Panemos hónap 4-én Vespasianus megint megindult Ptolemaisba, innen pedig a tengerparti Kaisareiába vonult, Judea görögöktől lakott nagy városába. A lakosság éljenzéssel és örömujjongással fogadta a hadvezért, és a hadsereget, részben azért, mert szerette a rómaiakat, részben s még inkább azért, mert gyűlölte a legyőzötteket. Ezért a tömeg hangos kiáltozással követelte Josephus kivégzését; Vespasianus azonban fölényesen elutasította ezt a követelésüket, hiszen az oktalan tömegből hangzott fel. Azután két légióját Kaisareiában hagyta téli szállásra, mert a várost alkalmasnak találta erre; azonban, hogy ne terhelje meg Kaisareiát egész hadseregével, a 15. légiót Skythopolisban szállásolta el. Kaisareia a síkságon és a tengerparton feküdt, és télen éppen olyan kellemesen meleg volt, mint amilyen fullasztóan forró nyáron.

Eközben azok a zsidók, akik vagy a lázadás idején kimenekültek az ellenség kezei közül, vagy pedig az elpusztított városokból megszöktek, nagy tömegben összeverődtek, és hadműveleteik támaszpontjául újból megerősítették Joppét, amelyet Cestius már régebben elpusztított. Az ellenségtől nyugtalanított környékre természetesen nem merészkedhettek ki, tehát elhatározták, hogy tengerre szállnak.
Igen sok kalózhajót építettek, és a Syriába, Föníciába és Egyiptomba vezető tengeri utakon kalózkodtak. Hamarosan elérték, hogy egyetlen hajó sem merészkedett már ezekre a vizekre. Alighogy Vespasianus értesült üzelmeikről, gyalogos és lovas csapatot küldött Joppéba, amelyek éjnek idején benyomultak a védtelen városba: a lakosok tudniillik előre értesültek a tervezett támadásról, és annyira féltek a rómaiaktól, hogy lemondtak a város védelméről, és a hajókra menekültek, ahol lőtávolon kívül töltötték az éjszakát.

Joppénak nincs természetes kikötője; tengerpartja meredek és szakadékos, mindkét végén kissé lejt, de még ezek a hajlatok is szakadékos partszegélyek és a tengerbe nyúló sziklazátonyok. Még ma is mutogatják itt Andromeda bilincseinek nyomait, s ebből látszik, milyen régi lehet ez a monda.
Az északi szél nekivág a partnak, és a sziklafalon hatalmasan felcsapó hullámverést okoz, úgyhogy a kikötő még veszélyesebb, mint a nyílt tenger. Ebben a kikötőben hánykolódtak a joppéiek, mikor reggel felé heves vihar kerekedett -melanboreionnak, fekete északi szélnek nevezik azok a tengerészek, akik errefelé hajóznak -, s a hajók egyik részét rögtön egymáshoz csapta és összetörte, a többit a szikláknak vágta; sokan, akik féltek a parti szikláktól és az ellenségtől, amely a partot megszállta, a hullámveréssel szemben igyekeztek kijutni a nyílt tengerre, de ezeket elsüllyesztette a toronymagasságba felszökkenő hullám.

Nem menekülhettek sehová, s ha maradnak, akkor is elvesztek; a tengert a vihar zárta el előlük, a várost a rómaiak. Hangos jajveszékelés tört ki, valahányszor a hajók egymásnak ütköztek, és irtózatos recsegésropogás, mikor összetörtek; a legtöbben a hullámokban fulladtak meg, sokan a hajótörésben pusztultak el. Némelyek úgy előzték meg a fulladást, hogy kardjukba dőltek, mintha ez könnyebb halál volna.
A legtöbbet azonban ide-oda dobálták a hullámok, és összezúzták a sziklafalakon, úgyhogy a tenger messzire vöröslött a vértől, és a parton valóságos hullahegyek tornyosultak: mert a rómaiak, akik a parton álltak, azokat sem hagyták életben, akiket még elevenen partra vetett a víz. A tenger 4200 halottat vetett ki. Miután a rómaiak kardcsapás nélkül elfoglalták a várost, földig rombolták.

Tehát Joppét rövid idő alatt kétszer foglalták el a rómaiak. Vespasianus, hogy tengeri rablók soha többé ne fészkelhessék be magukat a városba, a fellegvárban táborhelyet rendezett be, s lovasságot és tekintélyes gyalogságot helyezett oda. A gyalogságnak helyben kellett maradnia a tábor őrzésére, a lovasságnak pedig az volt a feladata, hogy fosztogatva végigportyázza a környéket, és a Joppé közelében levő falvakat és kisvárosokat elpusztítsa. Ezt a parancsot a katonák kifogástalanul teljesítették: rabolva és pusztítva portyázták végig a környéket Midőn Jotapata sorsának híre Jeruzsálembe érkezett, a legtöbben eleinte el sem akarták hinni; egyrészt azért, mert irtózatos volt a csapás, másrészt azért, mert nem volt szemtanúja annak, amiről a hír beszélt; mert hírnök sem menekült meg a város bevétele után, hanem csak a szóbeszéd híresztelte felelőtlenül - hiszen mindig szívesen felkapja a vészhíreket -, hogy a város elesett.
Lassanként azonban a szomszédos kerületek révén híre ment az igazságnak is, és nemsokára mindenütt hitelre talált, csak természetesen a valódi eseményeket sok mindennel megtoldották, ami nem történt meg. Például azt híresztelték, hogy Josephus elesett a város bevételekor. Ez a hír mélységes fájdalommal töltötte el egész Jeruzsálemet; miközben az egyes házakban és családokban az elesetteket a rokonság fokához mérten elsiratták, a hadvezért az egész nép gyászolta. Egyesek jóbarátaik elvesztését siratták, mások egyéb kedves embereik, testvéreik vagy távoli rokonaik halálát: Josephust azonban mindenki siratta, úgyhogy a jajveszékelés 30 napig nem csillapodott a városban. Sokan még fuvolásokat is fogadtak, hogy gyászdalaikat kísértessék.

Amint azonban idővel kiderült az igazság, és Jotapata elestének közelebbi részletei ismeretessé váltak, és nemcsak Josephus halála bizonyult álhírnek, hanem azt is megtudták, hogy él, és a római tisztek olyan bánásmódban részesítik, amit egy hadifogoly álmában sem remélhet: a zsidók egyszerre éppen olyan határtalanul haragudni kezdtek az élőre, mint amennyire az imént rajongtak érte, mikor halottnak hitték. Egyesek gyávaságnak bélyegezték viselkedését, mások árulásnak, de az egész város haragudott rá, és mindenütt szidalmazták. Ha a zsidókat már a vereségük felháborította, akkor a balsors még csak fokozta dühüket.
A balsors, amely az okos embereket arra indítja, hogy törődjenek a biztonságukkal, és óvakodjanak a hasonló szerencsétlenségektől, megint csak újabb ösztöke volt, és arra hajszolta őket, hogy vesztükbe rohanjanak, és az egyik szerencsétlenség vége mindjárt a másiknak a kezdetét is jelentette. Egyébként egyre fokozódott felháborodásuk a rómaiak ellen, s egyszersmind Josephus ellen is. Ilyen viharos volt akkor a hangulat Jeruzsálemben.

Agrippa király, aki a római hadvezért és hadseregét királyi pompával akarta fogadni, mert a rómaiak segítségével akarta megszilárdítani ingatag trónját, meghívta Vespasianust, hogy látogassa meg országát. Tehát Vespasianus a tengerparti Kaisareiából elindult, és Kaisareia Philippibe menetelt, ahol csapatainak 20 napos pihenőt engedélyezett, maga pedig mulatozással töltötte el az időt, és az istenségnek hálaáldozatot mutatott be győzelmeiért. De amikor jelentették, hogy Taricheai elpártolt, és Tiberiasban lázongás tört ki - mind a kettő Agrippa országába tartozott -, elérkezettnek látta az időt arra, hogy haddal vonuljon ellenük, mert feltette magában, hogy az egész zsidó népet leigázza. Egyúttal a vendégbarátságot azzal akarta meghálálni a királynak, hogy mind a két várost visszahódítja neki.
Tehát fiát, Titust, azzal a megbízással küldte Kaisareiába, hogy az ott állomásozó hadsereget vezesse a Tiberias melletti Skythopolisba, amely a Dekapolis területének legnagyobb városa, s aztán maga is oda indult, hogy fiával találkozzék. Innen mindössze három légióval vonult ki, és Tiberiastól 30 stadionnyira Sennabris falunál tábort ütött olyan helyen, ahol a lázadók jól láthatták. Aztán Valerianus tizedest 50 lovas élén kiküldte, hogy a város polgáraival békésen tárgyaljon, és szólítsa fel őket a megadásra. Tudniillik a hadvezér értesült róla, hogy a lakosság legfőbb vágya a béke, és a lázadást csak néhány háborús uszító szította. Valerianus tehát odalovagolt; mikor a fal közelébe érkezett, kíséretével együtt lóról szállt, nehogy olyan látszata legyen a dolognak, mintha csetepatét akarnának. De még szóhoz sem jutott, a legelszántabb lázadók máris fegyveresen megrohanták, élükön Jésusszal, Sapphas fiával, aki ennek a rablóbandának a vezére volt.
Valerianus hadvezére parancsa értelmében még akkor sem bocsátkozott volna csatározásba, ha bizonyos lett volna a győzelemben, meg veszedelmesnek is tartotta volna maroknyi csapatával harcolni a túlerő ellen, főképpen, mivel katonái a jól felfegyverzett zsidókkal ellentétben csak hiányosan voltak felfegyverkezve, de meg az ellenfél váratlan vakmerősége különben is megijesztette őket. Így hát gyalog menekült, s még három római otthagyta a lovát; ezeket most Jésus és bandája hangos ujjongással behajtotta a városba, mintha csak nyílt csatában zsákmányolták volna, nem csellel szerezték volna meg.

Ez megrémítette a nép véneit és a tekintélyes polgárokat, úgyhogy a római táborba szöktek, s miután előbb a király hajlandóságát megnyerték, leborultak Vespasianus előtt, és könyörögtek: hallgassa meg őket kegyesen, és néhány ember őrültsége miatt ne büntesse az egész várost, hanem kímélje a mindig római érzelmű lakosságot, és csak a lázadás értelmi szerzőit sújtsa büntetéssel; mert mindig is csak ezek akadályozták meg, hogy ők békésen átadják a várost a rómaiaknak. S ámbár a fővezér a lórablás miatt rettenetesen haragudott az egész városra, mégis teljesítette a kérést, mert látta, hogy Agrippa is aggodalmasan fáradozik a polgárság érdekében.
Miután így a kérvényezők kegyelmet nyertek a városnak, Jésus és bandája többé nem érezte magát biztonságban, tehát Taricheaiba menekültek. Másnap a fővezér Trajanust lovas csapat élén felküldte egy hegycsúcsra, hogy kikémlelje, vajon az egész lakosság békés szándékú-e; mikor meghallotta, hogy mind éppen úgy éreznek, mint a kérvényezők, egész haderejével közelebb vonult. Most a lakosok megnyitották előtte a város kapuit, és éljenzéssel fogadták, miközben megmentőjüknek és jótevőjüknek nevezték. Mikor azonban a csapatok megszorultak a szűk kapukban, Vespasianus a déli fal egy részét lebontatta, és kiszélesíttette a kaput. De a király kedvéért mindenféle fosztogatást és erőszakoskodást megtiltott katonáinak, s ugyancsak az ő kedvéért nem romboltatta le a falakat sem, mert Agrippa kezeskedett a lakosság jövendő hűségéről. Így hódította vissza Vespasianus a sokat szenvedett várost a lázadóktól.