Vespasianus, midőn Nero haláláról értesül, elhalasztja a Jeruzsálem elleni támadást. Simon, Gióras fia, bevonul a fővárosba
Vespasianus, hogy Jeruzsálemet minden oldalról körülzárja, Jerikó és Addida városokban tábort ütött, és mind a kettőbe rómaiakból és szövetségesekből álló helyőrséget rakott. Egyúttal pedig Lucius Anniust lovascsapattal és erős gyalogos szakasszal Gerasába küldte. Ez rohammal elfoglalta a várost, a fiatal férfiakat mind leölette, amennyiben idejében nem menekülhettek el, körülbelül 1ooo embert, hozzátartozóikat, foglyul ejtett, és a lakosság vagyonát katonáinak prédájára bocsátotta.
Miután még a házakat is felgyújtatta, a környező falvakat támadta meg. Akinek volt ereje hozzá, elmenekült. A gyengébbek elpusztultak, minden egyéb a lángok martaléka lett. Most már az egész hegyvidék és síkság hadiállapotban volt, úgyhogy Jeruzsálem lakosai elől minden utat elzártak. Azok, akik azt tervezték, hogy átszöknek az ellenséghez, azon vették észre magukat, hogy a zelóták őrzik őket. A többieket, akik semmiképpen sem rokonszenveztek a rómaiakkal, megbénította a hadsereg, amely most már minden oldalról körülzárta a várost.
Vespasianus visszatért Kaisareiába, és éppen egész haderejével Jeruzsálembe akart indulni, amikor hírül hozták neki Nero halálát; hogy ez a császár, aki 13 évig és 8 hónapig uralkodott, hogyan szennyezte be méltóságát azzal, hogy a leghitványabb emberekre, Nymphidiusra és Tigellinusra, valamint a legméltatlanabb volt rabszolgákra bízta az államügyek intézését; hogy ezek aztán hogyan esküdtek össze ellene, hogyan hagyták cserben testőrei, hogyan menekült négy híven maradt volt rabszolgájával, hogyan lett öngyilkos Róma egyik külvárosában; hogyan bűnhődtek hamarosan azok, akik őt megbuktatták; hogyan végződött a galliai háború, és hogyan tért vissza Hispániából Galba, akit császárrá kiáltottak ki, hogyan vádolták gyávasággal katonái, hogyan gyilkolták meg orvul a római fórumon, hogyan kiáltották ki császárnak Othót, hogyan hadakozott Otho Vitellius hadvezérei ellen, és hogyan bukott meg, hogyan lázadtak fel Vitellius ellen, hogyan folyt le a capitoliumi harc; végül Vitellius és a germán légió leverése után hogyan fejezte be a polgárháborút Antonius Primus és Mucianus: mindennek a részletes elbeszélését legyen szabad mellőznöm, mert általánosan ismert tények, amelyeket számos görög és római történetíró megírt. De az összefüggés kedvéért, és hogy ne legyen hézagos az elbeszélésem, mégis rövid összefoglaló áttekintést adtam róluk.
Vespasianus tehát egyelőre elhalasztotta a Jeruzsálem elleni hadjáratot, mert izgatottan várta, ki lesz Nero után a császár. Később, mikor megtudta, hogy Galba lett a császár, még mindig nem akarta megkezdeni a hadakozást, mielőtt nem kap tőle felhatalmazást. Tehát fiát, Titust elküldte Galbához, hogy üdvözölje, és utasításokat kérjen tőle a zsidók ügyében. Ugyanezzel a szándékkal utazott Rómába Agrippa király is Titusszal együtt. Hadihajóik az achaiai part mentén jártak mert éppen tél volt -, s itt értesültek, hogy Galbát meggyilkolták; mindössze két hónapig és hét napig uralkodott. Utána Otho lett a császár, mégpedig erőszakkal szerezte meg a hatalmat. Agrippát egyáltalán nem hozta ki sodrából ez a változás, hanem elhatározta, hogy tovább utazik Rómába, Titus azonban, mintegy isteni sugallatra, Görögországból visszament Syriába, és hamarosan megérkezett atyjához Kaisareiába.
Mindkettejüket aggasztotta a helyzet, hiszen a római birodalom recsegett-ropogott, tehát a zsidó háborút mellékesnek tartották, hazájukat féltették, és ezért nem gondolták időszerűnek idegenek ellen harcolni. Ehelyett azonban más háború tört ki Jeruzsálemben. Egy fiatal gerasai férfi, Simon, Gióras fia, aki nem volt ugyan olyan alattomos, mint a fővárosban már mindenható János, de izmosabb és vakmerőbb volt nála, és éppen ezért Anan főpap kikergette Akrabatta toparchiából, ahol valósággal kiskirály módjára viselkedett, csatlakozott azokhoz a rablókhoz, akik Masada várát megszállták. Eleinte ugyan bizalmatlanok voltak iránta, és mindössze annyit engedtek meg neki, hogy a magával hozott asszonyokkal együtt a vár földszintjén lakjék, mert ők maguk az emeleteket foglalták el. Azonban - mivel egy húron pendült velük, és hamarosan megbízhatónak látszott - nemsokára velük együtt részt vett a rablókalandozásokon és Masada környékének pusztításában, de nagyobb vállalkozásokra nem tudta a rablókat rávenni. Már hozzászoktak a várhoz, és nem merészkedtek ki messzire ebből a fészekből. De Simon nagyobbra tört: uralkodó akart lenni. Tehát mihelyt értesült Anan haláláról, faképnél hagyta a rablókat, kivonult a hegységbe, hírnökei útján a rabszolgáknak szabadságot, a szabadoknak dús jutalmat ígért, és így az egész környék gazfickóit maga köré csődítette.
Nemsokára erős rablóbandája volt, és mindenekelőtt a hegyi falvakat fosztotta ki; de mikor egyre többen sereglettek hozzá, lemerészkedett a síkságra is. Most már a városok is rettegtek tőle, és hatalma, valamint vállalkozásainak a sikere nagyon sok tekintélyes embert is arra indított, hogy hozzá pártoljon, úgyhogy hadseregében nemsokára már nemcsak rabszolgák és rablók voltak hanem sok polgárember is, akik úgy engedelmeskedtek neki, mint valami királynak. Most már Akrabatta toparchiára is kiterjesztette kalandozásait, sőt a nagy Idumaea határáig is. Ugyanis egy Nain nevű falunál erődítményt építtetett: ez volt a vára, amely biztonságot adott neki, ezenfelül pedig egy Phara nevű szakadékban sok barlangot kiszélesíttetett, néhányat pedig már eredeti állapotában is eléggé tágasnak talált, ezeket kincstárnak és zsákmányraktárnak használta.
Ugyanígy elraktározta ezekben a zsákmányolt gabonát, sőt bandájának jelentékeny része is ezekben lakott. Nyilvánvaló volt, hogy mindez csak a rablóbanda fegyvergyakorlata, és hogy Jeruzsálem elfoglalására készül.
A zelóták féltek rajtaütésétől, és elejét akarták venni, hogy az ő rovásukra elhatalmasodjék, tehát nagy fegyveres csapattal kivonultak ellene. Simon megütközött velük, rengeteg ellenséget levágott, a többit pedig visszakergette a városba. Mivel azonban nem bízott annyira seregében, hogy a város ellen rohamot mert volna intézni, eltávozott, hogy előbb Idumaeát hódítsa meg, és 20 000 fegyveres élén Idumaea határára vonult.
Az idumaeai vezérek sebbel-lobbal összegyűjtötték az ország fegyverfogható férfiait, körülbelül 25 000 embert, és országuk határán várták Simont, a többi fegyverest pedig otthon hagyták vagyonuk védelmére a masadai sikariosok betörései ellen.
A határon ütközetre került a sor; és ámbár napestig csatáztak, mégis eldöntetlen maradt, hogy melyik fél győzött; végül is az idumaeaiak hazamentek, Simon pedig visszavonult Nainba. Nemsokára erősebb hadsereggel újra betört Idumaeába, Thekoa nevű falunál tábort ütött, és egyik bizalmas barátját, Eleázárt elküldte, hogy a közeli Héródeion helyőrségét a vár átadására rábírja. A helyőrség barátságosan fogadta Eleázárt, mert nem ismerte küldetésének célját. De mikor az átadásról kezdett beszélni, kardot rántottak és üldözőbe vették, és mivel semerre sem tudott menekülni, a várfalról az alatta tátongó szakadékba vetette magát, és meghalt. Az idumaeaiak pedig megijedtek Simon hatalmától; és elhatározták, hogy mielőtt ütközetbe bocsátkoznának, előbb kikémlelik az ellenség haderejét.
Erre a feladatra önként vállalkozott az egyik vezér, Jakab, aki azonban titokban árulást tervezett. Alurus faluból, ahol akkor az idumaeai hadsereg táborozott, elment Simonhoz, és mindenekelőtt megegyezett vele, hogy elárulja hazáját, Simon viszont esküvel megígérte, hogy meghagyja hivatalában és méltóságában, továbbá azt is megígérte neki, hogy támogatja egész Idumaea leigázásában. Ajánlkozása után Simon megvendégelte, és fényes ígéretekkel elkábította. Miután Jakab visszatért honfitársaihoz, első dolga volt, hogy Simon haderejét óriásinak hazudta, majd bizalmas megbeszéléseket folytatott a vezérekkel és néhány közkatonával is, és igyekezett az egész hadsereget rávenni, hogy hívják be Simont, és harc nélkül adják át neki a főhatalmat. Miután mindezt elintézte, futárt küldött Simonhoz; behívta, és megígérte neki, hogy az idumaeaiakat szétszórja. Szavának is állt: mert alighogy Simon hadserege közelbe ért, azonnal lovára ugrott, és cinkosai élén elvágtatott. Most az egész nép úgy megrémült, hogy még mielőtt ütközetre került volna a sor, a hadrendek felbomlottak, és mindenki hazaszaladt.
Most Simon vérontás nélkül bevonult Idumaeába. Mindenekelőtt elfoglalta Hebron városát, ahol gazdag zsákmányt ejtett, és rengeteg gabonát rabolt. Az odavalósiak szerint Hebron nemcsak régibb, mint minden környékbeli város, hanem az egyiptomi Memphisnél is régibb: a város korát 2300 évre teszik.
A monda szerint Ábrahámnak, a zsidók törzsatyjának székhelye volt, miután kivándorolt Mezopotámiából, és állítólag utódai innen költöztek Egyiptomba; ezeknek a remekművű márvány-síremlékeit most is mutogatják még ebben a városkában. Hebrontól hat stadionnyira még most is mutogatnak egy óriási terpentinfát, amelyről azt mondják, hogy a világ teremtése óta ott áll. Simon innen végigportyázta egész Idumaeát, nemcsak a falvakat és városokat dúlta, hanem a szántóföldet is véges-végig elpusztította; mert nehéz fegyverzetű gyalogsága után még 40 000 ember vonult, s ezt az óriási embertömeget még a legszükségesebb élelmiszerrel is alig lehetett ellátni.
Az ínséget tetézte Simon kegyetlenkedése és dühe a nép ellen, úgyhogy mindez még siettette Idumaea pusztulását. Mert valamint a sáskaraj egész erdőket letarol, úgy Simon nyomában is pusztulás maradt: itt gyújtogatott, amott rombolt, letaposott mindent, amit a föld termett, lelegeltetett mindent, s a megművelt földet úgy tönkretette, hogy siralmasabb volt, mint a kopár mező. Egy szó, mint száz: a dúlás után nyoma sem maradt a régebbi földművelésnek.
Ezek az események felrázták a zelótákat tunyaságukból. Nyílt csatában nem mertek mérkőzni Simonnal, de az egyik hegyszorosban lesben álltak, és elfogták Simon feleségét nagyszámú kíséretével együtt. Ujjongva vonultak be a fővárosba, mintha csak magát Simont ejtették volna foglyul, és legalábbis azt várták, hogy ez azonnal leteszi a fegyvert, és könyörögni fog, hogy bocsássák szabadon feleségét. De őt a rablótámadás miatt nem gyengeség, hanem düh öntötte el: hamarosan ott termett Jeruzsálem falai alatt, és mint a sebzett vadállat, amely nem tudja hatalmába keríteni azt, aki megsebesítette, azokon töltötte ki dühét, akik a keze ügyébe akadtak.
Aki zöldségért vagy fáért kimerészkedett a kapuk elé - még ha fegyvertelen volt is, vagy akár öregember -, megragadták és halálra kínozták; már csak az hiányzott őrjöngéséhez, hogy felfalja a meggyilkoltak hulláit. Soknak a kezét levágatta, és úgy küldte vissza a városba, részben, hogy megrémítse ellenségeit, részben, hogy fellázítsa a népet a bűnösök ellen. Ezekkel a szerencsétlenekkel megüzente: Simon esküszik a mindenható Istenre, hogy ha nem adják ki azonnal a feleségét, megostromolja a falat, és sem öregnek, sem fiatalnak nem kegyelmez, nem tesz különbséget bűnös és ártatlan között, hanem a város minden lakosával egyformán bánik el. Ez a fenyegetés nem csupán a népet, hanem a zelótákat is megrémítette, úgyhogy azonnal visszaadták a feleségét. Erre némileg lecsillapodott, s így a szüntelen vérengzésben némi szünet állt be.
De nemcsak Judaeában tombolt a lázadás és a polgárháború, hanem Itáliában is. Ugyanis Galbát meggyilkolták a római fórumon, és Othót kiáltották ki császárnak; ez pedig harcban állt Vitellius ellencsászárral, akit a germán légió kiáltott ki császárnak.
A galliai Bedriacum mellett ütközetre került a sor Otho és Vitellius vezérei, Valens és Caecina között; első nap Otho, második nap Vitellius hadserege maradt felül. Sok vérontás után Otho vereséget szenvedett Brixellum mellett, és öngyilkos lett; mindössze három hónapig és két napig uralkodott; hadserege átpártolt Vitellius fővezéreihez, és ez most haderejével bevonult Rómába.
Eközben Vespasianus darsios hónap 5-én megint megindult Kaisareiából, és megtámadta Judaea még meg nem hódított részeit. Mindenekelőtt felkapaszkodott a hegyvidékre, és elfoglalta Gophna és Akrabatta toparchiákat, azután Béthél és Ephraim városkákat, és mindegyikbe megszálló csapatokat helyezett. Aztán tovább lovagolt Jeruzsálem felé; ahány zsidó a kezébe került, mind kivégeztette, sokat rabszolgaságba hurcoltatott. Egyik tábornoka, Cerealis egy lovasosztállyal és gyalogcsapattal elpusztította az úgynevezett Felső-Idumaeát, és felgyújtotta Kaphetra városkát, amelyet rajtaütéssel foglalt el, Kapharabist szabályosan megostromolta, mert erős várfala volt. Felkészült rá, hogy itt hosszabb ideig kell vesztegelnie, de a lakosok egyszerre csak megnyitották előtte a kapukat, kegyelemért könyörögtek, és megadták magukat.
Miután tehát Cerealis meghódította a várat, egy másik város, az ősi Hebron ellen indult, amely – mint már említettem - Jeruzsálem közelében a hegységben van. Miután fegyveres erővel bejutott a városba, a fegyverfogható férfiakat mind lekaszaboltatta, és a várost felgyújtatta. Most már mindent meghódított a rablóktól megszállott Héródeion, Masada és Machairos várak kivételével, úgyhogy már csak egy cél volt a rómaiak előtt: Jeruzsálem.
Mihelyt Simon kiszabadította feleségét a zelóták fogságából, azonnal visszatért Idumaeának abba a részébe, amelyet eddig megkímélt, és sanyargatásával szinte kényszerítette a népet, hogy tömegesen Jeruzsálembe meneküljön. Maga egészen a városig üldözte őket, megint körülzárta a falakat, és sorra öldöste azokat, akik a mezőre jártak dolgozni, és akiket csak kézrekeríthetett.
Ha a két külső ellenség közül a nép jobban rettegett Simontól, mint a rómaiaktól, akkor viszont a városban garázdálkodó zelóták még ennél is nagyobb rémületet keltettek benne. Egyébként a gonoszság és elbizakodottság a galileai csapatok fegyelmét is meglazította. Mert miután Jánost a hatalomra segítették, viszonzásul az uralom megszerzéséért mindent megengedett nekik, amit csak akartak. Soha nem tudtak betelni a rablással; a gazdagok házait az utolsó zugig felkutatták; férfiak legyilkolása, nők megbecstelenítése volt a szórakozásuk. Azon véresen elitták a zsákmányt, és elpuhultságukban szemérmetlenül nők módjára viselkedtek: feltornyozták a hajukat, női ruhába öltöztek, illatos olajjal kenegették magukat, és cifrálkodásból aláfestették a szemüket. De nemcsak a kendőzésben utánozták a nőket, hanem a nő szerepét vállalták a szerelemben, féktelen kéjelgéseikben természetellenes szeretkezési módokat eszeltek ki; úgy illegették magukat városszerte, mint a bordélyházban, és a várost förtelmes cselekedetekkel szennyezték be. Az arcuk női arc volt, de a kezük gyilkolt; járás közben illegették-riszálták magukat, s egyszerre csak harcosokká változtak, tarka ruháik alól kirántották kardjukat, és leszúrtak mindenkit, aki útjukba akadt.
Ha valaki János kezéből kimenekült, arra a még vérszomjasabb Simon leselkedett, és akinek sikerült megmenekülnie a városbeli zsarnoktól, azt a kapuk előtt álló zsarnok gyilkolta le. Az elől pedig, aki át akart szökni a rómaiakhoz, a menekülés minden útját elvágták.
A katonák fellázadtak János ellen, mert az idumaeaiak külön-váltak a többiektől, és támadásra készültek á zsarnok ellen: irigyelték hatalmát, és gyűlölték kegyetlenkedéséért. Hamarosan csatározásra került a dolog, sok zelóta elesett, a többieket beszorították abba a királyi palotába, amelyet Grapté, Izas adiabénéi király egyik rokona építtetett.
Az idumaeaiak, akik a zelótákkal együtt jutottak be a palotába, az utóbbiakat tovább kergették innen a templomba, és elrabolták János kincseit; mert a zsarnoki uralma alatt szerzett zsákmányt is abban az imént említett palotában őriztette, ahol lakott. Eközben a rengeteg zelóta, akiket a városban szétszórtak, csatlakozott azokhoz, akik a templomba menekültek, és János máris intézkedett, hogy harcba vezesse őket a nép és az idumaeaiak ellen.
Ezek azonban, akik különb harcosok voltak náluk, nem attól féltek, hogy a zelóták nyílt támadást intéznek ellenük, hanem attól, hogy kétségbeesésükben éjjel kilopódzkodnak a templomból, orvul rájuk támadnak, és a várost felgyújtják. Összeültek tehát, és tanácskoztak a főpapokkal, hogyan tudnák biztosítani magukat az ilyen orvtámadás ellen. Isten azonban helytelen útra terelte gondolataikat, úgyhogy az orvosság, amelyet mentségükre kieszeltek, rosszabb volt a halálnál: ugyanis, hogy Jánost megbuktassák, elhatározták, hogy Simont bebocsátják a városba, és a maguk jószántából még egy zsarnokot vesznek a nyakukba. Ezt a határozatukat végre is hajtották: kiküldték Mátyás főpapot, kérje meg a rettegett Simont, hogy vonuljon be a városba. Ehhez a kérelemhez azok is csatlakoztak, akik a zelóták elől kimenekültek Jeruzsálemből, és abban reménykedtek, hogy visszakaphatják házukat és vagyonukat.
Simon fölényesen kijelentette, hogy hajlandó átvenni az uralmat, és bevonult a városba azzal a jelszóval, hogy megszabadítja a zelótáktól; ezért a nép megmentőjének és védelmezőjének üdvözölte. De alighogy csapataival együtt megvetette odabent a lábát, már csak uralma megszilárdításával törődött, és azokat, akik behívták, és azokat, akik ellen behívták, egyformán ellenségének tekintette.
Így lett Simon a háború harmadik évében, xanthikos hónapban, Jeruzsálem ura. János pedig és a zelóták, akik be voltak zárva a templomban, és a városban minden vagyonukat elvesztették mert Simonnak és embereinek legsürgősebb dolga volt, hogy ellenfeleik minden vagyonát elrabolják -, most kétségbeesett helyzetbe kerültek, ezenfelül még Simon a nép támogatásával szabályos támadást is intézett a templom ellen, de ezt a zelóták az oszlopcsarnok és a mellvéd tetejéről visszaverték; Simon emberei halomszámra hulltak, és sokat sebesülten szállítottak el; mert a zelóták magasabb állásukból könnyen és biztosan lövöldözték őket.
Ámbár már amúgy is kedvező volt az állásuk, ehhez még négy hatalmas tornyot építettek, hogy még magasabbról lövöldözhessenek: egyet az északkeleti sarkon, egy másikat a Xystos fölött, a harmadikat az alsóvárossal szemben álló sarkon, a negyediket pedig a templomkamra tetején, ahol ősi hagyomány szerint szombat előestéjén egy pap kürtszóval hirdeti az ősi ünnep kezdetét, másnap este pedig a végét; az elsővel jelzi a népnek, hogy abba kell hagynia a munkát, a másodikkal pedig, hogy újra meg kell kezdenie. Ezeken a bástyatornyokon catapultákat és egyéb hadigépeket, továbbá íjászokat és parittyásokat helyeztek el.
Ettől fogva Simon ritkábban támadott, mert katonáinak javarésze csüggedni kezdett: de túlerejénél fogva még mindig helytállt, ámbár a messzehordó hadigépek lövedékei sok katonáját megölték.