a fejedelem ruhatárát és belső bizodalmát, más Báloknál ügyesebbek által mind kettőből kiszoríttattak, a kik aztán természetesen az első miniszter ellenfeleivé váltak.
Ez elpuhult és gyáva udvarnál jobban kellett tartani valamelyik heréltnek ellenséges indúlatától, mint az Alarikétől, s a császár, napról-napra az Olympius ellen emelt vádaktól zaklattatva, utóvégre elhatározta magát arra, hogy őt áldozatul ejti. Ez egy nap egészen megdöbbenve hallja, hogy hivatalától megfosztatott, és minthogy kitalálta azt a kezet, a mely reá ezt a csapást mérte, s minthogy tudta, hogy ez a kéz meg nem bocsát, sebbel-lobbal valamely fedett bárkát szerzett magának, a mely aztán Dalmátiába áttette. Az új kegyenceket ez a diadal távolról sem elégítette ki: holmi katonai zavargás, melyet alattomban az ő embereik szítottak, riadalomba ejtette az egész Ravennát, úgy, hogy ennek folytán szélesebb körű engedményeket csikarhattak ki Honoriustól. A hadsereg, a fellázadtak szája által, két tábornoknak u. m. Turpillio és Vigilantiusnak, továbbá kétkamarásnak ú. m. Terentius és Arsacesnek fejét követelte.

Ekkor az új heréitek pártjából bizonyos Jovius nevű hatalmas egyéniség jelent meg a katonák előtt, hogy azoknak haragját mintegy lecsendesítse, holott meglehet éppen ő volt az, a ki őket felbújtatta: szónokolt előttök, egyezkedett velők, hogy a katonai fegyelem nevében megmentse a két tábornoknak, tisztitársainak életét: s kegyelemképen kinyerte tőlük, hogy tehát csak deportáltassanak; de amint a parttól némi távolságra eltávoztak velők, a hajón, a mely őket elszállította, vagy összevagdaltattak, vagy a tengerbe dobattak.
Ami pedig a heréiteket illeti, a kiket nem tartottak érdemeseknek arra, hogy verők kiontassék ezek közül az egyik Milanóba száműzetett, a másikat pedig a nyugati birodalom területéről eltoloncolták a keletrómai birodalom valamelyik pontjára. Ez a forradalom azt a következményt vonta maga után, hogy a császár kezén lábán megnyűgözve, Eusebius főkamarás kezébe, a birodalom pedig Joviuséba szolgáltattatok át. a ki a kormány gyeplőit prefektus pretorio és patrícius címmel ragadta magához.