Az idumaeaiak elfogadták ezt a véleményt, tehát átsiettek a városon a templomhoz, ahol a zelóták izgatottan várták megérkezésüket. Alighogy felérkeztek, az ostromlottak máris nekibátorodtak, kijöttek a templom belsejéből, egyesültek az idumacaiakkal, és megtámadták az őrséget. Az őrség egyes tagjait, akik egészen elöl. hevertek, álmukban ölték meg; az ébredezők ordítozására felugrott az egész szakasz, és rémülten fegyveréhez kapott, hogy védekezzék. Amíg azt hitték, hogy csak a zelóták támadják őket, bátran küzdöttek, abban a hiszemben, hogy túlerejükkel legyűrik ellenfelüket; de mikor látták, hogy kívülről mások is özönlenek be, rögtön világossá vált előttük, hogy az idumaeaiak betörtek a városba.
Erre nagyobb részüknek inába szállt a bátorsága: eldobták fegyvereiket, elkezdtek jajveszékelni, és csak néhány ember zárkózott össze, vitézül rávetette magát az idumaeaiakra, és sokáig védelmezte a tehetetlen tömeget, amely ordítozásával a város lakosait figyelmeztette a szerencsétlenségre; de mikor megtudták az idumaeaiak betörését, akkor sem siettek egymásnak segítségére, hanem csak jajgatásukat visszhangzották még erősebben, és főképpen a nők sírtak és jajveszékeltek hangosan, valahányszor egyik-másik őrszem élete veszedelembe került. Felharsant a zelóták és idumaeaiak egyesült csatakiáltása, és a vihar még félelmetesebbé fokozta ezt a pokoli hangzavart.

Az idumaeaiak amúgy is kegyetlen természetűek voltak, és most különösen nem kíméltek senkit, mert dühöngtek amiatt, hogy a vihar úgy meggyötörte őket; tehát irgalmatlanul mészárolták azokat, akik bezárták előttük a kapukat, éspedig azokat is, akik kegyeleméit könyörögtek, azokat is, akik védekeztek, válogatás nélkül. Sokat ledöftek azok közül is, akik a törzsrokonságra emlékeztették őket, és könyörögtek, hogy legalább a közös templom kedvéért irgalmazzanak nekik. Nem volt mód a menekülésre, nem volt remény irgalomra: összeszorították őket egy tömegbe, és rakásra hulltak. S mikor a gyilkosok egyre jobban szorongatták őket, végül is olyan helyre kerültek, ahonnan már nem volt semerre sem menekülés: kétségbeesésükben levetették magukat a városba, és így önként haltak meg, véleményem szerint keservesebb halállal, mint amilyen az lett volna, amely elől menekültek.

A tempom egész külső területén patakokban folyt a vér, és a nap 8500 halottra virradt.
Az idumaeaiak dühe még most sem csillapodott; most a város ellen fordultak, kiraboltak minden házat, és mindenkit legyilkoltak, aki útjukba esett. De nemsokára fölöslegesnek tartották az alja népet öldösni; inkább a főpapokat keresték, nagy tömegekben őket hajszolták, hamarosan kézre is kerítették, és azonnal legyilkolták. Egyesek fölálltak a hulláikra, és gúnyolták Artant, hogy úgy szerette a népet, és Jésust, hogy olyan szép beszédet mondott a falakról. Sőt arra az istentelenségre is vetemedtek, hogy holttesteiket temetetlenül félredobták, holott a zsidók oly fontosnak tartják halottaik eltemetését, hogy még a keresztre feszítettek hulláit is leveszik, és eltemetik napnyugta előtt.
Nem tévedek, ha azt mondom: Anan halálával kezdődött a város pusztulása; azon a napon, mikor a zsidók főpapjukat, azt a férfiút, aki megmutatta nekik a menekülés útját, a város közepén látták lemészárolni, azon a napon már össze is omlott a faluk, és már meg is szűnt a zsidó állam. Mert Anan nem csupán tiszteletre méltó és igaz ember volt, hanem kivételes helyzetében - amelyet születése, hivatala és méltósága juttatott neki - a legalacsonyabb rendű emberekhez is leereszkedett; ezenfelül rajongott a szabadságért, és híve volt a demokráciának.

A közjót mindig elébe helyezte a maga érdekének; a békét mindennél többre becsülte, mert tudta, hogy a rómaiak legyőzhetetlenek, és előre látta, hogy a zsidók, ha nem egyeznek meg velük okosan, a (300) háborúban feltétlenül elpusztulnak. Ha Anan életben maradt volna, kétségtelenül létrejön ez a megegyezés; mert lenyűgöző erejű szónok volt, tudott hatni a népre, és máris fölébük kerekedett azoknak, akik útjába álltak vagy háborúra uszítottak; ilyen hadvezér sok időveszteséget okozott volna a rómaiaknak.
Hű bajtársa volt Jésus, hozzá képest ugyan másodrendű, de a többiek közül jóval kimagasló férfiú. De Isten, azt hiszem, már elhatározta a megszentségtelenített város pusztulását, és mivel a szentélyt tűzzel akarta megtisztítani, elszólította a földről azokat, akik még védték és szerették. Íme, most mindenki szeme láttára kutyák és vadállatok martalékául dobta oda meztelenül azokat a férfiakat, akik nemrégiben még templomi öltözetükben a világraszóló szertartásokat vezették, és akik előtt hódoltak a földkerekség minden részéről a városba sereglő zarándokok. Azt hiszem, maga az Erény is megsiratta ezeket a férfiakat, és siránkozott amiatt, hogy ily szégyenletesen elbuktak a gonoszsággal vívott harcukban. Így pusztult el Anan és Jésus.

Haláluk után a zelóták az idumaeaiak seregeivel vállvetve megrohanták és öldösni kezdték a népet, mint valami tisztátalan baromcsordát. A közönséges embert ott vágták le, ahol a kezük ügyébe akadt; de az előkelőbbeket és a fiatalabb férfiakat előbb elfogták, megbilincselték és bebörtönözték abban a reményben, hogy egyik-másik majd átpártol hozzájuk, ha kivégzését halogatják. De egy sem fogadta el ajánlataikat, és mind inkább a halált választotta, mintsem hogy a haza romlására a gonosztevők pártjához csatlakozzék.
Vonakodásuk miatt szörnyű kínzásokat kellett kiállniok: megkorbácsolták és meggyötörték őket, és csak nagy nehezen adták meg nekik a kegyelemdöfést, ha testük már nem bírta tovább a kínokat. Aki napközben börtönbe került, azt éjjel kivégezték; a hullákat kivitték és kidobták, hogy helyet teremtsenek más foglyoknak.

A népen pedig olyan irtózat vett erőt, hogy senki sem merte meggyilkolt rokonát nyíltan siratni vagy eltemetni, hanem csak titokban, zárt ajtók mögött sírtak, és ha valaki sóhajtani akart, előbb óvatosan körülnézett, nem hallja-e meg az ellenség, mert különben a gyászoló hamarosan az áldozat sorsára jutott volna. Mikor leszállt az éjszaka, maroknyi port hoztak, és a holttestre szórták; nappal csak vakmerő ember tehetett ilyesmit. 12 000 előkelő ember pusztult el így.
A zelóták, mikor torkig teltek már a gyilkolással, csúfot űztek a bíráskodásból és az ítélkezésből is; első áldozatul egy előkelő férfiút szemeltek ki, Zachariast, Baruch fiát. Dühösek voltak rá, mert ez az ember gyűlölt minden gonoszságot, és forrón szerette a szabadságot; emellett gazdag is volt, tehát ha elteszik láb alól ezt az embert, aki eléggé hatalmas volt ahhoz, hogy megbuktassa őket, még azt is remélhették, hogy megkaparinthatják a vagyonát. Ezért rendelettel összehívtak a templomba 70 hivatalviselő polgárt, aztán ezek előtt a hatalom nélküli báb-bírák előtt vádat emeltek Zacharias ellen, hogy el akarta árulni a várost a rómaiaknak, és ebből a célból megbízottakat küldött Vespasianushoz. A vádat egyébként sem tanúvallomás, sem bizonyíték nem igazolta, hanem csak kijelentették, hogy teljesen meg vannak győződve róla, és úgy vélekedtek, hogy ennyi elegendő a vád valódiságának bizonyítására.

Mikor Zacharias látta, hogy alattomos módon nem is annyira törvényszék elé állították, mint inkább börtönbe csalták, és semmi reménye sincs, hogy életben hagyják, elhatározta, hogy ha már meg kell halnia, legalább jól megmondja a véleményét. Tehát nevetségessé tette a nagyképű vádiratot, és néhány szóval megcáfolta az ellene emelt vádakat. Aztán vádlóihoz fordult, rendre fejükre olvasta minden törvényszegésüket, és mély fájdalommal ecsetelte az állam szomorú helyzetét.
A zelóták zajongani kezdtek, de még nem rántottak kardot, hanem türtőztették magukat, egyrészt, hogy végigjátsszák ezt a szégyenletes látszat-tárgyalást, másrészt, hogy próbára tegyék a bírákat, vajon mernek-e jog és törvény szerint ítélkezni, mikor a tulajdon életük is veszélyben forog. És íme: a 70 bíró egyhangúlag kijelentette, hogy a vádlott ártatlan, és hajlandók inkább vele együtt meghalni, mintsem hogy magukra vegyék a felelősséget haláláért.

A zelóták azonban a felmentő ítélet miatt ordítozni kezdtek, és nyíltan megmutatták, mennyire haragszanak a bírákra, mert nem értették meg, hogy csak látszathatalmat kaptak a kezükbe. Végül a két legelvetemültebb ember rárohant Zachariasra, és ott a templom közepén leszúrta, s mikor összeesett, még ki is csúfolták: „Ez a mi szavazatunk, ez a legbiztosabb felmentés.”
Aztán azonnal ledobták holttestét a templomból a mellette tátongó szakadékba, a bírákat pedig kardlappal verték ki a templomkerületből, és csak azért nem gyilkolták meg, hogy szétszéledjenek a városba, és mindenütt hirdethessék, milyen szolgaságba süllyedt a nép.

Az idumaeaiak most már bánni kezdték, hogy engedtek a zelóták hívásának, mert undorodtak az ilyen eseményektől. Ezenfelül titokban felkereste őket az egyik zelóta, s mikor együtt voltak, elmondta nekik, mi minden gazságot követtek el azokkal együtt, akik őket behívták, azután részletesen ecsetelte előttük a főváros állapotát: ők abban a hiszemben fogtak fegyvert, hogy a főpapok el akarják árulni a várost a rómaiaknak, csakhogy erre nem volt semmi bizonyíték, és most a hazug híresztelés értelmi szerzőit kellett védelmezniük, akik ellenség módjára, zsarnokok módjára viselkedtek. Ezt mindjárt az elején meg kellett volna akadályozniuk; de ha már vállalták a bűnrészességet honfitársaik meggyilkolásában, akkor legalább el kell szánniuk magukat, hogy véget vetnek garázdálkodásaiknak, és nem szabad itt maradniuk, hogy erősítsék azoknak a hatalmát, akik romlásba döntik tulajdon hazájukat. Ha egyesek még mindig haragszanak azért, mert a kapukat bezárták előttük, és megakadályozták bevonulásukat, el kell ismerniük, hogy a bűnösök elvették büntetésüket; mert Anan meghalt, és egyetlen éjszakán majdnem az egész népet kiirtották.
Megfigyelte, hogy már a saját emberei közül is sokan mindent megbántak, de azt is látja, hogy mérhetetlen kegyetlenségeket követnek el azok, akik őket behívták, és nem szégyellik magukat előttük sem, akiknek pedig megmenekülésüket köszönhetik. Hiszen merészkedtek szövetségeseik szeme láttára elkövetni a legszörnyűbb gaztetteket, és törvényszegésük az idumaeaiak fejére száll mindaddig, amíg gátat nem vetnek garázdálkodásaiknak, és nem szakítanak velük. Miután tehát az árulás vádja rágalomnak bizonyult, a rómaiak ideérkezése pedig egyáltalán nem várható, és a várost szinte bevehetetlen falak védik: térjenek haza, és úgy tegyék jóvá mindazt a bűnt, amit ezeknek a bitangoknak a hazug sugalmazására elkövettek, hogy megszakítanak velük minden kapcsolatot.