Vespasianus most megtámadta Gadara várost, s az első rohammal bevette, mert nem volt benne fegyveres védőcsapat. Mindjárt bevonulása után öreget, fiatalt lekaszaboltatott, mert a rómaiak gyűlölték a zsidókat, nem felejtették el Cestius kudarcát, és most nem ismertek irgalmat. Aztán kiadta a parancsot, hogy a város és a környék valamennyi faluját és tanyáját gyújtsák fel. A falvakban javarészt egy lelket sem találtak; csak néhány faluban maradtak otthon a lakosok, és ezeket kivétel nélkül eladták rabszolgának.

A városban, ahol Josephus menedéket keresett, menekülése nagy rémületet keltett; tudniillik Tiberias lakosai meg voltak győződve róla, hogy soha semmi szín alatt sem menekült volna, ha végképp kétségbe nem esik a háború sorsa felől. És ez a megállapításuk csakugyan pontosan megegyezett Josephus álláspontjával; mert világosan látta, milyen sorsra jut a zsidók vállalkozása, és felismerte, hogy csak egyetlen módon menekülhetnek meg: ha önként meghódolnak.
Maga azonban - ámbár remélhette, hogy a rómaiaktól bocsánatot nyer - inkább százszor is szívesebben meghalt volna, mint hogy elárulja hazáját, és bemocskolja fővezéri becsületét csak azért, hogy elnyerje azoknak a kegyét, akiknek a leverésével megbízták. Ezért elhatározta, hogy a lázadás vezetőit Jeruzsálemben pontosan értesíti a helyzetről, nehogy, ha az ellenség erejét túlságosan nagynak tünteti fel, később a gyávaság vádját vonja magára; ha pedig kisebbíti, akkor felbátorítsa azokat, akik már-már jobb belátásra tértek. Tehát azt írta, hogy ha békekötés a szándékuk, akkor azonnal válaszoljanak neki; ha pedig elszánták magukat a háborúra, akkor küldjenek olyan sereget, amely megmérkőzhetik a rómaiakkal. Ezt a jelentést gyorsfutárral küldte Jeruzsálembe.

Mivel Vespasianus értesült róla, hogy a legnagyobb számú ellenség Jotapatába menekült, és különben is tudta, hogy ez a város az ellenség erős fellegvára, elhatározta, hogy ezt az erődítményt elpusztítja. Mindenekelőtt tehát gyalogságot és lovasságot küldött előre, hogy kiegyengessék a hegyi utat, amely köves volt, a gyalogságnak fárasztó, a lovasságnak pedig teljesen járhatatlan. Ezek a csapatok négy nap alatt elvégezték a munkát, és széles hadiutat vágtak.
Ötödnap, artemisios hónap 21-én, Josephus Tiberiasból megérkezett Jotapatába, és megjelenésével bátorságot öntött a csüggedő zsidókba. Vespasianusnak egy szökevény hozta meg a hírt, hogy Josephus Jotapatába érkezett, és azt tanácsolta neki, hogy gyorsan vegye ostrom alá a várost, mert elfoglalásával egész Judaea hatalmába kerül, amennyiben sikerül Josephust is kézrekerítenie.

Vespasianus örömmel fogadta a minden jóval kecsegtető hírt; isteni rendelésnek tartotta, hogy éppen legokosabb ellensége önként ment be a csapdába, tehát azonnal kiküldte Piacidust, továbbá a kiválóan bátor és értelmes Aebutius tizedest, 1000 lovassal, hogy zárják körül a várost, nehogy Josephus titokban megszökjék.
Másnap maga is megindult egész hadereje élén, s estére megérkezett Jotapata alá. A város északi részén egy magaslaton, két stadionnyira a várostól, tábort ütött hadseregével, hogy az ellenség jól láthassa, és megrémüljön erejétől. Csakugyan a zsidók úgy megijedtek, hogy egy sem mert kimenni a bástyáikra. Egyébként a rómaiak nem akartak mindjárt támadni, hiszen egész nap meneteltek; egyelőre beérték azzal, hogy a várost kettős csatárlánccal vették körül, és ezenkívül a lovasság még egy harmadik kört alkotott, hogy minden utat elzárjon a lakosok elől. De a zsidókat, akik most már nem is gondolhattak menekülésre, éppen ez még nagyobb bátorságra tüzelte, mert semmi sem fokozza annyira a harci elszántságot, mint a kétségbeejtő helyzet.

Másnap megindult a támadás, és a zsidók, akik azon a környéken maradtak, és a falak előtt tábort ütöttek, eleinte állták a rómaiak támadását; de mikor. Vespasianus az íjászokat, a parittyásokat és a lándzsások nagy tömegét ellenük vezényelte, és a többi gyalogsággal maga is felvonult a magaslatra, ahonnan könnyűszerrel megostromolhatta a falat, Josephus féltette a várost, tehát a teljes helyőrség élén kitörést intézett: a zsidók sűrű tömegekben vetették magukat a rómaiakra, elszánt, sőt hősi harc árán elkergették őket a falak alól; természetesen éppen annyi veszteséget szenvedtek, mint amennyit okoztak; mert amennyire ösztökélte őket a kétségbeesés, éppen úgy ösztönözte a rómaiakat a becsület, és ha a rómaiak fegyvereit a haditapasztalat és az erő irányította, a zsidóknál elvégezte ezt a feladatot az elkeseredéssel párosult vakmerőség. Egész nap tombolt a harc, és csak a leszálló éjszaka választotta szét a küzdő feleket. A zsidók nagyon sok rómait megsebesítettek, és tizenhármat megöltek; közülük tizenheten estek el és hatszázan sebesültek meg.

Másnap megint kitörést intéztek a rómaiak ellen, és még nagyobb lendülettel vetették magukat a harcba, mert tegnapi váratlanul sikeres ellenállásuk jócskán megnövelte bátorságukat. De a rómaiak is keményebben védekeztek, mert a szégyen a végsőkig fokozta dühüket; ugyanis vereségnek érezték azt, hogy nem arattak rögtön győzelmet. Öt nap egyfolytában támadtak szünet nélkül a rómaiak, s közben a jotapataiak maguk is egyre nagyobb nekikeseredéssel folytatták kitöréseiket és várvédő harcaikat; és valamint a zsidókat egyáltalán nem riasztotta vissza a rómaiak túlereje, éppen úgy a rómaiakat sem csüggesztették el azok a nehézségek, amelyekkel a város bevétele járt.
Majdnem egész Jotapata meredek sziklán épült, és három oldalról mély szakadékok övezik, hogy az ember, ha megpróbál lenézni, előre megszédül a mélységtől; a város csak észak felől hozzáférhető, ahol a lejtős hegyoldalba lenyúlik. De Josephus ezt a részt is belefoglalta az erődítménybe, hogy a felette magasodó hegyet meg ne szállhassa az ellenség. Egyébként a várost köröskörül is hegyek leplezik, úgyhogy nem is lehetett látni; amíg csak közvetlen közelébe nem ért az ember. Ilyen erősség volt Jotapata.

De hiába volt a vár természeténél fogva is ilyen erős, hiába küzdöttek elszántan a zsidók, Vespasianus csak azért is úgy határozott, hogy még keményebben folytatja az ostromot, és összehívta tisztjeit, hogy a támadás módjáról tanácskozzék velük. Elhatározták, hogy a fal hozzáférhető részével szemben sáncot emelnek; tehát a katonákat mind kiküldte, hogy összehordják az anyagot. Miközben a katonák egy része a városkörnyéki magaslatokon fákat döntött, és a fatörzsekkel együtt rengeteg követ szállított, a többiek cölöpökön védőfonatokat feszítettek ki oltalmai a felülről záporozó lövedékek ellen, és ezeknek a védelme alatt dolgozhatott a legénység a sáncon, anélkül hogy számbavehető kárt tettek volna bennük a várfalról rájuk zúdított lövedékek. Más katonák lehordták a közeli dombokat, és szüntelenül szállították a földet bajtársaiknak, úgyhogy a munkálatokat három csoportban végezték, és senki sem maradt tétlen. A zsidók nagy szikladarabokat és mindenféle lövedékeket zúdítottak le a falakról az ellenség védőtetőire, és ha nem is tudták ezeket betörni, a rettenetes dübörgéssel és csattogással mégis folyton zavarták a dolgozókat.
Most Vespasianus felállíttatta a város körül 160 ostromgépét, és valamennyit a falakat védő zsidókra irányította. Hamarosan süvítettek a catapulták lándzsái, a ballisták óriási köveket hajítottak, tűzcsóvákat és nyílvesszőket nyalábszámra, úgyhogy a zsidók nemcsak hogy nem mehettek ki a falakra, hanem a lövedékek még a fal mögött is jókora területet végigpásztáztak, főképpen, mikor a hadigépeken kívül a rengeteg arab íjász, valamint a dárdavetők és parittyásak is lövöldözték őket. Ámbár a zsidók felülről semmiképpen sem tudtak védekezni, mégsem maradtak tétlenül: rablók módjára kisebb csoportokban ki-kitörtek, leszaggatták a dolgozó katonák fölül a védőtetőket, és mikor védtelenül maradtak, megtámadták őket. Miután így a sánc-munkásokat visszaszorították, elpusztították a sáncot, a cölöpöket és a fonatokat felgyújtották.
Vespasianus végül is meggyőződött róla, hogy a sáncművek közti hézagok az okai a veszteségnek, mert ezek módot adnak a zsidóknak a támadásra. Tehát a védőtetőket szorosan egymás mellé helyeztette, és mivel ily módon a csapatok is összeköttetésbe kerültek egymással, ezentúl az ellenséges támadások meghiúsultak.

A sánc szemlátomást magasodott, s mikor már majdnem elérte a várfal magasságát, Josephus felismerte, milyen veszedelmes lenne, ha nem tenne intézkedéseket a város védelmére. Tehát összehívta a kőműveseket, és parancsot adott nekik, hogy magasítsák a falakat, ezek azonban kijelenteték, hogy a szüntelen lövedékzáporban lehetetlenség dolgozni. Erre Josephus ilyen fedezéket eszelt ki nekik: cölöpöket veretett le, és frissen lenyúzott ökörbőröket feszíttetett ki rajtuk; ezek felfogták a hajítógépekből kilőtt köveket, a többi lövedék lecsúszott rajtuk, a tűzcsóvákat pedig a nedves bőr eloltotta. E mögött a fedezék mögött a kőművesek éjjel-nappal zavartalanul dolgozhattak, s csakugyan 20 könyöknyire magasították a falat, számos bástyát is építettek, és még erős mellvédet is emeltek. Ez meglehetősen elcsüggesztette a rómaiakat, akik már azt képzelték, hogy bent vannak a városban, megbámulták Josephus okosságát, valamint az ostromlottak lélekjelenlétét.

Magát Vespasianust azonban felbőszítette ez a hadicsel és a jotapataiak vakmerősége, különösen azért, mert az utóbbiak vérszemet kaptak attól, hogy az erődítés sikerült, és megint kitöréseket intéztek a rómaiak ellen. Ismét napirenden voltak egyes kisebb csoportok csatározásai, mindenféle rabló rajtaütések, fosztogatások - amikor a kitörők mindent elraboltak, ami a kezük ügyébe esett - és az ostromművek felégetése. Végül Vespasianus elhatározta, hogy abbahagyja a harcot, táborba száll a város előtt, és kiéheztetéssel keríti hatalmába. Azt hitte, hogy vagy elfogy az ostromlottak élelmiszere, és kényre-kegyre megadják magukat, vagy pedig, ha makacsul kitartanak, éhen pusztulnak; mindenesetre úgy gondolta, hogy könnyűszerrel leveri őket nyílt harcban, ha megvárja, míg elgyengülnek az éhségtől, és akkor támadja meg őket Egyelőre tehát csak a városból kivezető utakat őriztette.
Az ostromlottak bővében voltak gabonának és minden egyéb élelmiszernek, csak sójuk nem volt; de legjobban hiányzott a víz, mert a városban nem volt forrás.
A lakosok kénytelenek voltak esővízzel beérni, csakhogy nagy ritkaság, ha ezen a tájon nyár idején eső esik. Mivel pedig az ostrom éppen erre az évszakra esett, a jotapataiakon nagy csüggedés vett erőt, ha a fenyegető vízhiányra gondoltak; annyira kétségbeestek, mintha máris utolsó cseppig kifogyott volna a vizük. Ugyanis mivel a város mindennel bőségesen el volt látva, és a férfiak harci kedve töretlen volt, Josephus - hogy a rómaiakra nézve kellemetlen módon minél hosszabbra nyújtsa az ostromot - az ivóvizet megszabott adagokban osztotta ki. Ezt a takarékosságot azonban keservesebbnek érezték, mint a vízhiányt; az a körülmény, hogy nem ihattak kedvük szerint, csak jobban csiklandozta szomjúságukat, s úgy ellankadtak, mintha máris szomjan halnának.

A rómaiak értesültek erről a hangulatról; tudniillik látták a falon keresztül a sáncról, hogy a város lakosai bizonyos helyen összesereglettek, és átvették a vízadagjukat. Erre a helyre irányították tehát lövedékeiket, és jó sok zsidót meg is öltek.
Vespasianus arra számított, hogy a víztartályok hamarosan kiürülnek, s az ostromlottak akkor kénytelenek lesznek átadni á várost. Josephus azonban, hogy lehűtse reménykedését, parancsot adott jó néhány emberének, hogy áztassák vízbe ruhájukat, és teregessék ki a mellvédeken. Csakugyan a fal hamarosan csak úgy csöpögött a víztől. Ez a rómaiak kedvét szegte és meghökkentette őket; hiszen látták, hogy az ő megcsúfolásukra pazarolják a vizet azok, akikről azt hitték, hogy nincs ivóvizük. Most a fővezér is lemondott a reményről, hogy kiéheztetéssel kerítheti hatalmába a várost s megint fegyverhez nyúlt. A zsidók is csak ezt kívánták; mivel már tudták, hogy a várossal együtt maguk is éhen és szomjan pusztulnak, így inkább a hősi halált választották.

Az említett hadicselen kívül Josephus másikat is kieszelt, hogy élelmiszerhez jusson. A völgy nyugati oldalában egy járatlan szakadékon át, amelyre az ellenséges őrszemek alig figyeltek, futárok útján zavartalanul levelezhetett a városon kívül táborozó zsidókkal, és így bőségesen tudott élelmiszert behozni, amely már kifogyófélben volt a városban. Embereinek azt az utasítást adta, hogy mindig az őrszemek előtt másszanak el, és hátukat bőrökkel takarják be, hogy ha valamelyik őrszem éjjel észre is veszi, kutyáknak nézze őket. Végre azonban az őrszemek rájöttek a cselre, s elzárták a szakadékot.
Különben Josephus látta, hogy a város már nem sokáig tarthatja magát, és nagyon is kétséges, hogy ő maga is megmentheti-e az életét, ha bent marad a városban; tehát a legtekintélyesebb férfiakkal tanácskozott meneküléséről.

A nép azonban megszimatolta; körülözönlötték és könyörögve kérték, ne hagyja őket cserben, mert ő az egyetlen mentségük; csak benne reménykednek, hogy megmentheti a várost; ameddig ő itt marad, mind szívesen harcolnak és akkor is ő marad egyetlen vigasztalásuk, ha hadifogságba kerülnek; nem is illik hozzá: menekülni az ellenség elől, elhagyni barátait, és kiugrani a viharban hánykolódó hajóból, amelyre szélcsendben szállt fel. Ezzel aztán meg is pecsételné a város sorsát, mert senki sem merne szembeszállni az ellenséggel, ha éppen ő nincs itt, aki mindenkibe bátorságot önt.
Ettől kezdve Josephus úgy tett, mintha nem a maga biztonságával törődnék, hanem azt mondta, hogy csak az ő érdekükben akar távozni; mert ha itt marad, akkor sem sokat használna nekik, ha az ostromot sikerrel állnák; de ha a város elesik, akkor fölösleges módon velük együtt ő is elpusztul. Viszont, ha keresztül osonhatna az ostromgyűrűn, odakint fontos szolgálatokat tehetne nekik; az egész országban a lehető leggyorsabban összegyűjtené a galileaiakat, és azzal, hogy máshol foglalkoztatja a rómaiakat, elvonná őket a várostól; nem látja be, mit használhat nekik azzal, ha itt marad; hiszen ebben az esetben a rómaiak még keményebben folytatják az ostromot, mert minden törekvésük, hogy őt kézre kerítsék. De ha értesülnek szökéséről, jelentősen enyhülne a hevesség, amellyel a várost támadják. Csakhogy nem sikerült az embereket meggyőznie; mindössze annyit ért el, hogy a nép még jobban rimánkodott: gyermekek, öregek és asszonyok csecsemőkkel karjukon leborultak előtte, átkulcsolták térdét, és hangos jajveszékeléssel könyörögtek, maradjon itt, és osztozzék sorsukban - azt hiszem, nem azért, mintha megirigyelték volna, hogy megmenekül, hanem azért, mert tőle remélték a maguk megmenekülését; úgy érezték, hogy ha Josephus velük marad, nagy baj nem érheti őket.

De jól tudta, hogy csak addig könyörögnek, amíg habozik, de ha makacskodik, rögtön fogságba vetik - és különben is, a nép jajveszékelése lelohasztotta benne a távozás vágyát -, tehát elhatározta, hogy marad. Vállalta a közös sorsot a város végső kétségbeesésében, és így kiáltott fel: „Most, mikor már nincs remény a menekülésre, itt az ideje elkezdeni a harcot, halhatatlan dicsőséget szerezni az életünk árán, és hőstettekkel megörökíteni emlékezetünket!”
A szót nyomon követte a tett: a legvitézebb harcosok élén kirohanást intézett, szétugrasztotta az ellenséges előőrsöket, egészen a római táborig nyomult, elpusztította a védőtetőket, amelyek alatt a sáncmunkások dolgoztak, és felgyújtatta az ostromműveket. Másnap, harmadnap, valamint több nap és éjjel egymás után így járt el, és nem fáradt bele a harcba.
Ezek a kitörések nagy veszteségeket okoztak a rómaiaknak. A zsidók elől szégyelltek menekülni, viszont ha a zsidók visszavonultak, akkor nehéz páncéljuk akadályozta őket az üldözésben, úgyhogy a zsidók, miután veszteségeket okoztak a rómaiaknak, minden alkalommal saját veszteség nélkül visszamenekültek a városba.

Vespasianus tehát azt a parancsot adta a nehézfegyverzetű katonáinak, hogy térjenek ki a zsidók támadásai elől, és ne bocsátkozzanak harcba olyan emberekkel, akik szándékosan keresik a halált; mert nincs a vitézségnek hathatósabb ösztökéje, mint a kétségbeesés. Egyébként majd kialszik a zsidók harci kedve, ha nem lesz ki ellen harcolni, úgy, mint a tűz, ha nem raknak rá fát. Különben is csak az illik a rómaiakhoz, hogy a biztos utat válasszák a győzelemre, mivel nem védekező, hanem hódító háborút viselnek. Ettől kezdve a zsidók visszaverése javarészt az arab íjászok és a syriai parittyások és a dárdavetők feladata volt; de működnek a hajítógépet is, amelyek a zsidókat mindig veszteségekkel kergették vissza. De ha közelebb jutottak a lövegekhez, akkor keményen megszorongatták a rómaiakat, és halálmegvetéssel küzdöttek; a kimerültek helyét mind a két oldalon szüntelenül pihent erők foglalták el.

Az ostrom úgy elhúzódott, és annyi volt a kirohanás, hogy Vespasianusnak szinte úgy rémlett: ő maga áll ostrom alatt. Tehát, mivel a sáncok már majdnem egészen a falig értek, elhatározta, hogy működésbe hozatja a faltörő kost. Ez hajóárbochoz hasonló, hatalmas gerenda; az elején kos fej alakú erős vasveret van, erről kapta a nevét. Középütt kötélen egy vízszintes gerendáról lóg le, amelyet kétoldalt erős cölöpök támasztanak alá. Egy szakasz katona hátrahúzza, és nagy erővel megint előre lendíti, úgy, hogy vasfeje a falba csapódik. Nincs olyan erős bástya, nincs olyan vastag fal, hogy - ha az első lökéseket állja is - a tartós döngetést kibírná. Ezzel a hadigéppel próbálkozott most a római hadvezér; ugyanis igyekezett lehetőleg minél előbb elfoglalni a várost, mert a zsidók harci tevékenysége csak újabb veszteségeket okozhatott neki.
A rómaiak egyidejűleg működésbe hozták a catapultákat és a többi hajítógépet is, hogy lövedékeikkel elkergessék a falakról azokat, akik onnan akarnának védekezni, s ugyancsak az íjászok és a parittyások is közelebb húzódtak a városhoz. Emiatt senki sem merészkedett ki a falra, és eközben a katonák egyik része odavontatta a faltörő kost, amelyet a legénység és a gép védelmére köröskörül vesszőfonattal vettek körül, tetejét pedig állatbőrökkel vonták be. Az első lökésre megremegett a fal, az ostromlottak pedig hangos jajveszékelésbe kezdtek, mintha máris elesett volna a város.

Mivel Josephus látta, hogy a rómaiak mindig a falnak ugyanazt a részét döngetik, és ez már-már csakugyan be is omlott, olyan módszert eszelt ki, amely az ostromgép hatását némileg csökkentheti. Ugyanis megparancsolta katonáinak, hogy pelyvával töltött zsákokat eregessenek le arra a pontra, amelyet a kos rendszeresen dönget, hogy kitérítsék irányából, és az ütések ereje megtörjön a duzzadt zsákokon.
A rómaiaknak ez nagy időveszteséget okozott, mert a zsidók a falról mindig oda eresztették le a zsákokat, ahova a gép célzott, és odatartották a kosfej elé, úgyhogy a fal már sokkal kevesebbett szenvedett a döngetéstől. Végül is a rómaiak ez ellen azt eszelték ki, hogy hosszú rudakra sarlókat erősítettek, s ezekkel levágták a zsákokat. Így aztán a faltörő kos megint hatásosan működhetett, és mivel a frissen épített fal már inogni kezdett, Josephus és katonái más eszközzel próbáltak védekezni: tűzzel. Annyi száraz gallyat szedtek össze, amennyit csak szerezhettek, három csoportban kirohanást intéztek, s a rómaiak hadigépeit, védőtetőit és cölöpzeteit felgyújtották.

A rómaiak úgyszólván tehetetlenek voltak, részben, mert megdöbbentette őket az ostromlottak vakmerősége, részben pedig a tűz miatt nem tudtak védekezni, mert amint a száraz fa s vele a gyanta, a szurok, a kén meggyulladt, a tűz a gondolatnál is sebesebben elharapódzott, úgyhogy egy óra alatt elhamvadtak a rómaiak fáradságosan megépített ostromművei.
Ez alkalommal egy Eleázár nevű zsidó, Samaios fia, a galileai Saab falu szülötte, dicsőséges és emlékezetes módon kitüntette magát. Ugyanis felemelt egy óriási követ, s olyan erővel dobta le a falról az ostromgépre, hogy a kos fejet levágta. Ebben a pillanatban leugrott, a kosfejet kihozta az ellenség kellős közepéből, és rettenthetetlen bátorsággal megindult vele a fal irányában. Egyszerre minden lövésznek ő lett a céltáblája, s mivel nem védte páncél, azonnal öt nyíl fúrta át. De ezzel nem törődött, felmászott a falra, ahol hősiességén mindenki álmélkodott; de néhány pillanat múlva sebei miatt összerogyott, és a kos fejjel együtt lezuhant a falról. Mellette különös vitézséget tanúsított a galileai Ruma faluból való testvérpár, Neteiras és Philippos. Ezek megrohanták a 7. légió katonáit, és olyan dühvel vetették magukat a rómaiakra, hogy áttörték soraikat, és mindenkit megszalasztottak, aki az útjukba került.

Nyomukban a többi legénység élén rengeteg tűzcsóvával kirohant Josephus, és felgyújtotta a hátráló 5. és 10. légió gépeit, valamint vesszőfonatait és sáncait, a többiek pedig a hadigépeket és az építőanyagot pusztították el. Estére azonban a rómaiak helyreállították a kost, s megint ugyanazon a helyen döngették a falat, ahol az előbb megsérült. Ekkor történt, hogy az egyik várvédő belelőtt Vespasianus lábfejébe.
A sebesülés nem volt súlyos, mert a nyíl a nagy távolság miatt elvesztette erejét, mindazonáltal nagy rémületet keltett a rómaiak között. Mivel ugyanis a fővezér közvetlen környezetét felizgatta a vér, sebesülésének egy szempillantás alatt híre ment az egész hadseregben.

A legtöbben abbahagyták az ostromot, s riadtan és aggodalmasan a fővezér köré sereglettek. Mindenekelőtt azonban Titus sietett oda, mert aggódott atyjáért. Mivel arca elárulta izgalmát, a katonákon is csüggedés vett erőt, mert nagyon szerették fővezérüket. Vespasianus azonban könnyűszerrel megnyugtatta aggódó fiát, és ezzel a hadsereg nyugtalanságát is lecsillapította. Erőt vett fájdalmán, és mivel módját ejtette, hogy a miatta aggódó katonák mind láthassák, még jobban felszította harci kedvüket a zsidók ellen; mert most mindenki első akart lenni a harcban, hogy bosszút álljon a fővezérért. Nagy harci kiáltozások közben tehát hamarosan megint rohamot intéztek a falak ellen.
Ámbár most Josephus katonái egymás után estek áldozatul a catapultáknak és ballistáknak, mégsem tágítottak a falakról, hanem tűzcsóvákat, vasdarabokat és köveket dobáltak azokra, akik a fonott tetők védelme alatt a faltörő kost kezelték. De ezzel semmit sem, vagy csak nagyon keveset értek el, viszont rengeteg embert veszítettek; mert ők nem látták ugyan az ellenséget, de az folyton látta őket: a kezükben tartott tűzcsóvák ugyanis megvilágították őket, úgyhogy jó célpontot kínáltak a rómaiaknak, mintha csak fényes nappal lett volna, és mivel a messze felállított ostromgépeket nem látták, nem tudtak a lövedékeik ellen védekezni. Így aztán a hatalmas erejű hajítógépek és catapulták halomra lövöldözték őket, sugyanakkor a ballistákból kilőtt kövek zápora leszaggatta a falak mellvédjeit, és beszakította a bástyák sarkait.

Az efféle kőgolyó olyan nagy, és akkora az ereje, hogy a legzártabb katonacsapatot is az utolsó emberig szétszórja. Hogy mekkora az ereje az ilyen hadigépnek, az megítélhető abból a néhány esetből, ami ezen az éjszakán történt. Josephus egyik katonájának, aki a falon állt, egy kőgolyó leszakította a fejét, és a koponyáját három stadionnyira röpítette. Azután mindjárt napkelte után egy terhes asszonyt, amint kilépett házából, altestén talált a golyó, s a magzatát fél stadionnyira hajította; ilyen óriási volt a ballista ereje. Még borzalmasabb volt a hadigépek tomboló zaja és a lövedékek süvítése.
Nagy dobbanással zuhantak a földre a falakról lehullott hullák; odabent a nők rémületesen visítoztak: kívülről a haldoklók nyögése vegyült belé. Azon a helyen, ahol a harc tombolt, vérben úszott az egész fal, és a hulla-hegyeken át meg is lehetett mászni a falat. Még rémületesebbé fokozta ezt az őrjöngő tombolást a környező hegyek visszhangja: ezen az éjszakán minden megtörtént, amit látni és hallani borzalom.

Jotapata sok védője a városban hősi halált halt, sokan megsebesültek. Végre reggel hat órára a falat a gépek szakadatlan döngetése megingatta, de mielőtt a rómaiak odatámaszthatták volna az ostromlétrákat, Josephusnak egy páncélos nehézfegyverzetű katonai osztaga a fal beomlott része mögött új falat rögtönzött.
Reggel felé Vespasianus rohamra indította seregét a város ellen, miután előbb rövid pihenőt engedélyezett az éjszakai fáradalmak után. Mivel legelső gondja az volt, hogy a védőket elzavarja a beomlott falrészek mögül, legvitézebb lovasait lóról szállította, s azután állig felfegyverzetten három sorban; előrefeszített dárdával felállította az elpusztított faldarab mellett, hogy mihelyt az ostromlétrákat odatámasztották, elsőnek ők vonuljanak be a városba. Mögöttük állt fel a gyalogság zöme, a többi lovasság pedig a fallal párhuzamosan a hegyen állt fel köröskörül, hogy a roham alatt az ostromlottak közül senki se tudjon titokban elmenekülni. Ezek mögött ugyancsak körben állította fel az íjászokat, azzal a paranccsal, hogy lövésre készen álljanak, ugyanígy a parittyásokat és a hadigépek legénységét is. Másokat létrákkal a fal épségben maradt részeihez rendelt, hogy magukra vonják az ostromlottak figyelmét, és ha őket vissza akarják verni, őrizetlenül hagyják a falon ütött rést; a többieket lövedékzáporral kergessék el arról a helyről, ahol a rómaiak be akartak nyomulni a városba.

Josephus azonban keresztüllátott ezen a terven, és ezért a rokkantakat és az öregeket a falnak még ép részein állíttatta fel, abban a feltevésben, hogy itt nem történik semmi bajuk; viszont a rések közelébe legizmosabb katonáit rendelte, mindenhova hat-hat harcost, és ezekkel maga is osztozott a veszélyes vállalkozásban. Utasította őket, hogy ne hallgassanak a légiók csatakiáltásaira, nehogy megijedjenek, a nyílzápor ellen pedig úgy védekezzenek, hogy térdre ereszkednek, és pajzsaikat fejük fölé tartják; vonuljanak is vissza mindaddig, amíg az íjászok nyilai ki nem fogytak; de abban a pillanatban, amikor az ellenség le akarja ereszteni az ostromhidakat, rohanjanak előre, és a rómaiakat saját ostromtornyaikon támadják meg. Ne úgy harcoljanak, mintha meg akarnák menteni szülővárosukat, hanem mintha pusztulását akarnák megbosszulni, azután arra is gondoljanak, hogy az ellenség hamarosan öregeket gyilkol, asszonyokat és gyermekeket mészárol, és ezért már most töltsék ki bosszújukat az eljövendő borzalmak miatt azokon, akik a szörnyűségeket majd elkövetik.

Így állította fel Josephus katonáinak két fő csatarendjét. De mikor most a sok dologtalan lakos, tudniillik a nők és a gyermekek látták, hogy a várost a katonák háromszoros gyűrűje veszi körül, és az eddigi őrségeket nem is vezényelték ki a csatára, továbbá mikor észrevették, hogy az ellenség kivont karddal ott áll a falrések előtt, és hogy a város körül tornyosuló hegyeken megcsillannak fegyverei, és az arab íjászok nyilai minden pillanatban kiröppenhetnek, jajveszékelésben törtek ki, mintha máris a város elfoglalását siratnák, mintha nemcsak fenyegetné őket a pusztulás, hanem már itt is volna.
Josephus tehát, hogy az asszonyok jajgatásukkal el ne csüggesszék katonáit, hazakergette őket, és büntetés terhe alatt hallgatást parancsolt rájuk. Azután elfoglalta helyét a rés előtt, amelyet a sors jelölt ki neki, és nem törődött tovább azokkal a rómaiakkal, akik a fal más részeihez közeledtek létráikkal, hanem feszült izgalommal várta a lövöldözés kezdetét.
Egyszerre csak megharsant valamennyi légió kürtje, a hadsereg irtózatos csatakiáltásban tört ki; az íjászok mintegy adott jelre minden oldalról kilőtték nyilaikat, úgyhogy szinte elsötétítették a napot. De Josephus katonái emlékeztek az utasításra: nem hallgattak a harci kiáltásra, védekeztek a nyílzápor ellen, és mikor a rómaiak lebocsátották az ostromhidakat, máris megrohanták őket a hidakon, mielőtt még a rómaiak rátehették volna lábukat. Így a felvonuló rómaiakkal harcba keveredtek, miközben nagyon sok bátor és hősi tettet hajtattak végre, és kétségbeesett helyzetükben sem akartak elmaradni bátorság dolgában az ellenség mögött, amely pedig kedvezőbb helyzetben volt.
Tehát nem hagyták nyugton a rómaiakat mindaddig, amíg vagy maguk el nem estek, vagy ellenfelüket meg nem ölték. Mivel azonban a zsidók a szüntelen védekezésben végül is kifáradtak, és friss csapatokkal nem lehetett őket felváltani, viszont a kimerült római harcosok helyébe mindig újak léptek, és ha visszavertek egy-egy osztagot, azonnal másikat dobtak a harcba: ekképpen a rómaiaknak, akik kölcsönös kiáltozásokkal biztatták egymást, és a felülről jövő lövedékek ellen pajzsaikkal védekeztek, sikerült zárt, áttörhetetlen tömeggé felzárkózniok. Most mintha egyetlen test lettek volna, egész erejükkel visszaszorították a zsidókat, és már-már megvetették lábukat a falakon.

Josephusnak ebben a kétségbeesett helyzetben a szükség - amely leleményes tanácsadó, főképpen ha a kétségbeesés sarkallja - azt az ötletet sugallta, hogy az összezsúfolt ellenséget forró olajjal öntesse le. Hamarosan rengeteg katonája hordta a forró olajat, mintha csak készültek volna erre, és most mindenfelől lezúdították a rómaiakra, ezenfelül a forró edényeket is a fejükre dobták. Az olajtól összeégetett rómaiak szétrebbentek, és irtózatos kínok között lehemperegtek a falakról; tudniillik az olaj a páncélzatuk alá is behatolt, és nyakukból a talpukig egész testükön végigfolyt, és elégette a húsukat, mint valami láng, mert az olajnak az a természete, hogy gyorsan felmelegszik, és mivel zsíros, csak nehezen hűl ki. A páncéljukba és sisakjukba beszorított rómaiak nem tudták enyhíteni égési sebeiket, és mivel ugráltak és fájdalmukban ide-oda forogtak, végül is lezuhantak a hidakról; a többieket, akik menekülés közben beleütköztek előnyomuló bajtársaikba, a zsidók hátba kapták, és könnyűszerrel lekaszabolták.

De mint ahogy a zsidók nem vesztették el leleményességüket, a rómaiak sem vesztették el bátorságukat a balsorsban sem; ezek, ámbár látniuk kellett megégett bajtársaik szörnyű szenvedéseit, mégis tovább rohamozták a zsidókat, akik szüntelenül öntötték az olajat, és minden római katona szidta az előtte rohamozót, hogy akadályozza erőinek kifejtésében.
A zsidók azonban, hogy ellenfeleik előnyomulását meghiúsítsák, újabb cselhez folyamodtak: főtt görög szénát hintettek a hidakra, úgyhogy a rómaiak megcsúsztak és lezuhantak. Senki sem tudott megállni a lábán, akár menekülni akart, akár előrenyomulni; valamennyien vagy hanyatt vágódtak az ostromhidakon, ahol aztán összetaposták őket, vagy pedig tömegesen zuhantak a sáncra, és zsidók ott lövöldözték agyon őket. Ugyanis a zsidók azáltal, hogy ellenségeik sorra lezuhantak, megszabadultak a kézitusától, és megint használhatták a lőfegyvereiket. Estefelé a fővezér visszavonulót fúvatott katonáinak, akik az ostromban sokat szenvedtek.
A rómaiaknak nagyon sok halottjuk és rengeteg sebesültjük volt; a jotapatai helyőrségből hat ember elesett és 300 megsebesült. Ez az ütközet daisios hónap 20-án történt.
Midőn Vespasianus a vereség miatt vigasztalni akarta hadseregét, észrevette, hogy a katonák elkeseredésükben nem buzdításra, hanem harci cselekedetekre vágynak. Tehát még magasabbra építtette a sáncokat, s három bástyatornyot is állíttatott; mindegyik 50 láb magas volt, és köröskörül vaslemezekkel páncélozták, hogy saját súlyánál - fogva szilárdan álljon, és a tűz se kaphasson bele. Ezeket a tornyokat felállíttatta a sáncra, s megrakta dárdásokkal, íjászokkal és a legizmosabb parittyásokkal; egyúttal ellátta mind a hármat könnyű hajítógépekkel is.

Mivel a tornyok nagyon magasak voltak, és mellvédjeik is voltak, legénységüket az ellenség egyáltalán nem láthatta, viszont a római legénység világosan láthatta és megcélozhatta a falon álló zsidóikat. Minthogy a zsidók a felülről rájuk zúduló lövedékek elől nem tudtak kitérni, és a láthatatlan lövészek ellen nem tudtak védekezni, ezenfelül pedig látták, hogy hajítódárdáik nem jutnak el a tornyok tetejéig, de a tűz sem fogott rajtuk a vasveretek miatt, visszavonultak a falakról, és most azok ellen az ellenséges osztagok ellen intéztek kirohanásokat, amelyek rohamra indultak. Ily módon helytálltak a jotapataiak, habár naponta súlyos veszteségeik voltak. Az ellenségnek nem okozhattak jelentékeny kárt, mindössze arra szorítkozhattak, hogy saját veszteségek árán visszaszorították.

Ezekben a napokban Vespasianus Trajanust, a 10. légió parancsnokát, 1000 lovas és 2000 gyalogos élén kiküldte a Jotapatával szomszédos Japha nevű város ellen, amely felbátorodott a jotapataiak váratlanul tartós ellenállásán, és fellázadt. Trajanus megállapította, hogy a várost nehéz elfoglalni, mert természetes erősség volt, és ezenfelül kettős várfal védte. Mivel azonban a helyőrség harcra készen vonult ki ellene, ütközetbe bocsátkozott velük, és rövid ellenállásuk után megszalasztotta őket. Ezek bemenekültek az első fal mögé, de a rómaiak nyomon követték őket, és velük együtt ők is berohantak. Midőn most a zsidók a második fal mögé akartak visszavonulni, honfitársaik bezárták előttük a városkaput, mert féltek, hogy velük együtt az ellenség is benyomul.
Nyilván Isten maga taszította a galileaiakat a rómaiak előnyére ebbe a szerencsétlenségbe, és ő maga dobta oda áldozatul az ellenség gyilkos dühének a a város egész fegyverforgató népét, amelyet saját honfitársai kizártak.

Miközben sűrű tömegben nekinyomakodtak a kapuknak és nevükön szólítgatták a kapuőröket, sorra lemészárolták őket, hiába rimánkodtak. Az első falat az ellenség, a másodikat tulajdon honfitársaik zárták be előttük: így beszorultak a két fal közé, és nyomorultul elpusztultak; sokan tulajdon bajtársaik kardjának estek áldozatul, sokan öngyilkosok lettek; de a legtöbbet a rómaiak kaszabolták le úgy, hogy semmiféle védekezésre nem tudtak szervezkedni, mert egyrészt az ellenség rémületet keltett bennük, másrészt pedig bajtársaik áruló viselkedése teljesen megtörte bátorságukat. Így haltak sorra, s nem a rómaiakat, hanem saját honfitársaikat átkozták, míg végre valamennyiüket, mind a 12 000-et lemészárolták.
Trajanus feltételezte, hogy vagy nincs már egyetlen fegyverfogható ember sem a városban, vagy pedig, ha van is még egy-kettő, azok ijedtükben meg sem mernek moccanni, tehát futárt küldött Vespasianushoz azzal a szándékkal, hogy az utolsó rohamot a hadvezérnek tartogassa, és kérte: küldje el fiát, Titust, hogy a győzelmet megkoronázza.

Vespasianus azonban gyanította, hogy lesz ott még valami tennivaló, tehát 500 lovasból és 1000 gyalogosból álló haderőt adott fia mellé. Titus gyors menetben a város alá sietett, csatarendbe állította hadseregét, Trajanusra bízta a balszárnyat, maga pedig a jobbszárny élén megkezdte a rohamost. Midőn a katonák mindenütt egyszerre létrákat támasztottak a falakhoz, a galileaiak rövid ideig védekeztek felülről, de aztán visszavonultak a falról, mire Titus katonáival megmászta a falat, és hamarosan elfoglalta a várost, de előbb kénytelen volt a csapatokba verődött zsidókkal kemény harcot vívni. Ugyanis a szűk utcákban a fegyverfogható népesség rárohant a rómaiakra, az asszonyok pedig a háztetőkről mindenfélét dobáltak rájuk, ami csak a kezük ügyébe akadt.
Hat óra hosszat védekeztek; de miután a fegyverfogható férfiak elpusztultak, a többi népséget, fiatalját-öregjét válogatás nélkül részben az utcákon, részben a házakban lekaszabolták, és nem hagytak életben férfit a csecsemőgyermekeken kívül, s ezeket a nőkkel együtt rabszolgaságba hurcolták. A városban és az előző csatározásban elesett zsidó harcosok száma 15 000, a foglyoké pedig 2130 volt. Ez a galileai vereség daisios hónap 25-én történt.

A samaritánusoknak is kijutott a vereségből. Ezek a Garizid nevű szent hegyükön gyülekeztek, és ámbár teljesen nyugodtan viselkedtek, pusztán az a tény, hogy összesereglettek és már a magatartásuk is valóságos háborús fenyegetés volt. Nem okultak szomszédaik vereségéből, sőt, mivel nem ismerték a maguk gyengeségét, mérkőzni akartak a rómaiak hadiszerencséjével. Alig várták, hogy csatározásra kerüljön a sor.
Vespasianus tanácsosnak tartotta megelőzni megmozdulásukat és lehűteni harci kedvüket; mert egész Samariában már hosszabb ideje mindenütt voltak római helyőrségek, és ezekért most aggódni kezdett az összeverődött tömeg nagy száma és magatartása miatt. Tehát kiküldte ellenük Cerealist, az 5. légió parancsnokát, 600 lovassal és 3000 gyalogossal. Ez azonban nem tartotta tanácsosnak megmászni a hegyet és nyílt csatába bocsátkozni az ellenséggel, mivel az túlerőben volt, tehát egyelőre beérte annyival, hogy a hegy tövét mindenfelől körülfogta katonáival, és egész nap figyeltette a zsidókat. De közben a samaritánusoknak kifogyott az ivóvizük, és mivel éppen azon a nyárközépi napon rettenetes forróság volt, és a tömeg különben is már a legszükségesebb élelmiszerekben is hiányt szenvedett, néhány emberük még aznap szomjan halt, sokan viszont a rabszolgaságot választották az ilyen halál helyett, és átszöktek a rómaiakhoz.

Miután Cerealis a szökevényektől megtudta, hogy a samaritánusokat a nélkülözések már egészen elernyesztették, megmászta a hegyet, és haderejével körülfogta az ellenséget. Aztán megadásra szólította fel őket, azzal a figyelmeztetéssel, hogy gondoljanak az életükre, s egyúttal megígérte, hogy ha önként leteszik a fegyvert, megkegyelmez nekik. Mivel azonban felszólítása eredménytelen maradt, megrohamozta őket, és mint a 11 600-at az utolsó emberig lekaszaboltatta. Ez a súlyos csapás daisios hónap 27-én érte a samaritánusokat.

Ezenközben Jotapata helyőrsége még mindig tartotta magát, és meglepetésszerűen állta a ostrom borzalmak, míg végre a negyvenhetedik napon, mikor a római sánc elérte a fal magasságát, zsidó szökevény érkezett Vespasianushoz, és közölte vele; hogy az ostromlottak serege már egészen kicsiny és gyenge; a folytonos csatározásokban és az őrszolgálatban halálosan kimerültek, és már nem bírnának ki még egy rohamot; de csellel is le lehet győzni őket, ha valaki vállalkozik rá; mert az utolsó őrváltáskor, amikor úgy hiszik, hogy nem kell tartani támadástól, és halálos fáradtságukban elnyomja őket a hajnali álom, az őrszemek is mélyen alszanak: tehát azt tanácsolja, hogy ebben az időben induljanak rohamra.
Vespasianus ugyan nem nagyon hitt a szökevénynek, mert tudta, hogy a zsidók mennyire összetartanak, és a testi fenyítéstől sem ijednek meg; hiszen egyszer egy elfogott jotapatai jajszó nélkül tűrt mindenféle kínzást; mikor égették a testét, akkor sem árult el semmit a városbeli állapotokról, és inkább elszenvedte a keresztre feszíttetést: nevetve ment a halálba. De ennek a szökevénynek elhitte amit mondott, mert valószínű volt, sőt meglehet, hogy igazat mondott; világosan látta, hogy ha esetleg hadicselről van szó, az sem okozhat nagy bajt. Tehát szigorú őrizet alatt tartotta a szökevényt, és parancsot adott seregének, hogy készüljön a város bevételére.

A megadott órában a rómaiak halkan közeledtek a falakhoz. Elsőnek Titus mászott fel a falra Domitius Sabinus ezredes és az 5. és 10. légió néhány katonájának kíséretében; miután leszúrták az őrszemeket, zajtalanul benyomultak a városiba. Utánuk Sextus Cerealis és Piacidus vonult be csapatával.
A várat megszállták, az ellenség ott volt a város közepén, már nappalodott, és a várbelieknek még mindig sejtelmük sem volt róla, hogy a várat elfoglalták. A legtöbben teljesen elbódultak a fáradtságtól és álomtól, és akik felébredtek, azoknak a tisztánlátását is megzavarta a városra leszálló sűrű köd. Csak akkor tértek magukhoz, amikor már az egész hadsereg bent volt a városban, hogy lássák szerencsétlenségüket, és csak a halál küszöbén hitték el, hogy a város valóban elesett.

A rómaiaknak eszükbe jutott mindaz a szenvedés, amit az ostrom alatt kiálltak, tehát nem ismertek sem szánalmat, sem irgalmat, hanem kaszabolni kezdték a népet, és közben lefelé kergették a vár lejtőjén. Ezen a kedvezőtlen terepen a fegyverfogható emberek sem tudtak védekezni; miután beszorították őket a szűk utcákba, és megcsúsztak a meredekebb helyeken, agyonnyomták őket a várból lefelé özönlő harcosok. Ez sokat arra indított, hogy önkezével vessen véget életének. Mikor tudniillik látták, hogy semmiképpen sem tudnak egyetlenegy rómait sem leszúrni, a város szélén csapatba verődtek, és hogy ne az ellenség ölje meg, őket, öngyilkosok lettek.
Egyes őrszemeknek, akik mindjárt az első pillanatban észrevették a város elestét, sikerült megszökniük és felmászniuk az egyik északi toronyba. Itt még egy darabig védekeztek; de mikor látták, hogy rengeteg ellenség fogta körül őket, tárgyalást akartak kezdeni, de már elkéstek, és szinte tűrték, hogy a benyomuló rómaiak halomra mészárolják őket. Egyébként a rómaiak sem dicsekedhettek azzal, hogy az ostrom utolsó szakasza egyetlenegy csepp vérbe sem került, mert egy Antonius nevű százados a város elfoglalása alkalmával elesett, mégpedig mint árulás áldozata. Ugyanis a rengeteg zsidó közül, akik a barlangokba menekültek, az egyik könyörgött Antoniusnak, hogy nyújtsa kezét, annak jeléül, hogy megkegyelmez az életének, s így egyúttal ki is segíti a bajból.

Antonius nem volt eléggé óvatos, és csakugyan odanyújtotta a kezét, a zsidó azonban lágyékon döfte, úgyhogy azonnal holtan esett össze.
Ezen a napon a rómaiak csak azokat gyilkolták halomra, akiket megláttak; a következő napon azonban a búvóhelyeket is felverték, és felkutatták azokat, akik a földalatti folyosókon és barlangokban elrejtőztek; közben a csecsemő-gyermekek és a nők kivételével sem öreget, sem fiatalt nem kíméltek. 1200 foglyot ejtettek; a város bevételekor és az előző harcokban elesett zsidók száma 40 000 volt. Ezután Vespasianus leromboltatta a várost, és erődítményeit felgyújtotta.

Így esett el Jotapata, Nero uralkodásának 13. évében, panemos hónap elsején.