Egy korábbi fejezetben már tárgyaltuk azt a kérdést, hogy Titus szándékosan romboltatta-e le a jeruzsálemi Templomot. Az alábbiakban nem a szándékkal, hanem annak következményeivel foglalkozunk. James Rivesnek igaza van abban, hogy bármiként is történt: a Flaviusoknak feltétlenül tisztában kellett lenniük azzal, hogy a Templom lerombolása a zsidó kultusz (áldozatok, ünnepek, papság) végét jelentette.
A Szentély legfontosabb kultusztárgyainak Rómába vitelével szimbolikusan „foglyul ejtették" a zsidók kultuszát, és ezt fejezte ki az is, hogy a zsidó templomi adót ezentúl a capitoliumi Iuppiter-templomnak kellett megfizetni. Kézenfekvő lenne ezek után arra gondolnunk, hogy Vespasianus célja a zsidó vallás eltörlése lehetett. De mégsem ez a helyzet.

A Flavius-dinasztia alapítója nem tiltotta be a Tóra olvasását, sem a körülmetélést vagy a rabbivá avatást, mint azt előfutára, IV. Antiochos Epiphanés, vagy utódja, Hadrianus tette. Épp ellenkezőleg: megvédte azokat a kiváltságokat, amelyek Augustus óta a Római Birodalom zsidó lakosságának szabad vallásgyakorlatát biztosították. A rabbinikus hagyomány szerint ugyancsak ő engedélyezte a jabnei császári birtokon az első „rabbinikus akadémia" megalapítását.
A Flaviusok zsidókkal szembeni valláspolitikája tehát meglehetősen paradoxnak tűnik. Rives szerint azonban ez pusztán látszat, amely a vallás (religio) modern értelmezéséből fakad: az ókoriak számára a különböző kultuszok, rítusok, vallási szokások nem feltétlenül alkottak összefüggő, egységes rendszert. Ráadásul a jeruzsálemi Templomhoz kötődő kultusz és a diaszpórában (a zsinagógákban) már megszokott zsidó vallásgyakorlat közötti szellemi összefüggés sem lehetett világos egy pogány uralkodó számára.
Ha a diaszpórában élő zsidók több száz év óta szemmel láthatólag egészen jól megvoltak a jeruzsálemi Templommal fennálló állandó fizikai kontaktus nélkül, milyen probléma lehet abból, ha ezentúl nincs többé templomuk?