Mialatt most a külső háború rövid időre elhúzódott, a város belsejében ismét felütötte fejét a pártvillongás. Közeledett a kovásztalan kenyerek ünnepe, xanthikos hónap 14-e, amelyre a zsidók az egyiptomi szolgaságból való szabadulásuk napját teszik. Eleázár párthívei tehát kinyitották a kapukat, és bebocsátották a templomba a népet, amely ájtatosságát akarta végezni. De János az ünnepeket aljas módon orvtámadás végrehajtására használta fel. Tudniillik azokat az embereit, akik kevésbé ismertek és ezenfelül javarészt tisztátalanok is voltak, ruhájuk alá rejtett fegyverzetben beküldte a templomba, azzal a szándékkal, hogy elfoglalják.
Alighogy bejutottak, azonnal ledobták ruházatukat, és egyszerre csak teljes fegyverzetben álltak ott Irtózatos zűrzavar és zajongás támadt a templomban, mert a népnek az a része, amely nem vett részt a pártharcokban, azt hitte, hogy a támadás kivétel nélkül mindnyájuk ellen irányuk a zelóták pedig azt hitték, hogy csak ő ellenük. Ezért az utóbbiak nem törődtek már a kapuk őrzésével, hanem mielőtt még összecsapásra került volna a sor, leugráltak a mellvédekről, és a templom földalatti folyosóira menekültek; a népet, amely az oltár mellett bújt meg, vagy a templom körül összezsúfolódott vagy halomra taposták, vagy dorongokkal és karddal agyonverték. Sok békés polgárt megöltek ellenségei, bosszúból és személyes gyűlölködésből, azon a címen, hogy az ellenpárthoz tartoznak, és ha valamelyik bandita régebbről utált valakit, és most felismerte, ráfogta, hogy zelóta, és keserves kínzások után legyilkolta.
Miután a gazfickók ekképpen kitöltötték dühüket az ártatlanokon, a gonosztevőknek fegyverszünetet engedélyeztek, és mikor előbújtak a földalatti folyósokból, szabadon engedték őket. Ezzel ők maguk vették birtokukba a templomot, és minden készletét, és annál jobban felbátorodtak a harcra Simon ellen. Így aztán a három lázadó párt száma kettőre csökkent.

Eközben Titus elhatározta, hogy táborát felszedi a Skoposról, és közelebb helyezi a városhoz. Tehát válogatott lovas és gyalogos csapatokat állított ki, amennyit elegendőnek tartott védelmül a kirohanások ellen, zömének pedig parancsot adott, hogy egyengesse el a terepet egészen a falig. Most ledöntöttek minden kerítést és falat, amellyel Jeruzsálem lakosai kertjeiket és gyümölcsöseiket körülkerítették, a környéken minden gyümölcsfát kivágtak, és ezekkel betöltötték a mélyedéseket és gödröket, a kiálló sziklákat pedig vasszerszámokkal szétverték. Így egyengették el a terepet a Skopostól egészen Herodes síremlékéig, amely az úgynevezett Kígyó-tó közelében van.

Ezekben a napokban a zsidók így állítottak csapdát a rómaiaknak: a legvakmerőbb lázadók az úgynevezett Asszonyok bástyája mellett kimentek a városból úgy, mintha a békés polgárok kikergették volna őket, s mintha félnének a rómaiak támadásától, remegve összebújtak. Bajtársaik, mintha békés polgárok volnának, eközben ott álltak a falon, békét követeltek; kíméletet kértek, és szólítgatták a rómaiakat, és ígérgették, hogy megnyitják előttük a kapukat; egyúttal a saját embereiket kövekkel dobálták, mintha el akarnák zavarni őket a kapuk elől. Ezek viszont úgy tettek, mintha mindenáron be akarnának jutni, kezdtek könyörögni a bent levőknek, egyre-másra a rómaiak felé szaladtak, majd mintha félnének, megint visszafordultak.
A katonák csakugyan lépre mentek, és mivel bizonyosra vették, hogy ezek már nem menekülhetnek a kezükből, hanem majd kényük-kedvük szerint elbánhatnak velük, amazok pedig úgyis megnyitják előttük a várost, mindjárt végre akarták hajtani a dolgot. Titusnak azonban gyanús volt az a körülmény, hogy ilyen váratlanul behívják; hiszen egy nappal ezelőtt Josephus közvetítésével felszólította a zsidókat a megadásra, de sikertelenül. Tehát megparancsolta katonáinak, hogy ne mozduljanak helyükről. De néhányan, akik egészen elöl dolgoztak a sáncokon, sebtében máris fegyvert ragadtak, és rohanvást megindultak a kapuk felé.
Azok, akiket állítólag kivertek a városból, először hátráltak előlük, de aztán - mikor a katonák a kapubástyák közé jutottak - rohamra indultak, bekerítették és hátbatámadták őket, egyúttal pedig a falakon álló zsidók kőzáport és mindenféle lövedékei; zúdítottak rájuk, úgyhogy sok római elesett, a többi pedig javarészt megsebesült. Tudniillik egyrészt a hátulról támadó ellenség miatt nehéz volt eltávolodniuk a faltól, másrészt pedig szégyellték magukat, hogy megszegték tisztjeik parancsát, féltek is tőlük, s ezért most már fenékig ki akarták inni a keserű poharat: tehát szívósan állták a sarat, és miután a zsidók sokat megsebesítettek közülük, és viszonzásul tőlük is sok sebet kaptak, végül sikerült az ellenség gyűrűjét áttörniük. A zsidók még visszavonulás közben is egészen Heléné síremlékéig lövöldöztek utánuk.

Ezután sikerükön vérszemet kaptak, és szemtelenül gúnyolni kezdték a rómaiakat, hogy léprementek; összecsapkodták pajzsaikat, ugrándoztak, és örömrivalgásban törtek ki.
A katonákat a parancsnokok összeszidták, a Caesar pedig mérgesen rájuk förmedt, és azt mondta, hogy a zsidók, akik kétségbeesésükben is megfontoltan és óvatosan támadnak a harcban, hadicseleket és csapdákat eszelnek ki, és sikert érnek el, mert engedelmeskednek a parancsoknak, és egymáshoz jó és hű bajtársak; ellenben a rómaiak, akik fegyelmezettségük és a parancsnokaik iránti engedelmesség révén mindig szerencsével harcoltak, most engedetlenségük miatt pórul jártak, és fegyelmezetlenségük miatt vereséget szenvedtek, s ami a legrosszabb, parancs nélkül merészkedtek a fővezér szeme láttára harcolni. Súlyosan megsértették a katonai szabályzatokat – folytatta -, és ha édesatyja értesül a vereségről, ugyancsak nagyon fájlalja majd, hiszen hadviselésben öregedett meg, de ilyesmi miatt sohasem szenvedett vereséget.

A katonai szabályzatok azonban a legkisebb fegyelemsértést is halállal büntetik, és most íme, egy egész csapattest elhagyta a helyét. Majd mindjárt a maguk bőrén tapasztalják ezek a hetyke legények, hogy római felfogás szerint parancs nélkül még győzni is becstelenség. Így beszélt a tisztekhez, és ebből nyilvánvaló volt, hogy az egész csapatot megbünteti a katonai szabályzat rendelkezései szerint; ezeket pedig azonnal csüggedés fogta el, mintha máris elhangzott volna felettük a megérdemelt halálos ítélet. De a légiók körülfogták a fővezért, és könyörögve kérték: kegyelmezzen meg bajtársaiknak, és bocsássa meg a nagy többség fegyelmezettségéért ennek a néhány katonának meggondolatlan cselekedetét; mert vitézségükkel bizonyára majd jóváteszik most elkövetett hibájukat.
A Caesar annál szívesebben engedett kérésüknek, mert az ő érdeke is ez volt; tudniillik úgy vélekedett, hogy egyes bűnösökön valóban végre kell hajtani a büntetést, de egész csapatot elegendő csak szóval megfenyíteni. Tehát megbocsátott a katonáknak, de nyomatékosan figyelmeztette őket, hogy a jövőben legyenek óvatosabbak, és most már azon gondolkozott, hogyan fenyítse meg a zsidókat alattomos cselük miatt. Mikor aztán négy nap alatt az egész terepet a falig elegyengették, északi-keleti irányban hatszoros tagozásban a fal mentén felállította csapatai zömét, hogy zavartalanul átszállíttassa a málhát és a sereg többi részét. Egészen elöl állt a gyalogság, mögötte a lovasság, éspedig mind a két fegyvernem három-három sorban; a hetedik sor volt a két hadcsoport közt felállított íjászok. Miután ezzel az intézkedésével lehetetlenné tette a zsidók mindennemű kirohanását, most már biztonságban elvonulhatott a három légió málhája és a csapatok zöme.

Titus maga a Pséphinos-bástyával szemben, két stadionnyira a faltól, az északi falnak annál a szögleténél szállt táborba, ahol a fal nyugatnak fordul. Haderejének többi része az úgynevezett Hippikos-bástya táján szállt táborba, ugyancsak két stadionnyira a várostól, a 10. légió azonban megmaradt állásaiban az Olajfák hegyén.