Vespasianus egyelőre fiával, Titusszal együtt Ptolemaisban tartózkodott, és hadseregét rendezte. Eközben Piacidus végigvonult Galileán, s nagy tömeg embert foglyul ejtett és kivégeztetett. Ez természetesen a galileaiak gyengébb és gyávább fele volt, mert a fegyverforgató népesség, mint Piacidus is észrevette, minden alkalommal a Josephustól megerősített városokba menekült. Ennélfogva a legerősebb vár, Jotapata ellen indult abban a reményben, hogy rajtaütéssel könnyen elfoglalhatja, és ezzel kivívja mind a két hadvezér legnagyobb elismerését, egyúttal pedig nagy előnyt szerez nekik a háború további folytatására. Ugyanis azt hitte, hogy ha a legerősebb vár elesik, a többi ijedtében bizonyára megadja magát.
Ebben a reményében azonban csalatkozott, mert Jotapata lakosai értesültek közeledéséről, és a város előtt várták; abban a tudatban, hogy fenyegetett hazájukért, feleségükért és gyermekeikért küzdenek, harcra készen és lelkesen, nagy erővel váratlanul megtámadták a rómaiakat, hamarosan visszavetették, és sokat megsebesítettek közülük; de mindössze hét rómait sikerült megölniök, mert az ellenség a legnagyobb rendben vonult vissza; a rómaiak testét minden oldalról páncél védte, tehát csak felületes sebeket tudtak ejteni rajtuk, s ezenfelül a könnyűfegyverzetű zsidók nem nagyon merészkedtek nehézfegyverzetű ellenfeleik közelébe, hanem inkább csak távolról lövöldözték őket. A zsidók vesztesége három halott és néhány sebesült volt. Piacidus viszont meggyőződött róla, hogy nem eléggé erős a város megtámadására, tehát visszavonult.

Most Vespasianus elhatározta, hogy maga is betör Galileába, és ezért megindult Ptolemaisból, miután a hadsereget római szokás szerint menetoszlopokba állította. Ugyanis elöl indította el a könnyű fegyverzetű segédcsapatokat és az íjászokat; ezeknek az volt a feladatuk, hogy a váratlan ellenséges támadást visszaverjék, és a lesállásra alkalmas gyanús erdőségeket átkutassák. Ezek után a római nehéz fegyverzetűek, lovasok és gyalogosok szakasza következett, és utánuk minden századból tíz ember, akik málnájukon kívül a táborhely kijelölésére szükséges műszereket is vitték.
Utánuk következtek az útépítők, akiknek feladata volt a kisebb dombok lehordása, a hadiút hepehupás szakaszainak elegyengetése, az útba eső bozót eltávolítása, hogy a hadsereget a nehéz menetelés ki ne fárassza. Ezekhez csatlakozott az alvezérek és a fővezér málhája nagyszámú lovasság fedezete alatt, és utána lovagolt maga a fővezér, válogatott gyalogság és lándzsások kíséretében.

Most következtek a légiókhoz különlegesen beosztott lovasok, minden légióban 120, aztán az öszvérek az ostromtornyokkal és az ostromgépekkel; azután jöttek a tábornokok, a zászlóaljparancsnokok és ezredesek, válogatott legénység élén. Ezek után vitték a hadijelvényeket; középütt volt a sas, amely a rómaiaknál minden légió élén jár. Mint a legerősebb madár és a madarak királya, az ő szemükben az uralom jelképe, és meggyőződésük szerint, bármiféle ellenség ellen harcolnak, a győzelem záloga is. A szent jelvények után következtek a kürtösök, és csak akkor jött a hadsereg zöme, hatos sorokban, egy-egy százados vezetésével, akinek hagyományos feladata a rend fenntartása.
Minden légió málhája, a katonákéval együtt, amelyet teherhordó és igavonó állatok vittek, közvetlenül a gyalogság után következett, és valamennyi légió után menetelt a zsoldos sereg, ezt pedig biztonság okáért követte az utóvéd, amely könnyű és nehéz fegyverzetűekből és nagyszámú lovasságból állt.

Így menetelt Vespasianus hadseregével, és hamarosan megérkezett Galilea határára. Itt tábort ütött, s egyelőre még megfékezte katonái harci kedvét, egyrészt azért, hogy az ellenségben félelmet keltsen azzal, hogy megmutatta óriási hadseregét, másrészt pedig azért, hogy a tulajdonképpeni harc megkezdése előtt időt adjon neki arra, hogy jobb belátásra térjen; mindazonáltal máris megtette az előkészületeket a várak ostromára. Valóban a fővezér megjelenésére sok lázadónak az önbizalma megingott, de egy sem volt, akiben rémületet ne keltett volna.
Azok a zsidók, akik Josephus parancsnoksága alatt Sepphóris közelében, a Garis nevű város mellett táboroztak, alig értesültek róla, hogy a háború itt van a nyakukon, és a rómaiak már-már ütközetre készülnek, és máris - anélkül hogy harcba merészkedtek volna, vagy csak láthatták volna is az ellenséget - vad futásban szétrebbentek. Josephus mellett csak néhány embere tartott ki; világosan látta, hogy ilyen maroknyi csapat élén nem szállhat szembe az ellenséggel.

Ugyanekkor értesült róla, hogy a zsidók bátorsága mennyire megfogyatkozott, és hogy a többség szívesen egyezséget kötött volna a rómaiakkal, ha ugyan megbízott volna bennük; s mivel máris félt a háború kudarcától, legalább egyelőre jónak látta minél messzebb kerülni a veszedelemtől: tehát azokkal, akik híven mellette maradtak, Tiberiasba menekült.