A zsidók az Olajfák begyén megtámadják a 10. Légiót
Midőn Titus bevonult az ellenséges országrészbe, csapatai élén a királyi és az egyéb segédcsapatok meneteltek. Ezek után következtek az útépítők és a táborépítő mérnökök, aztán a tisztek málhája; ennek erős fegyveres fedezete mögött jött maga a fővezér, lándzsások és egyéb válogatott legénység kíséretében. Aztán következett az egyes légiókhoz tartozó lovasság, utánuk pedig a hadigépek; ezek után jöttek az ezredesek a válogatott szakaszok élén és a zászlóaljak parancsnokaikkal, majd a kürtösök, utánuk a hadijelvények, középütt a sas, és csak akkor következett a hadsereg zöme, hatos tagozásban.
Minden légióhoz csatlakozott a szállítócsapata, amely a málhát vitte. Legvégén meneteltek a zsoldosok és az utóvéd, amely ezekre vigyázott. Ebben a jellegzetes római hadrendben vonult Titus a hadseregével keresztül Samaritisen, egészen Gophnáig, amelyet atyja már régebben meghódított, és helyőrséggel rakott meg. Itt csak egy éjszakát töltött, reggel tovább vonult és egy napi menetelés után Gabath Saul (vagyis Saul hegye) nevű falunál, az Akanthón Aulén nevű helyen, amelyet a zsidók Tövisvölgynek neveznek, körülbelül 30 stadionnyira Jeruzsálemtől tábort ütött. Onnan körülbelül 600 válogatott lovassal felkerekedett, hogy Jeruzsálem erődítményeit és a zsidók hangulatát kikémlelje: vajon harc nélkül nem volnának-e hajlandók megadni magukat, pusztán félelemből, amint őt meglátják. Ugyanis értesült - és ez így is volt -, hogy a lázadóktól meggyötört polgárság békére vágyik, és csak azért nem mer moccanni, mert túlságosan gyenge ahhoz, hogy fellázadjon elnyomói ellen.
Mindaddig, amíg toronyiránt lovagolt a város felé az országúton, senki sem mutatkozott a kapuk előtt. De midőn a Pséphinos-bástya mellett letért az útról, és lovascsapatát egy mellék-ösvényre irányította, hirtelen erős ellenséges csapat rohant ki az úgynevezett Asszonyok bástyája mellett, a Heléné-síremlékkel szemben fekvő kapun, áttörte a lovasok vonalát, megtámadta azokat, akik még az országúton ügettek, és nem engedte őket csatlakozni azokhoz, aki már a mellékösvényre tértek, és így Titust néhány kísérőjével együtt elvágta. Előre nem mehetett, mert a városfalig csupa árokkal körülvett kert húzódott, és keresztül-kasul fallal és sövénnyel volt mind bekerítve. De látta, hogy a saját csapatához sem juthat el, mert elvágta tőle az ellenség.
Végül is katonái, mivel sejtelmük sem volt róla, hogy fővezérük veszedelemben forog, és azt hitték, hogy ő is visszafordul velük, menekülésre fogták a dolgot. Most aztán végre világosan látta, hogy csak saját vitézségén múlik, megmenekül-e, vagy sem. Tehát megfordította lovát, odakiáltott kísérőinek, hogy kövessék, és berohant az ellenség kellős közepébe, hogy átvágja magát csapatához. Most derült ki igazán, hogy Isten végzése irányítja a háború fordulatait és a hadvezérek sorsát. Mert csak úgy rajzottak a nyilak Titus körül, és bár sem sisakot, sem páncélt nem viselt - hiszen, amint mondtam, nem harcolni jött, hanem kémszemlére -, egyetlen lövedék sem találta testét, hanem, mintha csak szándékosan tévesztettek volna célt, mind hatástalanul röppentek el mellette.
Most az oldalról rohamozó zsidókon kardjával vágta át magát; azokat, akik szembe kerültek vele, legázolta, és lovával végigtaposta az elbukottakat. Az ellenség a Caesar vakmerőségének láttán harsány kiáltozásban tört ki; biztatták egymást, hogy rohanjanak rá, de mikor belelovagolt a tömegbe, eszeveszetten megfutamodtak, Kísérőit is ugyanilyen veszedelem fenyegette, mint őt, s ámbár az ellenség hátulról és oldalról lövöldözte őket, mégis felzárkóztak Titushoz; mert tudták, hogy csak akkor lehet reményük a megmenekülésre, ha utat törnek a fővezérnek, mielőtt még körülzárják.
Két messzebb harcoló katonája közül az egyiket körülfogták, és dárdával lovastul agyonszurkálták, a másikat akkor verték agyon, mikor lováról leugrott, és lovát is elzsákmányolták; de a többiekkel Titus szerencsésen eljutott a táborba. Ez az első sikeres összecsapás a rómaiakkal balga reményeket keltett a zsidókban, és pillanatnyi hadiszerencséjükből vakmerő bizakodást merítettek a jövőre.
Másnap az Ammausból éjszaka megérkezett légió csatlakozott a Caesarhoz, aki most felkerekedett, és egészen a Skopos nevű pontig nyomult előre. Innen már látszott Jeruzsálem és a ragyogó templom óriási épülete, ezért nevezik a város északi oldalához csatlakozó fennsíkot igen találóan Skoposnak, vagyis kilátónak.
Titus két stadionnyira a várostól a két légiónak közös tábort építtetett, az 5. légiónak pedig külön, három stadionnal hátrább, mert ennek a katonáit, akik még fáradtak voltak az éjszakai meneteléstől, jónak látta védettebb ponton elhelyezni, hogy annál zavartalanabbul dolgozhassanak a sáncmunkákon. De alighogy elkezdték a táborépítést, máris megérkezett a 10. légió Jerikóból, ahol egy szakasz nehéz fegyverzetű katonát hagyott, hogy őrizzék a fővárosba vezető utat, amelyet már Vespasianus megszállt.
A légió parancsot kapott, hogy Jeruzsálemtől hat stadionnyira, az úgynevezett Olajfák hegyén üssön tábort; ez a hely a várostól keletre emelkedik, és egy Kedrón nevű mély völgy választja el tőle.
Csak most vetett véget a pártvillongásoknak, amelyek szüntelenül zaklatták a várost, a hirtelen rájuk zúduló külső háború. A lázadók rémülettel látták a rómaiak három táborát, és kénytelenkelletlen megpróbáltak kibékülni egymással; biztatgatták egymást, hogy ugyan mire várnak még, és miért tűrik, hogy hármas ostromlánccal megfullasszák őket; íme az ellenség nyugodtan elsáncolja magát velük szemben, de ők itt vesztegelnek a falaik mögött, mintha csak az ő javukra végezné munkáját; ölhetett kézzel várják, hogy fegyvereik berozsdásodjanak. „Vitézkedünk mondogatták -, de csak egymás ellen, és egyenetlenkedésünk miatt a rómaiak kardcsapás nélkül kézre kerítik a várost.” Efféle beszédekkel biztatták egymást, aztán egyesült erővel fegyvert ragadtak, és hirtelen kirohanást intéztek a 10. légió ellen.
Fülsiketítő csatakiáltással rohantak át a völgyön, és rávetették magukat a rómaiakra, akik á sáncon dolgoztak. Mivel ezek kisebb csoportokra oszlottak, hogy dolgozhassanak, és ugyanezért majdnem mind letették fegyverüket tudniillik azt hitték, hogy a zsidóknak vagy nem lesz elegendő bátorságuk a kitörésre, vagy pedig, ha kedvük volna is hozzá, pártviszályaik megakadályozzák ebben - a hirtelen támadás megbolygatta soraikat. Egyik részük otthagyta a munkát, és azonnal visszavonult; sokan fegyvereikért szaladtak, de mielőtt még az ellenséggel szembeszállhattak volna, máris lekaszabolták őket.
A zsidókhoz azonban, az első rohamozók sikerén felbuzdulva, újabb és újabb harcosok csatlakoztak, és mivel a szerencse kedvezett nekik, úgy érezték, mintha sokkal többen volnának, mint amennyien valóban voltak. Olyan katonákat, akik hozzászoktak, hogy szabályszerű csatarendben, zárt egységekben, vezényszóra harcoljanak, a hirtelen támadt zűrzavar azonnal kihozta a sodrukból; így a rómaiak most is meghátráltak a váratlan támadás elől. Ha a zsidók utolérték őket, menekülés közben visszafordultak, de az üldözők ilyen alkalommal mindig megálltak, és a vigyázatlanul rájuk rohanó ellenségnek nem csekély veszteséget okoztak. De mikor a támadók tömege egyre dagadt, a rómaiak fejvesztettsége is egyre fokozódott, és végül egészen elvágták őket táboruktól.
Úgy látszott, hogy az egész légió elveszett. De Titus, aki közben értesült a helyzetről, gyorsan segítségükre sietett. Keményen korholta őket a gyávaságukért, a menekülőket visszafordulásra kényszerítette, és válogatott gyalogságával oldalba kapta a zsidókat, sokat megölt közülük, még többet megsebesített, végül valamennyiüket megszalasztotta, és a völgybe szorította.
A zsidókat keservesen megszorongatták a lejtőn, de alighogy kimenekültek a rómaiak karmaiból, máris ellenük fordultak, és a völgyön át támadták őket. Délután Titus csak a magával hozott csapatokat és zászlóaljak legénységét hagyta ott az állásokban a zsidókkal szemben, ha esetleg támadnának; a légió többi részét visszarendelte megint a hegytetőre, hogy folytassa a sáncmunkát.
A zsidók ezt megfutamodásnak minősítették, és amint a falra kiállított őrszem meglobogtatta ruháját, pihent csapat intézett kirohanást olyan lendülettel, mint valami nekivadult vadállat. Csakugyan, a csatarendben álló ellenség nem bírta ki a rohamot, hanem mintha hadigép lőtte volna szét, áttört a hadirendje, és menekült fel a hegyre. Csak Titus állt meg a lejtő közepén néhány katonájával; kísérete, amely tiszteletből a fővezér iránt kitartott mellette a veszélyben, sürgette, hogy térjen ki a halálos elszántsággal küzdő zsidók elől, és ne kockáztassa az életét azokért, akiknek kötelességük lett volna őt megvédelmezni; gondoljon magas méltóságára: fővezére a háborúnak, és majdan ura a római világbirodalomnak; ne vegye magára a közkatona kötelességét, és ne állja ezt a vad rohamot, ami nagyon veszélyes következményekkel járhat. De ő, mintha nem is hallotta volna, szembeszállt azokkal, akik rárohantak, kaszabolta a vadul vagdalkozó zsidókat, a lejtőn megtámadta és visszaszorította sűrű soraikat. Ezeket megrémítette a fővezér elszántsága és bátorsága, de azért még most sem vonultak vissza a városba, ha-nem kétoldalt elkanyarodtak, és üldözőbe vették a fölöttük menekülő rómaiakat.
Titus azonban meghiúsította támadásukat azzal, hogy oldalba kapta őket. Közben azokat a katonákat, kik a hegyen sáncmunkákat végeztek, megint rémület és riadalom szállta meg, mikor látták, hogy a völgyben harcoló csapatok megfutamodtak, és az egész légió felbomlott, mert úgy látták, hogy a zsidók rohamát lehetetlen feltartóztatni, és Titus maga is megfutamodott; mert ha helyt állt volna, mint gondolták, bizonyára a többiek sem futamodtak volna meg.
Páni rémület fogta el őket, minden irányban szétfutottak, míg végül egyesek a csata forgatagában megpillantották a fővezért, és mivel féltették, hangos kiáltozásukkal felhívták az egész légió figyelmét veszedelmes helyzetére. Most szégyenükben mind visszafordultak, és miközben egymást korholták a menekülés miatt s még inkább azért, mert a Caesart cserbenhagyták, teljes erővel rávetették magukat a zsidókra, és mikor ezek hátrálni kezdtek, leszorították őket a völgy fenekére.
A zsidók még visszavonulásuk közben is harcoltak, de a rómaiak magaslati állásukban fölényben voltak, és a zsidókat mind összeterelték a völgyfenéken. Közben Titus rávetette magát támadóira, és a légiót visszaküldte sáncmunkára, hogy csak azokkal a csapatokkal verje vissza az ellenséget, amelyek már előbb is parancsnoksága alatt harcoltak. Ha nem akarok sem hízelgésből túlozni, sem irigységből fitymálkodni, meg kell mondanom az igazat, hogy a Caesar egymaga kétszer mentette meg a pusztulástól a légiót, és módot adott neki arra, hogy táborát körülsáncolja.