János most már zsarnokoskodni kezdett, s mivel szégyennek tartotta volna, hogy más egyenlő rangú legyen vele, néhány semmirevaló gazembert vett maga mellé, és elszakadt a pártjától. Mivel egyáltalán nem volt hajlandó a többiek határozatainak alávetni magát, a maga elhatározását pedig zsarnoki önkénnyel rájuk kényszerítette, világos volt, hogy egyeduralomra tör. Egyesek félelemből, mások ragaszkodásból engedelmeskedtek neki - mert ügyesen tudott csellel és csalással híveket szerezni magának -, némelyek viszont azért, mert egyéni biztonságuk érdekében helyesnek tartották, hogy a felelősséget az eddigi gazságokért sokak helyett egy ember viselje. Ezenfelül a cselekvésben és a megfontolásban egyaránt tanúsított határozottsága még jó sok cinkost vonzott hozzá. Sok ellenzéki érzelmű ember otthagyta; egyesek irigységből: ezek sehogy sem tudták alávetni magukat annak az embernek, aki még nemrégen egyenrangú volt velük; de a legtöbbet az riasztotta el tőle, hogy irtóztak az egyeduralomtól.
Tudniillik előre látták, hogy ha egyszer kezébe kaparintja a hatalmat, nemigen tudják majd megbuktatni, és úgy érezték, hogy ellenzékieskedésükből akkor majd vádat kovácsol ellenük; ezért elhatározták, hogy inkább vállalják ellene a háború minden veszedelmét, mintsem hogy önként igába hajtsák fejüket. Emiatt ezek elpártoltak tőle, viszont János az ellenpártnak valósággal királya lett.

Egymással szemben őrszemeket állítottak ki; de fegyvert nem használtak, s ha történt is néha ilyesmi, az csak afféle csetepaté volt. De mind a két párt harcolt a nép ellen, és abban vetélkedtek, hogy melyik tud nagyobb zsákmányt ejteni. Így most a várost három roppant nyavalya sanyargatta: háború, zsarnokság és pártviszály, s ezek közül a nép aránylag még a háborút tartotta a legenyhébbnek. Ezért természetesen sokan elmenekültek szülővárosukból, átszöktek az ellenséghez, és a rómaiaknál kerestek menedéket, mert már letettek minden reményről, hogy otthon életben maradhatnak.
De még egy negyedik csapás is zúdult rájuk. Nem messze Jeruzsálemtől volt egy Masada nevű erős vár, amelyet a régi királyok azért építtettek, hogy háború esetén elrejtsék kincseiket, és hogy személyes biztonságukról is gondoskodjanak. Ez a vár az úgynevezett sikariosok birtokában volt, akik a közeli környéket fosztogatták, főleg élelmiszerekért, mert nagyobb szabású rabló hadjáratokra nem mertek vállalkozni. Most azonban, mikor megtudták, hogy a római haderő nem mozdul, és a jeruzsálemi zsidók pártvillongás és zsarnokoskodás miatt kettészakadtak, vérszemet kaptak vakmerőbb vállalkozásokra is.

A kovásztalan kenyér ünnepén, amelyet a zsidók az egyiptomi szolgaságból való szabadulásuk és hazatérésük emlékére ünnepelnek, éjjel előbújtak rejtekhelyükről, és megrohanták a szomszédos Engadd nevű várost, úgyhogy nem vették észre azok, akik ebben megakadályozhatták volna őket.
A fegyverforgató lakosságot hamarosan szétszórták és kikergették a városból, mielőtt még valóban fegyvert ragadhatott és összegyülekezhetett volna; a nőket és gyermekeket, akik nem voltak eléggé erősek a menekülésre, több mint 200 személyt, lemészárolták. Erre az utolsó szögig kirabolták a házakat, elzsákmányolták az érett gabonatermést, és zsákmányukkal visszatérték Masadába.

Ugyanígy dúlták fel a vár környékén fekvő falvakat is egytől egyig, továbbá az egész vidéket, és bandájuk napról napra gyarapodott, annyian csődültek hozzájuk mindenhonnan. Judaea többi részében is, amelyek eddig nyugalmat élveztek, rablóbandák ütötték fel fejüket, mint ahogy a test minden része megbetegszik, ha legnemesebb része lázas lesz. A fővárosban uralkodó pártvillongás és zűrzavar jóvoltából a gonosztevők büntetlenül folytathatták a vidéken rabló hadjárataikat; ha kifosztották honfitársaik falvait, akkor visszavonultak a pusztába, esküt tettek, és csapatokba tömörültek, amelyek hadseregeknél kisebbek, de rablóbandáknál nagyobbak voltak, és-aztán megtámadták a szentélyeket és a városokat. Imitt-amott megtörtént, hogy a megtámadottak - mint a háborúban is megesik azokkal, akik vereséget szenvedtek kegyetlenül elbántak velük; viszont más alkalommal nem adtak módot az ellenfélnek a bosszúra, mert rablók módjára gyorsan elinaltak zsákmányukkal. Így hamarosan nem volt Judaeának egyetlen zuga sem, amely ne szenvedett volna éppen úgy, mint a főváros.

Minderről Vespasianus szökevényektől értesült. Mert ámbár a lázadók minden utat őriztek, és mindenkit leszúrtak, aki bármilyen okból közeledett feléjük, mégis akadtak néhányan, akik titokban átcsúsztak, a rómaiakhoz szöktek, és igyekeztek rávenni a fővezért, hogy siessen a főváros segítségére, és mentse meg a nép maradékát. Elmondták neki, hogy azokat, akik a rómaiakhoz hívek maradtak, már javarészt legyilkolták, és ha vannak még életben ilyen érzelműek, azok életveszélyben forognak.
Csakugyan megszánta őket szenvedéseikért, és valóban megindult, látszatra azért, hogy ostrom alá fogja Jeruzsálemet, de a valóságban azért, hogy megmentse az ostromtól. Előbb azonban teljesen meg akarta tisztítani az országrészt, hogy ne maradjon semmi a háta mögött, ami zavarhatná az ostromban. Tehát mindenekelőtt Peraia jól megerősített fővárosa, Gadara ellen indult és dystros hónap 4-én be is vonult a várba. Ugyanis a város legtekintélyesebb lakosai - részben azért, mert békére vágytak, részben azért, mert aggódtak vagyonukért, tudniillik Gadarában sok gazdag polgár volt - titokban követeket küldtek hozzá a meghódolás ügyében. Erről a követségről az ellenpártiak nem tudtak, csak akkor nyílt ki a szemük, mikor Vespasianus már egész közel volt a városhoz. Nem is álmodhattak róla, hogy a várost tarthatják, részben azért, mert ellenségeikhez képest kevesen voltak, részben pedig azért, mert a rómaiak már szinte ott voltak a kapukban.

Elhatározták tehát, hogy menekülnek, de szégyennek tartották volna vérontás nélkül távozni, úgy, hogy az árulókon bosszút sem álltak. Elfogták tehát Dolesost, aki tekintélyes és előkelő származása révén a város első embere volt, de azt is rebesgették róla, hogy ő kezdeményezte a követséget. Tehát meggyilkolták, és miután őrjöngő haragjukban holttestét is meggyalázták, kiszöktek a városból. Mikor a római hadsereg megérkezett, a gadaraiak ujjongással fogadták Vespasianust, aki nemcsak bántatlanságot biztosított nekik, hanem lovas és gyalogos helyőrséget is, ha esetleg a megszököttek támadást intéznének ellenük.
Meg sem várták a rómaiak felszólítását, hanem maguktól rombolták le a falakat, hogy bizonyságot tegyenek békeszeretetükről, és hogy ha akarnának, akkor se kezdhessenek háborút.

Vespasianus a gadarai szökevények üldözésére 500 lovas és 3000 gyalogos élén kiküldte Piacidust, maga pedig a hadsereg többi részével visszatért Kaisareiába. Midőn az üldözöttek egyszerre csak észrevették az üldöző lovasokat, még mielőtt ütközetre került volna a sor, betódultak egy Bethennabris nevű faluba. Itt meglehetősen sok fiatalembert találtak; ezeket részben beleegyezésükkel, részben akaratuk ellenére felfegyverezték, aztán vakmerő kirohanást intéztek Piacidus csapatai ellen. Ezek az első roham elől valamelyest hátráltak, azzal a szándékkal, hogy ellenségeiket messzebb csalogassák a falaktól. Mikor aztán sikerült a zsidókat kedvező terepre csalniok, azonnal körülzárták és lándzsáikkal megrohanták őket. Akik menekülni akartak, azokat elvágták a lovasok, a harcoló tömeget pedig a gyalogság irgalmatlanul lekaszabolta.
Így pusztultak el a zsidók, és ezzel csak esztelen vakmerőségükről tettek bizonyságot. Ugyanis mivel a rómaiak zárt hadrendekben tömörültek, és a páncélzatuk úgy védte őket, mint valami várfal, a zsidóknak sem arra nem volt alkalmuk, hogy kilőjék nyilaikat, sem pedig az ellenséges vonalakat nem sikerült áttörniük. Viszont őket magukat vagy a rómaiak dárdázták le, vagy megvadult állatok módjára maguk rohantak a kardjaikba; egyik részük harc közben esett el, a többit a lovasok szétszórták.

Ugyanis Piacidusnak legfőbb gondja az volt, hogy elvágja az útjukat vissza a faluba; tehát szüntelenül arra felé nyargalászott, majd visszafordult, nyílzáporral árasztotta el őket, úgyhogy a nyilak az előremerészkedőket megölték, a többit pedig megijesztették és elkergették. Végre a legbátrabbaknak mégis sikerült eljutniuk a falakig. Csakhogy most az őrök nem tudták, mitévők legyenek: tudniillik nem zárhatták ki a gadaraiakat, hiszen köztük voltak a saját embereik is, másfelől pedig, ha beengedik őket, attól tartottak, hogy velük együtt pusztulnak el. És csakugyan ez történt. Mert mikor megtorlódtak a falnál, a római lovasok is majdnem bejutottak velük együtt; de a zsidóknak még éppen sikerült bezárni előttük a kapukat, úgyhogy Piacidus rohamra indult, estig vitézül harcolt seregével, s végül is elfoglalta a falat és a falut.
A védtelen lakosságot lemészárolták, a fegyverfogható férfiak elmenekültek; ezután a katonák kifosztották a házakat, és a falut felgyújtották. A menekülő zsidók a környék lakosságát is magukkal hurcolták, és rémülettel töltötték el az egész környéket, mert túlozták a maguk vereségét, és azt mesélték, hogy az egész római hadsereg közeledik. Ez a jócskán megszaporodott tömeg most Jeruzsálem felé futott: ez volt egyetlen reményük a menekülésre, mert erős falai voltak és nagyszámú lakossága.

Piacidus bízott lovasságában és eddigi hadiszerencséjében, tehát a Jordánig üldözte őket, és útközben mindenkit lekaszaboltatott, aki a kezük ügyébe került; aztán az egész tömeget a folyó partjára szorította, amely most az esőzések miatt megáradt, s ezért nem lehetett átkelni rajta, majd velük szemben csatarendben állította seregét. Így a zsidók már nem menekülhettek, tehát a szükség harcra kényszerítette őket: hosszú csatárláncban húzódtak végig a folyó partján, ekképpen igyekeztek ellenállni a nyílzápornak és a lovasság rohamának. A lovasság azonban halomra kaszabolta vagy a folyóba szorította őket; 15 000 zsidó esett el harcban, és se szeri, se száma nem volt azoknak, akiket a Jordánba szorítottak. Több mint 2200 fogságba esett, a zsákmány pedig - szamarak, birkák, tevék és szarvasmarhák - óriási volt.
A zsidóknak ez a veresége nem volt jelentékenyebb a többinél, de ők maguk sokkal súlyosabbnak tartották, mert nem csupán hogy az egész környék, amerre a szökevények átvonultak, csak úgy ázott a vérben, hanem a sok hullától a Jordánon sem lehetett már átkelni, sőt a Holt-tenger is tele volt holttestekkel, amelyeket tömegesen sodort bele a folyó. Piacidus pedig kiaknázta szerencséjét, megtámadta a környező városokat és falvakat, elfoglalta Abila, Julias és Bésimóth városokat és a többi helységet egészen a Holt-tengerig, és az önként hozzápártolt zsidók színe-javából alkotott helyőrséget hagyott bennük. Ezután hajóra ültette katonáit, és azokat a zsidókat, akik a tóra menekültek, sorra leöldöstette.

Így egész Peraia, Machairos kivételével, részben önként, részben fegyveres erővel a rómaiak birtokába került.