A rendelkezésünkre álló források alapján kijelenthetjük: a Róma elleni felkelés nem kapott jelentős támogatást sem a Birodalmon belül, sem a Keleten élő nagy létszámú zsidó diaszpórától. Voltak ugyan elszigetelt csoportok, akik támogatták a felkelőket (a legnevezetesebb közülük az adiabénéi királyi család); a parthus király viszont egyértelműen Róma oldalán állt: 69-ben lovascsapatok küldését ajánlotta fel, a háború végeztével pedig gratulált Titus győzelméhez. A Római Birodalmon belül élő zsidók pedig valószínűleg kiváltságos helyzetüket féltve nem akartak tömegesen belekeveredni a felkelésbe.

Korábban már szóltunk a iudaeai városokban élő görögök és szírek zsidóellenes pogromjairól, amelyek közvetlen kiváltó okai voltak a felkelésnek. El lehet képzelni, milyen következményekkel járt a diaszpórai zsidóságra nézve, mikor a vesztes háború után ezrével látták hadifogoly-rabszolgaként végighurcolva, vagy éppen az arénában vadállatok elé vetve honfitársaikat.
Az Antiochiában történt eset azonban precedens értékű lehetett az egész Birodalomban: Titus ugyanis nem volt hajlandó sem kiűzni a zsidókat a városból, sem bronztáblákra vésett kiváltságaikat érvényteleníteni. Bár Josephus nem említi a Bellumban, hogy az alexandriaiak hasonló kéréssel fordultak Titushoz, mikor az a háború után felkereste városukat - de az Antiquitatesból kiderül: részükről is megfogalmazódott ez a kérés, de ugyanazt a választ kapták, mint az antiochiaiak.slo Ennek ellenére 73 tavaszán, közvetlenül Masada pusztulása után, hatszáz zsidót öltek meg lázadás vádjával Alexandriában. Úgy tűnik, a pogromot Vespasianus közvetlen utasítására hajtotta végre Tiberius lulius Lupus praefectus Aegypti.
A brutális kínzások közepette végrehajtott kivégzéseknek (amely időseket és gyermekeket egyaránt sújtott) vallási okai (is) lehettek: legalábbis erre utal, hogy mentesülhettek a kínzások alól, ha „uruknak ismerték el a római császárt" (Kaisara despotén homologésósin), és Vespasianus a leontopolisi templomot is ezzel az üldözéssel összefüggésben pusztíttatta el.

Később Cyrenaicában is üldözésre került sor. Josephus itt is egy vallási lázítót, egy bizonyos Jonatán nevű szakácsot vádolt a felkelés szításával, s ugyanez a szemfényvesztő vált egyúttal népe árulójává. Ezen a területen nincsenek adataink a görögök ellenséges magatartásáról. A kyrénéi helytartó (hégemón), Catullus, a csaló Jonatán hamis vádjai alapján mintegy 3000 gazdag zsidót végeztetett ki, és minden vagyonukat elkobozta a császári kincstár (fiscus) számára.
(Csak zárójelben jegyezzük meg: Vespasianus számára, aki Nerótól egy kiürült kincstárat örökölt, nagyon is kapóra jöhetett ez a bevétel.) Catullus azonban túllőtt a célon, amikor a legtekintélyesebb (és egyúttal leggazdagabb) római és alexandriai zsidókat vádolta meg „forradalmi szervezkedéssel" (neóterismos). A listán ugyanis ott szerepelt Josephus neve is, aki meggyőzte Titust a vádak alaptalanságáról, és felmentést eszközölt ki a vádlottak számára.

Bár a nagy háborúnak nem lett következménye a zsidó vallás általános betiltása, vagy a zsidó nép gyökeres kiirtása, Vespasianus közel állhatott egy átfogó zsidóüldözés elrendeléséhez. Erre utal Josephus egy elejtett mondata: „a külföldi zsidók közül sokan, még azok is, akik nagyon messze laktak hazájuktól, a lázadás következtében igen veszedelmes helyzetbe kerültek.
Könnyen belátható, hogy az új római rezsimnek stratégiai, gazdasági, társadalmi és vallási okai is bőven voltak arra, hogy általános üldözést indítson. A görög városoknak ugyanakkor nem engedték meg a zsidók jogfosztását és kiirtását, hiszen akkor hogyan kaparinthatta volna meg a fiscus az elkobzott javakat? Hogy mégsem sikerült a terv, abban bizonyára komoly szerepet játszottak azok a zsidó politikusok és üzletemberek, akik jelentős befolyással bírtak a császári családban. Ilyen lehetett II. Agrippa és testvére, Bereniké, és nem utolsó sorban maga Flavius Josephus is.