Titus, miután az imént vázolt módon átvonult a pusztán Egyiptom és Syria között, megérkezett Kaisareiába, ahol mindenekelőtt rendezni akarta hadseregét. Egyébként már akkor, mikor Alexandriában segített megszilárdítani atyjának az uralmat, amelyet Isten kegyelméből nyert el, újra fellángolt a lázadás Jeruzsálemben. Három párt alakult, mindegyik fenekedett a másikra: ez az igazság műve volt és szerencse a szerencsétlenségben. Előbb már részletesen elmondtam, honnan eredt és mily végzetesen elfajult a zelóták népellenes zsarnokoskodása, ami tulajdonképpen a város pusztulásának a kezdete volt. Joggal mondhatná valaki, hogy ez lázadás volt a lázadásban, amely mint a dühöngő vadállat, ha nem tud máshonnan táplálékot szerezni, a tulajdon húsát marcangolja.
Ugyanis Eleázár, Simon fia -ugyanaz, aki mindjárt kezdetben rávette a zelótákat, hogy szakadjanak el a néptől, és szállják meg a templomot -, új pártot alapított; látszólag azért, mert felháborodott az egyre vérszomjasabb János folytonos mészárlásai miatt, a valóságban azonban azért, mert semmiképpen sem volt hajlandó alávetni magát a későbbi felkapaszkodott zsarnoknak: uralomra vágyott, és maga akarta megkaparintani a főhatalmat.

Tehát legbefolyásosabb emberek közül maga mellé vette Judást, Chelikas fiát, és Simont, Ezrón fiát, és ezenfelül még egy harmadik, jelentékeny férfiút, Ezékiást, Chobar fiát; mind a háromnak sok híve volt a zelóták közt. Ezek most megszállták a templom belső területét, és a szent kapu mögött, a szentély előtt halmozták fel fegyvereiket. Élelmiszerük bőven volt, és ezért a hangulatuk bizakodó, mert a szent tárgyak eladásából szerzett pénzből fedezték minden szükségletüket, hiszen semmi szentségtöréstől sem riadtak vissza.
Csak csekély számuk aggasztotta őket; tehát tanyájukon egyelőre nyugodtan vesztegeltek. Amennyi előnye volt Jánosnak a tulerejéből, annyi hátránya származott kedvezőtlen állásából; mert az ellenség a feje fölött tanyázott, tehát minden támadása szükségképpen veszteséggel járt. De féktelen dühében nem tudott veszteg maradni, és ámbár több veszteséget szenvedett, mint amennyit Eleázárnak és párthíveinek okozhatott, mégsem tágított. Mind a két fél egyre-másra támadott, és szüntelenül lövöldözték egy-mást, úgyhogy a templomot már mindenütt vér szennyezte be.

De Simon, Gióras fia - az a zsarnok, akit a nép kétségbeesésében segítségül hívott, és aki a felsővároson kívül az alsóváros egy részét is hatalmában tartotta -, most még keményebben támadta Jánost és párthíveit, mert ezeket most már felülről is szorongatták. Ő éppen úgy céltáblája volt ezeknek, mint ezek a felettük állóknak, és János, akinek kétfelé kellett harcolnia, éppen annyi veszteséget okozott, mint amennyit szenvedett; s amennyivel hátrányosabb helyzetben volt Eleázár csapatánál, mert lejjebb állt, ugyanannyi előnye volt abból, hogy állása a Simoné felett volt. Ezért az alulról jövő támadásokat könnyedén visszaverte szálfegyverrel is, azokat viszont, akik a templomból lövöldöztek, hadigépekkel ugrasztotta szét; ugyanis jócskán voltak catapultái, ballistái és kődobó gépei, és ezekkel nemcsak az ellenséget verte vissza, hanem az áldozópapok közül is sokat megölt. Mert ámbár Eleázárék őrjöngésükben semmiféle istentelenségtől sem riadtak vissza, azokat, akik áldozni akartak, mégis bebocsátották a templomba; a városbeliekre gyanakodtak és vigyáztak, az idegeneket megmotozták.
Mikor jöttek, sikerült ugyan szép szóval megengesztelniük ezeknek a kegyetlenkedését, de a lázadásnak mégis áldozatul estek; mert a hadigépekből óriási erővel kilőtt lövedékek az oltárba és a templomba is becsaptak, és az áldozókat és papokat egyformán leterítették. Így aztán sokan, akik a világ végéről siettek a híres és minden ember szemében szent helyre, előbb összerogytak, mint áldozati állataik, és vérükkel fröcskölték tele az oltárt, amelyet görögök és barbárok egyaránt tisztelnek.

Bennszülöttek és idegenek, papok és világiak hullái tornyosultak itt halomban összevissza, és vérük szinte tócsákban gyülemlett a szent helyen. Kellett-e valaha ilyesmit elszenvedned a rómaiaktól, szerencsétlen város, hiszen ők csak azért jöttek, hogy a saját fiaid által rád kent mocskot tűzzel kiégessék! Mert már nem voltál Isten városa, és nem is maradhattál az, miután tulajdon lakosaid sírja lettél, és a templomot a polgárháború temetőjévé aljasítottad. De talán megint régi fényben ragyoghatsz, ha kiengeszteled azt, aki elpusztított: az Istent. De a történetírás törvénye megköveteli, hogy elnyomjam fájdalmamat, mert nem az a feladatom, hogy hazám sorsán keseregjek, hanem az események elbeszélése. Folytatom tehát a lázadás történetét.

Szóval a város belső ellenségei három táborra oszlottak. Eleázár a cinkosaival János ellen harcolt, és az ő őrizetében voltak a szent zsengék is; ennek a bandája viszont fosztogatta a polgárokat, és Simonnal küzdött, és őt is el kellett látnia a városnak élelemmel, annak fejében, hogy harcol a többi lázadó ellen. Valahányszor Jánost két oldalról megtámadták, kettéosztotta embereit, két ellentétes irányban állította fel őket, és a város felől támadókat az oszlopcsarnokból lövöldözte, azok ellen pedig, akik a templomból dárdázták, hadigépeivel védekezett.
Ha azok, akik felülről támadtak, egy pillanatra nyugton hagyták - mert, mint nemegyszer megtörtént, részegség vagy fáradtság miatt veszteg maradtak -, akkor erősebb csapatokkal annál vakmerőbb támadásokat intézett Simon ellen, és ha sikerült lekergetnie a városba, mindannyiszor felgyújtotta a gabonával és egyéb készletekkel megrakott házakat. Ha pedig János visszavonult, akkor Simon üldözőbe vette, és ugyanazt cselekedte, mintha valósággal a rómaiak kedvéért mindent el akarnának pusztítani, amit a város az ostrom idejére gyűjtött, és a tulajdon hatalmukat akarták volna aláásni. Ennek az lett a következménye, hogy a templom környékén minden földig égett, valamint a város közepén is puszta térség keletkezett; olyan volt, mint a csatamező a két küzdő fél között, és minden gabonakészlet, amivel évekig tartó ostromot is kibírtak volna, majdnem az utolsó szemig elégett. Természetes, hogy végül a város lakosainak éhen kellett pusztulniuk, ami teljességgel lehetetlen lett volna, ha ezt nem ők maguk idézik fel.

Miközben a belső ellenség és a szedett-vedett csőcselék háborúval sanyargatta a várost, a két malomkő közt őrlődő polgárságot úgy szétmarcangolták, mint valami óriási testet. Aggastyánok és asszonyok, kétségbeesésükben Jeruzsálem nyomorúságán, imádkoztak a rómaiakért, és epedve várták a külső háborút, hogy a belső nyavalyáktól megszabaduljanak. Rémület és rettegés szállta meg az őslakosságot, és nemcsak nem volt módja és eszköze helyzete javítására, hanem a legcsekélyebb reménye sem lehetett a békés megegyezésre vagy szökésre, bármennyire áhítozott is rá. Mert őrszemek gyűrűje vette körül, és ha egyébként a rablóvezérek harcoltak is egymás ellen, a rómaiakkal való megegyezés híveit és azokat, akiket a szökés szándékával gyanúsítottak, úgy gyilkolták, mint közös ellenségeiket, úgyhogy egyetlen, amiben egyetértettek, azoknak a lemészárlása volt, akik megérdemelték volna, hogy tovább éljenek.
Éjjel-nappal szüntelenül harsogott a harcolók kiáltozása, de még rémületesebb volt a gyászolók csendes sóhajtozása. A balsors ugyan szüntelenül új meg új okot adott a jajveszékelésre, de az emberek rémületükben nem mertek hangosan siránkozni, a szorongás beléjük fojtotta a jajszavakat, és annál jobban emésztette őket a keserűség. Nem törődtek már élő hozzátartozóikkal, és a halottakat nem temették el, s annak is, ennek is az volt az oka, hogy már kétségbeestek sorsukon.

Aki nem vett részt a lázadásban, minden iránt elfásult; hiszen már mindenki előre látta közeli halálát. A lázadók hullahegyeken álltak, és úgy harcoltak, és mintha vakmerő elszántságukat a lábaik alatt heverő hullákból merítették volna, csak annál vadabbul küzdöttek; egyre-másra új meg új halálnemeket eszeltek ki egymás ellen, és amit kitaláltak, azt irgalmatlanul végre is hajtották, minden néven nevezendő förtelmet és gyalázatosságot elkövettek. János például még a templomi épületfát is hadigépek építésére akarta felhasználni; ugyanis a nép és a papok valamikor régebben elhatározták, hogy a templomot alátámasztják, és 20 könyöknyivel magasítják; Agrippa király óriási fáradsággal és hatalmas költséggel épületfát hozatott Libanonból, mégpedig csupa csodálatosan sudár és óriási fatörzset.

Mivel a háború miatt a munka félbemaradt, János a fatörzseket kettéfűrészeltette, mert így elegendőnek tartotta a hosszúságukat, hogy olyan tornyokat építsenek belőlük, amelyek a templomban harcolók ellen éppen megfelelnek. A tornyokat a fal mögött, a nyugati oszlopcsarnoknál állíttatta fel, mert csak itt volt lehetséges, mivel a többi területet javarészt lépcsők foglalták el.
Ezekkel a szentségtörés árán készült gépekkel szerette volna leverni ellenségeit. Isten azonban meghiúsította igyekezetét, mert mielőtt még egyetlen torony is elkészült volna, odavezérelte a rómaiakat. Ugyanis Titus, miután hadseregének egyik részét maga mellé vette, a másikat pedig írásban utasította, hogy Jeruzsálem előtt csatlakozzék hozzá, megindult Kaisareiából.

Azon a három légión kívül, amelyek előbb atyjának vezetése alatt Judaeát, végigpusztították, parancsnoksága alatt volt még a 12., amelyet nemrégen Cestius vezetése alatt megvertek, amely azonban különben vitézségével kitüntette magát, és most, ha kudarcára visszagondolt, annál nagyobb örömmel sietett a harcba, hogy kiköszörülje a csorbát.
Az 5. légió parancsot kapott, hogy Ammauson át csatlakozzék hozzá, a 10. pedig Jerikón át Jeruzsálem elé vonuljon. Maga is megindult a többi csapattal, amelyekhez a királyok megerősített hadseregei és még a syriai szövetségesek is csatlakoztak.

Egyébként azt a legénységet, amelyet Vespasianus a négy légióból összeválogatott, és Mucianus vezetése alatt Itáliába küldött, pótolták azokból a csapatokból, amelyeket Titus magával hozott. Ezek voltak: 2000 főnyi válogatott harcos az alexandriai hadseregből és 3000 ember az euphratesi helyőrségekből.
Titus kíséretében volt hűséges, okos és megbízható barátja, Tiberius Alexander, aki azelőtt Egyiptom helytartója volt, most pedig hadseregparancsnok: azért tartották méltónak erre, mert elsőnek hódolt az új császárnak, és páratlan hűséggel kapcsolta sorsát annak még bizonytalan szerencséjéhez. Kora és tapasztalatai révén mint katonai tanácsadó kísérte el Titust.