Hármas fal övezte a várost mindenütt, ahol nem védték járhatatlan szakadékok; ilyen helyeken csak egyszeres volt a fal. A város maga két, egymással szemben fekvő dombon épült, amelyeket völgy választott el egymástól; ebbe torkolltak mindkét oldalról a házsorok.
A dombok közül az, amelyen a felső-város épült, sokkal magasabb volt, és hosszabban elnyúlt. Ezt a dombot erőssége miatt Dávid király, Salamonnak, az első templomépítőnek atyja, várnak nevezte; ma felsőpiac a neve. A másik ellenben, az Akra nevű domb, amelyen az alsóváros terül el, mindkét oldalán lejtős.
Ezzel szemben volt a harmadik domb, alacsonyabb, mint az Akra, amelytől régebben széles völgy választotta el; később azonban a Hasmoneusok uralkodása alatt feltöltötték ezt a völgyet, hogy a várost összekössék a templommal; továbbá lehordatták az Akra csúcsát; azért csökkentették a magasságát, hogy a templom a dombnál is magasabbnak lássék.
A völgy, amely mint említettem - a felsőváros dombját az alsóvárosétól elválasztja, egészen a Silóáig húzódik, és Tyropoión a neve. Silóának nevezzük az ott fakadó édesvizű, dúsan áradó forrást. A város két dombját kívülről mély szakadékok övezik, s a meredek hegyoldal miatt mind a kettő hozzáférhetetlen.

A három fal közül a legrégibb már csak a szakadékok és a köréje tornyosuló dombok miatt is szinte bevehetetlen volt. Természetes erősségét azonban még jócskán fokozta az, hogy Dávid és Salamon, valamint az utánuk következő királyok szinte versengtek egymással a megépítésében. Ez a fal északon kezdődött, az úgynevezett Hippikos-bástyánál, aztán a Xystosig húzódott, elhaladt a tanácsház mellett, és a szentély nyugati csarnokánál végződött. A másik oldalon, nyugaton, ugyanannál a toronynál kezdődött, elhúzódott a Bethsó nevű tér mellett egészen az Esszénusok kapujáig, aztán délnek fordult a Silóa-forrás irányában, innen megint keletnek kanyarodott Salamon tava felé, onnan egészen az Ophla nevű térig húzódott, és végül beletorkollott a templomkerület keleti csarnokába. A második fal a Gennath-kapunál kezdődött, amely még az első falhoz tartozik, megkerülte az Akra északi oldalát, és egészen az Antonius-várig húzódott.
A harmadik ugyancsak a Hippikos-bástyával kezdődött, onnan előbb északi irányban haladt a Pséphinos-bástyáig, aztán Héléné adiabénéi királynénak, Izas király anyjának síremlékével szemben a királysírok irányába fordult, és az úgynevezett Gnapheus-emlék sarokbástyájánál elkanyarodott; azután csatlakozott a régi falhoz, és Kedrón völgyében végződött. Ezt a harmadik falat Agrippa az újonnan épített városrész körül húzta, amely azelőtt teljesen védtelen volt. Ugyanis a lakosság szaporodásával Jeruzsálem lassanként túlterjedt a falakon; miután már a templomhegy északi lejtőjét is bevonták a város területébe, hamarosan ezen is túl kellett menni, és be kellett építeni a negyedik dombot is, amelynek Bezetha volt a neve. Ez szemben volt az Antonius-várral, és mély árok választotta el tőle, amelyet mesterségesen ástak azért, hogy az Antonius-vár alsó építményei, amelyek összefüggtek a dombbal, ne legyenek könnyen hozzáférhetők, és hogy a vár magasságát is emeljék; mert az árok mélysége miatt a bástyatornyok természetesen jóval magasabbnak látszottak.

A Bezetha név, amelyet az ottaniak adtak az újonnan épített városrésznek, görögül annyi mint Kainopolis, vagyis újváros. Mivel azonban a Bezetha lakosainak is védelemre volt szükségük, a most élő király atyja, akinek ugyancsak Agrippa volt a neve, megkezdte az imént említett fal építését; de aztán megijedt, hogy a hatalmas erődítmény még gyanúba keveri Claudius császár előtt, mintha lázadást vagy pártütést forgatna fejében, tehát abbahagyta az építkezést, és mindössze az alapokkal készült el. De ha befejezte volna a falat úgy, ahogy elkezdte, akkor a város valóban bevehetetlenné vált volna; mert a falat 20 könyök hosszú és 10 könyök széles kőtömbökből rakták, amelyeket vasszerszámokkal nem egykönnyen lehetett volna aláásni, sem pedig ostromgépekkel megingatni; maga a fal 10 könyök széles volt, és magassága kétségtelenül felülmúlta volna szélességét, ha a kezdeményezőnek a buzgalma meg nem torpan.
Később a zsidók minden buzgólkodása ellenére is csak 20 könyök magasságot ért el, és a 2 könyöknyi mellvédekkel és a 3 könyöknyi párkányzattal együtt is csak 25 könyök volt a teljes magassága.

A falból 20 könyök széles és ugyanolyan magas bástyatornyok emelkedtek ki, amelyek négyszögletesek és teljesen tömörek voltak, mint maga a fal: köveik éppoly pompásan illeszkedtek egymásba, és éppoly szépek voltak, mint a templom kövei. A bástyák hatalmas, 20 könyök magas felépítményének tetején pompás termek voltak, ezek felett pedig tetőteraszok és tartályok az esővíz felfogására, amelyekhez széles csigalépcsők vezettek fel.
A harmadik falon 90 ilyen torony volt; a tornyok közti távolság 200-200 könyöknyi; a középső falon 14, a régi falon 60 torony emelkedett. Az egész város kerülete 33 stadion volt. Ha már a harmadik fal magában véve is csodálatra méltó volt, hát akkor még csodálatosabb volt az északnyugati sarkában felmagasló Pséphinos-bástya, amelynek közelében Titus tábort ütött. Magassága 70 könyök volt, és napfelkeltekor el lehetett látni a tetejéről Arábiáig és a zsidó föld határáig, egészen a tengerig; ez a bástya nyolcszögletű volt. Vele szemben Herodes király a régi falon megépíttette a Hippikosbástyát és a közelében még két bástyát, amelyekhez fogható hatalmas, szép és szilárd bástya nem volt több a világon.

Ezekkel a pompás alkotásokkal nemcsak vele született nagyvonalúságáról és a város iránti bőkezűségéről tett bizonyságot, hanem belső érzelmeiről is; mert a három legkedvesebb személynek emelt ezekkel emléket: testvérének, barátjának és feleségének, és az ő nevükről nevezte el a bástyákat.
Az utóbbit, mint már elmondtam, féltékenységből kivégeztette, a másik kettő hősi harc után háborúban esett el. A Hippikos, amelyet barátjáról nevezett el, négyszögletes volt, 25 könyök széles és hosszú, 30 könyök magas, és teljesen tömör.

A sziklakövekből rakott alépítmény felett 20 könyök mély medence volt az esővíz felfogására, efölött pedig még egy 25 könyök magas, számos teremből álló kétemeletes lakóház, tetején 2 könyök magas tornyocskák és 3 könyök magas párkányzatok, úgyhogy a bástya teljes magassága 80 könyöknyi volt. A második bástya, amelyet testvére tiszteletére Phasaelnek nevezett, 40 könyök hosszú és széles, és tömör alapépítménye ugyancsak 40 könyök magas volt.
Körös-körül 10 könyök magas mellvédekkel és kiugrókkal védett körfolyosó övezte, és a közepében még egy torony emelkedett, amelyben dísztermek sorakoztak, és még fürdőszoba is volt benne, úgyhogy a bástyatorony teljesen olyan volt, mint valami királyi palota. Tetejét körös-körül párkányzatok és tornyocskák díszítették. Teljes magassága 90 könyöknyi volt. Külsőleg hasonlított az alexandriai Pharos-sziget világítótornyához, de jóval nagyobb volt. Ebben az időben a zsarnok Simon használta palotának. A harmadik, a Mariamne nevű bástyatorony - ez volt a királyné neve -20 könyök magas és ugyancsak 20 könyök hosszú és széles tömör építmény volt.
Felső lakótermei sokkal pompásabbak és díszesebbek voltak, mint a többi toronyban, mert a király illendőnek tartotta, hogy a feleségéről elnevezett építményt szebben díszíttesse, mint azokat, amelyeket férfiakról nevezett (349) el. Viszont ezek erősebbek voltak, mint a Mariamne-torony. A harmadik bástyatorony teljes magassága 55 könyöknyi volt.

A három bástyatorony nagyságát még jobban kiemelte a környezet; mert a régi fal, amelyen épültek, maga is magas dombon épült, és mintha csak ennek a csúcsa volna, még mintegy 30 könyöknyivel fölébe magasodott, úgyhogy a rajta épült bástyatornyok természetesen még nagyobbaknak látszottak. Bámulatra méltó volt kockaköveinek a nagysága is; mert nem közönséges kövekből vagy szikladarabokból épültek, amelyeket egy ember is elbír, hanem faragott fehér márványtömbökből, amelyeknek mindegyike 20 könyöknyi hosszú, 10 könyök széles és 5 könyök vastag volt. Ezeket a tömböket olyan ügyesen illesztették egymáshoz, hogy úgy tűnt, mintha a torony a földből nőtt volna ki, mint valami sziklatömb, és csak azután faragta ki alapját és szögleteit művészi kéz.
Az északon emelkedő három toronyhoz csatlakozott belül a királyi palota. Nincs szó, amely leírhatná ennek szépségét: a kincseket érő művészi pompa netovábbja volt ez. 30 könyöknyi magas körfal övezte, amelyen szabályos közökben pazar díszű tornyok sorakoztak; pompás fogadótermek voltak benne és 100 személyes ébédlő termek.

Ugyancsak bámulatos volt a messzi országokból hozott és itt felhasznált százféle ritka márvány, és a mennyezetek, gerendáik hosszúságával és díszítményeinek pompájával, igazi mesterműnek hatottak. Rengeteg terem volt a palotában, a stílus és a művészi kidolgozás ezernyi változatában; mind pompásan berendezve, legtöbb bútoruk ezüstből és aranyból. Aztán egymáson keresztül-kasul kígyózó oszlopcsarnokok, mindegyikben másfajta oszloprendek; a kertek buján zöldelltek, teli változatos növényzettel, hosszan kanyargó sétautakkal, mély vízmedencékkel; itt is, ott is tavaik, mindenféle ércalakokkal, amelyek vizet fröcsköltek magukból, és a mesterséges vízerek mentén sok-sok galambdúccal.

De lehetetlenség a palota minden részét méltóképp leírni, és elszomorító arra gondolni: mennyi kincs lett itt martaléka a lázadók gyújtogatásának! Mert nem a rómaiak voltak a gyújtogatók, hanem - mint említettem - a belső ellenség, mindjárt a lázadás kezdetén. A tűz az Antonius-várban tört ki, aztán belekapott a királyi palotába, és a három torony tetejét is elemésztette.