Vitellius bukása után Vespasianus Rómába megy. Titus Jeruzsálem ellen indul

Miután Vespasianus befejezte tárgyalásait a követségekkel, és a helytartói állásokat érdem és alkalmasság szerint betöltötte, Antiochiába ment. Miközben itt fontolgatta, hová is induljon, megállapította, hogy a római helyzet mégiscsak fontosabb, mint az alexandriai út; mert tudta, hogy ott nyugodt a helyzet; amott azonban Vitellius mindent felkavart. Tehát Mucianust jelentékeny lovas és gyalogos haderő élén előre küldte Itáliába; ez pedig, mivel éppen tél volt, és nem tartotta tanácsosnak a tengeri utat, hadseregét szárazföldi úton vezette, Kappadokián és Phrygián át.
Eközben Antonius Primus is sürgősen felkerekedett a 3. légióval Moesiából, amelynek helytartója volt, hogy Vitelliusszal megütközzék. Ez Caecina Alienust küldte ellene jelentékeny haderővel, mert ez már Othón is győzelmet aratott, és mert kiváló hadvezérnek tartotta. Caecina erőltetett menetben elindult Rómából, és Cremona galliai város mellett, az itáliai határon találkozott ellenfelével, Antoniusszal. De mikor itt meglátta az ellenséges hadak erejét és fegyelmezettségét, nem mert csatába bocsátkozni vele, hanem, mivel a visszavonulást is veszélyesnek tartotta, cselvetést eszelt ki. Ezzel a szándékkal összehíva az alája rendelt századosokat és ezredeseket, és megpróbálta rávenni őket, hogy pártoljanak át Antoniushoz.
Vitellius hatalmát kisebbítette, Vespasianus erejét túlozta; az egyik; mondta, csak névleges uralkodó, a másiknak a hatalom is kezében van; tehát legokosabban tennék, ha kényszerhelyzetükből tőkét kovácsolnának, és mivel a harcban is a rövidebbet húznák, önkéntes átpártolással megelőznék a veszélyt. Egyébként Vespasianus az ő segítségük nélkül is meg tudja hódítani azt, ami még nem az övé, viszont Vitellius még az ő támogatásukkal sem tudja megtartani azt, amije van.

Sok ilyen fejtegetéssel sikerült is megváltoztatni a hangulatukat, úgyhogy végül egész haderejével átment Antoniushoz. A katonák azonban még azon az éjszakán megbánták a dolgot: féltek, hátha fölülmarad az, aki ideküldte őket. Kardot rántottak, és meg akarták ölni Caecinát, és meg is tették volna, ha az ezredesek nem könyörögnek-rimánkodnak érte. Erre a katonák megkegyelmeztek ugyan az életének, megbilincselték mint árulót, és Vitelliushoz akarták küldeni.
Primus, amint erről értesült, azonnal megindította katonáit, és teljes harci felkészültséggel a lázadók ellen vezette. Ezek elfogadták a csatát, de rövid védekezés után megfutamodtak, és Cremonába akartak menekülni. Primus azonban lovasságával minden útjukat elvágta, a város előtt körülzárt menekülők javarészét lekaszabolta, és mindjárt be is vonult Cremonába, ahol katonáinak szabad rablást engedélyezett. Sok idegen kereskedőn és rengeteg helybeli lakoson kívül itt pusztult el Vitelliusnak 30200 főnyi egész hadserege, de Antonius is elvesztette moesiai légiójának 4500 emberét. Caecináról rögtön levétette a bilincseket, és elküldte őt Vespasianushoz, hogy jelentést tegyen az eseményekről.
A császár nagyon kegyesen fogadta a követeket, és árulásának szörnyű szégyenét fényes kitüntetésekkel tette jóvá.

Az a hír, hogy Antonius közeledik, egyszerre Sabinusnak is megnövelte a bátorságát; összevonta az éjjeli őrszolgálatot teljesítő csapatokat, és éjnek idején megszállta velük a Capitoliumot. Reggel aztán sok főnemes csatlakozott hozzá, köztük unokaöccse, Domitianus is, akibe a győzelem minden reményét vetették.
Egyébként Primusszal nem sokat törődött Vitellius, de annál jobban haragudott azokra, akik részt vettek Sabinus lázadásában, és mivel veleszületett kegyetlenségénél fogva nemes vérre szomjazott, a magával hozott csapat élén megtámadta a Capitoliumot. Az ostromlók és a templomban védekező lázadók egyformán vitézül küzdöttek, de végül is a túlerőben levő germánoknak sikerült elfoglalni a dombot.

Domitianus csodával hatásos módon menekült meg a sok római főnemessel; a többieket azonban lemészárolták, Sabinust pedig Vitellius elé hurcolták és kivégezték; a templomot, miután a katonák a fogadalmi ajándékokat mind elrabolták belőle, felgyújtották. Másnap Antonius hadseregével bevonult a városba, és ámbár Vitellius csapatai Róma három pontján keményen védekeztek, az utolsó emberig elestek. Vitellius mámoros fővel ült a dús asztalánál, és mintha vesztét érezte volna, torkig töltekezett.
A nép kihurcolta a császári palotából: minden elképzelhető módon meggyalázta, megcsúfolta, és Róma kellős közepén agyonverte. Uralkodása mindössze nyolc hónapig és öt napig tartott; ha tovább élt volna, azt hiszem, az egész birodalom sem tudta volna kielégíteni telhetetlen dorbézolásait.
Rajta kívül több mint 50 000 ember pusztult el ebben a mészárlásban, amely apellaios hónapban zajlott le. Másnap Mucianus bevonult csapataival, és azonnal megparancsolta Antonius katonáinak, hogy hagyják abba az öldöklést: mert ezek folytonosan át meg átkutatták a házakat, és halomra öldösték Vitellius katonáit, valamint nagyon sok polgárt is, akiket párthíveinek tartottak, elkeseredetten, válogatás nélkül. Aztán bemutatta Domitianust azzal, hogy atyja megérkezéséig majd ő intézi az államügyeket. A nép fellélegzett a rettegés után, éljenezte Vespasianus császárt, és egyszerre ujjongott az ő felemelkedésén és Vitellius bukásán.

Vespasianus éppen Alexandriába érkezett, amikor ezeket az örvendetes híreket kapta Rómából. Alexandriába a világ minden részéből követek gyűltek hozzá, a világ urához, hogy szerencsét kívánjanak neki, és olyan óriási volt a tömeg, hogy a város, ámbár Róma után a földkerekség második városa, szűknek bizonyult. Mivel most már mindenütt elismerték császárnak, és Róma sorsa váratlanul jóra fordult, Vespasianus megint a Judaeában még megteendő intézkedésekkel kezdett, foglalkozni. Elhatározta, hogy a tél elmúltával Rómába utazik, tehát gyorsan elintézte Alexandriában az ügyeket, és Jeruzsálem elfoglalására fiát küldte ki válogatott haderővel.
Titus szárazföldön menetelt Nikopolisig, Alexandriától 20 stadionra, ott hajóra szállította hadseregét, és végighajózott a Níluson a Mendés kerület Thmuis nevű városáig. Ott kiszállt, gyalogmenetben indult tovább, és egy kis városban, Tanisban töltötte az éjszakát.
Második állomása Hérakleopolis volt, a harmadik pedig Pélusion: itt két napot pihent a sereg, a harmadikon átkelt a pélusioni gázlónál, egy napi járóföldet menetelt a sivatagon át, és Zeus Kasios templománál ütött tábort, másnap pedig Ostrakiné mellett; ezen az állomáson nincs víz, tehát a lakosok máshonnan hordják a vizet. Erre Rhinokorurában tartott pihenőt, negyednap elérte Rapheiát, az első syriai várost, az ötödik nap Gazában táborozott, a következő nap Askalónban, innen Jamniába menetelt, onnan Joppéba, végül Joppéból Kaisareiába, ahol egyesülni akart a többi haderővel.