Midőn János megérkezett Jeruzsálembe, az egész nép hozzá sereglett, és vele együtt érkezett menekültekhez rengeteg ember tódult, akik érdeklődtek az országban történt vereségek felől. Már a jövevények szaggatott és ziháló lélegzete is elárulta nyomorúságukat; de azért ebben a szerencsétlenségben is hencegtek, és azt állították, hogy nem a rómaiak elől menekültek, hanem csak azért jöttek ide, hogy biztosabb helyről harcolhassanak ellenük; mert oktalan és haszontalan dolog volna Gischaláért és egyéb ilyen nyomorult kis fészkekért kockára vetni életüket, ahelyett hogy fegyverüket és erejüket kímélnék, és a főváros védelmére tartogatnák. Aztán ecsetelték Gischala elfoglalását, miközben sokan rájöttek, hogy amit ezek itt némi szépítgetéssel elvonulásnak neveztek, tulajdonképpen menekülés volt. Mikor aztán megtudták a foglyok sorsát, az egész nép rettenetesen megdöbbent, mert ebben világos jelét látta a maga pusztulásának. János egyébként nem szégyellte magát cserbenhagyott honfitársai sorsa miatt, hanem egyenként megkörnyékezte az embereket, és mindenféle kecsegtetéssel harcra tüzelte őket: hogy a rómaiak hadereje gyenge, a maguké azonban hatalmas; csúfolkodott a tömeg tájékozatlanságán, hiszen a rómaiak - akik már a galileai falvaknál vereséget szenvedtek, és az ottani ostromokban tönkrementek hadigépeik - akkor sem tudnának áthatolni Jeruzsálem falain, ha szárnyakat öltenének.

Efféle beszédekkel a fiatalabb embereket javarészt elbolondította, és fellelkesítette a háborúra. De a megfontoltabb és idősebb férfiak előre látták a tornyosuló veszedelmet, és gyászolták a várost, mintha máris elpusztult volna. Így megoszlott a nép hangulata. Mielőtt azonban Jeruzsálemben polgárháborúra került volna a sor, odakint az országban máris két pártra szakadt a nép. Ugyanis mialatt Titus Gischalából Kaisareiába vonult, Vespasianus Kaisareiából Jamniába és Azótosba ment, mind a két várost meghódította, megrakta helyőrséggel, és visszafordult azzal a rengeteg hadifogollyal, akik megadták magukat neki. Erre minden városban lázongások és pártviszályok törtek ki; a rómaiak távozása után fellélegzettek az emberek, de máris egymás ellen fordították fegyverüket, és a háborús uszítók hamarosan kemény harcba keveredtek azokkal, akik békét akartak. Először olyan családok közt tört ki a viszálykodás, amelyek már régebben haragban voltak egymással; aztán hajba kaptak azok, akik nemrégiben még jó barátok voltak, mivel ezen az alapon pártokba tömörültek, csakhamar ellenséges tömegek sorakoztak fel egymással szemben. Csupa forrongás volt minden város; a lázadók és harciasak fiatalos lendületükkel és vakmerőségükkel fölébük kerekedtek az öregeknek és meggondoltabbaknak. Előbb csak egyesével fosztogatták honfitársaikat, de nemsokára bandákba verődtek, s úgy dúlták-rabolták az országot. Kegyetlenség és erőszakoskodás dolgában egy cseppet sem maradtak el a rómaiak mögött, úgyhogy a kifosztottak tűrhetőbbnek tartották volna, ha a rómaiak meghódítják őket.

A városok helyőrségei semmi vagy csak igen csekély segítséget nyújtottak a meggyötört lakosságnak, részben mert sajnálták a fáradságot, részben mert gyűlölték a népet. Végül a mindenütt garázdálkodó rablók vezérei megelégelték az ország fosztogatását, elvetemedett bandába tömörültek, és Jeruzsálem vesztére ebbe a városba tódultak, mert itt akkor nem volt egységes kormány, és régi szokás szerint minden honfitársukat válogatás nélkül bebocsátották; általános volt a meggyőződés, hogy ezek a beözönlő emberek azzal a jó szándékkal jönnek, hogy segítségükre legyenek. Ám ezek, nem is szólván a felfordulásról, amit okoztak, a várost végső romlásba döntötték; mert ez a semmirevaló és naplopó tömeg időnek előtte felemésztette azokat az élelmiszereket, amelyek elegendők lettek volna a harcosok eltartására, és így a háborút még belső forrongással és éhínséggel is tetézte.

Más rabló népség is betódult a városba a vidékről, csatlakozott a még elvetemültebb csőcselékhez, amely már bent volt, és ezzel együtt a leggyalázatosabb gaztettekre adta fejét. Pimaszságukban már nem érték be a rablással és lopással, hanem gyilkosságra is vetemedtek; mégpedig nem éjjel, nem titokban és nem egyszerű embereket gyilkoltak, hanem nyíltan, fényes nappal és mindjárt a legelőkelőbb embereken kezdték. Elsőnek elfogták a város egyik leghatalmasabb emberét, Antipast, aki királyi nemzetségből származott, és az államkincstár őre volt, és bebörtönözték; azután elfogtak egy Levi nevű másik előkelő férfiút, majd Syphast, Aregetos fiát, akik mindketten ugyancsak királyi vérből származtak; végül az ország minden tekintélyesebb emberét. Irtózatos megdöbbenést keltett ez a népben, és mintha a várost máris elfoglalta volna az ellenség, már mindenki csak a maga életéért reszketett.
De a gonosztevők nem érték be azzal, hogy az elfogottakat fogságba vetették. Nem is tartották tanácsosnak sokáig börtönben tartani az ilyen hatalmas embereket, mert nagy családjuk esetleg bosszút állhatott értük, ezenfelül attól is tartottak, hogy törvénytelen eljárásuk miatt a nép felháborodik, és fellázad ellenük.

Elhatározták tehát, hogy végeznek a foglyokkal, és ezzel megbízták egyik különösen vérszomjas cinkosukat, Jánost, akinek az ottani nép nyelvén Dorkados, vagyis „Gazella fia” volt a neve. Ez tíz fegyveressel lement a börtönbe, és ezeknek segítségével legyilkolta a foglyokat. A súlyos bűntény igazolására főbenjáró okot hazudtak: azt állították, hogy a foglyok tárgyaltak a rómaiakkal Jeruzsálem átadásáról, és azért ölték meg őket, mert elárulták közös szabadságukat. Sőt nemsokára már dicsekedtek is gaztettükkel, mintha ezen a réven a város jótevői és megmentői volnának.
Miközben a nép egyre jobban elcsüggedt és megrémült, ezeknek a bitangoknak az őrjöngése odáig fajult, hogy már a főpap-választás jogát is magukhoz ragadták. Megfosztották kiváltságaiktól azokat a családokat, amelyeknek sorából bizonyos sorrendben a főpapokat kiválasztani szokták, és ezt a méltóságot érdemtelenül alacsony származású emberekre ruházták, hogy ezek cinkosaik legyenek gazságaikban; mert ezek az emberek, akik minden érdem nélkül jutottak ilyen magas méltóságra, természetesen készséges szolgái lettek azoknak, akik” ehhez segítették őket. Az előkelőbbeket mindenféle cselszövésekkel és pletykákkal egymás ellen uszították, és azoknak a civakodásait, akik esetleg keresztezhették útjukat, kihasználták a maguk céljaira, míg végre - mikor már torkig voltak az emberek ellen elkövetett gazságokkal - gőgjükben az Istent is meggyalázták, és szennyes lábukkal bemerészkedtek a szentélybe.

Most azonban Anan, a legidősebb főpap és rendkívül bölcs férfiú biztatására fellázadt ellenük a nép; ez talán a várost is megmenthette volna, ha megmenekül a gyilkosok kezétől.
A gonosztevők azonban az Isten templomát választották bástyául a nép forrongása ellen, és a szentély lett menedékük és palotájuk. Végül még gaztetteiket gúnnyal is tetézték, és ez még jobban fájt a népnek; ugyanis, hogy megpróbálják, mennyire tudják megfélemlíteni a népet, és hogy a maguk erejét is kipróbálják, arra vetemedtek, hogy sorshúzás útján választották a főpapokat, holott mint említettem - erre a méltóságra csak a származás ad jogot. Ennek a merényletnek az ürügyéül egy régi szokásra hivatkoztak: azt mondták, hogy régebbi időkben is sorsolás útján választották a főpapokat; a valóságban azonban eljárásukkal az volt a céljuk, hogy erősítsék hatalmukat azzal, hogy a legmagasabb méltóságokat kényük-kedvük szerint töltik be.

Összehívták tehát az Eniachim nevű állítólagos főpapi nemzetséget, és sorshúzás útján főpapot választottak. A sors véletlenül egy Phanni nevű, Aphta faluból való emberre, Samuel fiára esett, és mindjárt ezzel megmutatkozott, mekkora törvénytiprást követtek el. Mert nemcsak hogy nem származott főpapoktól, hanem olyan műveletlen volt, hogy azt sem tudta, mi fán terem a főpapság. Akarata ellenére behurcolták a faluról; s mint a színpadon szokás, elváltoztatták a külsejét, ráadták a szent ruházatot, és felületesen kitanították, hogy mit kell tennie. Nekik persze ez az irtózatos bűn csak tréfa és játék volt; a papoknak azonban, akik távolról nézték, hogyan csúfolják meg a törvényt, könny öntötte el a szemét, és keservesen sóhajtoztak a szent méltóság megcsúfolásán.

Garázdálkodásukat nem tűrte tovább a nép, hanem fellázadt, hogy megbuktassa a zsarnokokat. A legtekintélyesebb férfiak: Górion, Josephus fia, és Simon, Gamaliel fia, részben gyűléseken szólították fel a tömeget, részben pedig az egyes embereket négyszemközt, hogy végre büntessék meg azokat, akik a szabadságot meggyalázták, és tisztítsák meg a szentélyt a gyilkosoktól.
A legtiszteletreméltóbb főpapok, Jésus, Gamala fia, és Anan, Anan fia, a gyűléseken szemére lobbantották a népnek tunyaságát, és a zelóták ellen izgattak. Így nevezték magukat ezek az emberek, mintha nemes célért buzgólkodtak volna, pedig csak a gazságban igyekeztek minél buzgóbban túltenni egymáson.

Miután tehát a nép nagy tömegben összegyülekezett, és mindenki felháborodottan tárgyalta a szentély megszállását, a fosztogatásokat és gyilkosságokat - bár még most sem indultak bosszúra, mert teljes joggal úgy vélekedtek, hogy a zelóták legyőzhetetlenek -, felállt a gyülekezetben Anan, könnyes szemmel ismételten a templom felé pillantott, és így beszélt: „Szívesebben meghaltam volna, mintsem megérjem, hogy ilyen gyalázatos bűnnel szennyezik Isten templomát, és gyilkos bandák lábai mocskolják be a szent helyeket. De még viselem a főpapi öltözetet és homlokomon a Legszentebb nevét, és élek, és gyáva vagyok, mert immár aggastyán vagyok, de még mindig nem haltam dicső halált.
Természetesen, hogyha egyedül maradok, úgyszólván a pusztaságban, akkor egymagam is áldozatul adom Istennek lelkemet. Mert minek éljek olyan nép körében, amely megfeledkezett régebbi szenvedéseiről, és amelyből kiveszett a becsületérzés, hogy szembeszálljon mostani szenvedéseivel? Ha kirabolnak benneteket, közömbösek maradtok; ha megvernek, hallgattok, és a meggyilkoltakért senki még csak sóhajtani sem mer. Mily keserves zsarnokság! De minek ostorozzam a zsarnokokat? Nem éppen a ti tunyaságtok következtében hatalmasodtak-e el így?
Nem ti voltatok-e azok, akik nem törődtek első tömörülésükkel, mikor még kevesen voltak, s nem ti okoztátok-e hallgatástokkal, hogy ennyire elszaporodtak? Miközben tűrtétek, hogy nyugodtan fölfegyverkezzenek, nem ti fordítottátok-e magatok ellen fegyvereiteket, ahelyett hogy visszautasítottátok volna az első támadásaikat, akkor, amikor rokonaitokat rágalmakkal támadták meg. Közömbösségtekkel rablásra bátorítottátok a gonosztevőket, és ha egész házakat elpuszítottak, szavatok sem volt ellene.
Azért hurcolhatták el ezeknek a házaknak a tulajdonosait is, és senki sem sietett e szerencsétlenek segítségére, mikor a városon keresztül hurcolták őket, mikor bilincsekbe verték azokat, akiket ti árultatok el. Nem akarom elmondani, hány tekintélyes férfiút gyötörtek meg így vád nélkül, kihallgatás nélkül. Senki sem vette pártfogásába a megbilincselt foglyokat: ennek az volt a következménye, hogy meg kellett érnünk a meggyilkolásukat is.
Csak néztük, mint mikor az oktalan állatok nyájából sorra kiszedik a legkövérebb áldozatokat, de senki sem emelte fel szavát, a karját meg éppenséggel nem. És most tűritek, valóban tűritek, hogy a szentélyt meggyalázzák! És ha már ezeknek a szentségtörőknek magatok egyengettétek az utat aljasságaik felé, miért nem elégeltétek meg végre zsarnokságukat? Bizonyára még tovább mennek majd, ha a szentélynél is méltóságosabb dolgot lehet elpusztítaniuk. Kezükben van a város legerősebb pontja, mert most a templomot bízvást várnak vagy erődítménynek nevezhetjük. Mivel ily szörnyű zsarnokság fenyeget benneteket e falak mögül, és látjátok ellenségeiteket fejetek fölött, mit akartok, mivel akarjátok megnyugtatni magatokat? Talán a rómaiakra vártok, hogy majd segítségére sietnek a mi szentélyünknek? Hát olyan rosszul áll a mi városunk ügye, és oly mélyre süllyedtünk, hogy az ellenségnek kell megkönyörülnie rajtunk? Hát nem lázadtok fel, ti szerencsétlen nyomorultak, a csapások” ellen, mint ahogy az állatok is fellázadnak, és nem álltok bosszút azokon, akik vernek benneteket? Hát nem jut eszébe mindegyikteknek külön-külön a maga szerencsétlensége, és ha szenvedéseiteket felidézitek, nem bátorodtok fel a bosszúállásra? Hát rabszolgalelkek vagyunk, zsarnokok kutyái, mintha a meghunyászkodást örököltük volna őseinktől?
Nem, ők sok és nagy háborút viseltek függetlenségükért, és nem hódoltak be soha, sem az egyiptomiak, sem a médek hatalmának, csak hogy a szolgaságot elkerüljék! De minek beszéljek őseinkről? Éppen a rómaiak elleni mostani háborúnak - egyébként nem akarom magyarázni, vajon célszerű-e, hasznos-e, ez a háború - vajon mi az oka? Vajon nem az-e, hogy ragaszkodunk szabadságunkhoz? Ha tehát nem akarunk meghódolni a világ urainak, hogy tűrhetjük tulajdon honfitársaink zsarnokságát? Ha külső ellenség igáz le bennünket, azért a balsorsot okolhatjuk; de ha az itthoni gazemberek előtt meghunyászkodunk, az nyilvánvaló gyávaság és szolgalelkűség. Mivel egyébként éppen a rómaiakat emlegettem, nem hallgatom el előttetek, ami épp az imént jutott eszembe beszédem közben, hogy tudniillik ha le is igáznak a rómaiak - amitől Isten mentsen -, semmi esetre sem lesz rosszabb sorsunk annál, amit ezektől szenvedünk.
Vagy nem sírnivaló-e, hogy míg templomunkban a rómaiak fogadalmi ajándékait is ott láthatjuk, tulajdon honfitársaink ott halmozzák fel összerablott zsákmányukat, miután a főváros fő nemességét kiirtották, és kivégeztettek olyan embereket, akiket bizonyára a győztes ellenség is megkímélt volna? És nem sírnivaló-e, hogy a rómaiak sohasem lépték át az avatatlanok küszöbét, és egyetlen szent hagyományunkat sem sértették meg, hanem áhítatos tisztelettel csak távolról nézték a szentély körfalát, viszont olyan emberek, akik ebben az országban születtek, vallásunkban nevelkedtek, és zsidóknak nevezik magukat, a szentélyben járnak-kelnek, mikor még meleg a kezük honfitársaik vérétől? Ki félne ilyen körülményeik közt az ellenségtől, amely a mi honfitársainkhoz képest sokkal emberségesebb, ki félne a külső háborútól? Ha őszintén meg akarjuk mondani az igazat, könnyen megállapíthatjuk, hogy a rómaiak tiszteletben tartották törvényeinket, és. az ellenség tulajdonképpen itt bent van a városban.
Hogy tehát szabadságunknak ezeket az ellenségeit meg kell semmisíteni, és hogy az elképzelhető legkegyetlenebb büntetést megérdemlik gaztetteikért: azt hiszem már hazulról ezzel a meggyőződéssel jöttetek ide, mint ahogy már beszédem előtt is kissé felháborítottak ellenük szenvedéseitek. Lehetséges, hogy közületek a legtöbben megijednek tömegüktől, vakmerőségüktől és előnyös védelmi állásuktól. De mint ahogy mindennek közömbösségtek, az oka, éppen úgy minden még rosszabbra fordul, ha továbbra is késlekedtek. Mert számuk napról napra szaporodik, hiszen minden gonosztevő átpártol hozzájuk, mint cimboráikhoz; vakmerőségük pedig annál jobban fellángol, minél kevesebb akadályra talál; azt a kedvező helyzetet pedig ahogy fejünk fölött, a fellegvárban ütöttek tanyát, nemsokára fegyveres támadásra fogják felhasználni, ha időt engedünk nekik. De ha megtámadjuk őket, akkor higgyétek meg, ez majd lehűti bátorságukat, és magaslati állásuk előnyét megsemmisíti majd bűntudatuk. Meglehet, hogy a megsértett istenség majd ellenük fordítja saját lövedékeiket, és a bűnösök tulajdon nyilaiktól hullanak el.
Valóban, ha megpillantanak bennünket, máris megsemmisülnek. Ha pedig ez veszedelemmel jár, akkor is nagy dicsőség a templom kapujában elesni, él ha nem is feleségünkért és gyermekeinkért, de Istenért és templomáért feláldozni életünket. Én szóval és tettel példát adok nektek; minden elgondolhatót megteszek biztonságotok érdekében, és majd meglátjátok, hogy a magam életét sem kímélem.”

Ilyen szavakkal igyekezett Anan a népet felizgatni a zelóták ellen, ámbár nagyon jól tudta, hogy nagy számuk, fiatalos erejük és elszántságuk, különösen pedig eddigi gaztetteik bűntudata miatt nagyon nehéz lesz legyűrni őket. Ugyanis, mivel bűncselekményeikért nem remélhettek bocsánatot, számítani lehetett rá, hogy keményen ellenállnak. Mindazonáltal inkább hajlandó volt mindent megkockáztatni, mint tovább tűrni ezt a zűrzavart. A nép pedig felkiáltott, hogy vezesse a gonosztevők ellen, akik ellen harcra tüzelte, és az emberek szinte versenyre keltek egymással, hogy vállalják a veszedelmet.
Miközben Anan a harcra alkalmas férfiakat kiválogatta és rendezte, a zelóták tudomást szereztek a szervezkedésről: mert voltak embereik, akik mindent besúgtak nekik, ami a nép körében, történt. Határtalan felháborodással kirohantak a templomból, részben zárt sorokban, részben kisebb csoportokban, és mindenkit lekaszaboltak, aki útjukba került Anan gyorsan összegyűjtötte a népet, amely a zelótákhoz képest túlerő volt ugyan, de fegyverzet és fegyelem dolgában elmaradt mögöttük.

A mindkét oldalon tapasztalható hiányosságokat azonban kiegyenlítette az ott is, itt is lángoló harcikedv; a városbeliek elkeseredett dühe erősebb volt minden fegyvernél, a templomiak pedig vakmerőségükben akármilyen túlerővel szembe mertek volna szállni. Az egyik fél azt hitte, hogy tovább nem maradhat meg a városban, ha nem tisztítja meg a rablóktól; viszont a zelóták jól tudták, hogy ha leverik őket, szörnyű bűnhődés vár rájuk. Így hát szenvedélyesen összecsaptak, és először a városban és a templom előtt kövekkel és dárdákkal lövöldözték egymást messziről; de mihelyt egy-egy rész futásnak eredt, a győztesek kardot rántottak. Mindkét részen sok ember esett el és sebesült meg.
Azt, aki a nép soraiban harcképtelenné lett, hozzátartozói becipelték a házakba; a sebesült zelóták viszont visszamentek a templomba, és a szent padlózatot vérükkel szennyezték, úgyhogy joggal el lehetett mondani: csak az ő vérük mocskolta be a szentélyt. Kitörések alkalmával ugyan mindig a rablók kerekedtek felül, viszont a népi harcosok száma és lendülete egyre növekedett: a hátrálókat szidalmazták, az előrenyomulók elzárták az utat a menekülők elől, s tömegük egész erejével rávetették magukat az ellenségre. Ez nem sokáig állta a rohamot, és lassan-lassan visszavonult a templomba, Anan emberei pedig velük együtt vonultak be.

A zelóták rettenetesen megrémültek, mikor az első körfalat elvesztették, és miután a belső helyiségbe menekültek, gyorsan bezárták a kapukat Anan azonban nem tudta rászánni magát, hogy megostromolja a szent kapukat, különösen, mivel az ellenség még felülről is lövöldözte a népet; mert még siker esetén is bűnnek tartotta volna a népet előzetes tisztulás nélkül bevezetni a templomba.
Tehát mintegy 6000 fegyverest sorsolás útján kiválogatott a tömegből, és őrségre állította őket az oszlopcsarnokoknál, egyúttal megszabta, hogy mások váltsák fel ezeket, és így sorban mindenkire rákerüljön az őrség. De a parancsnokok az előkelők közül sokat felmentettek e kötelezettség alól; ezek helyett aztán az őrszolgálatot szegényebb emberek váltották fel, akiket ezért megfizettek.

De mindezeknek az embereknek a pusztulása annak a Jánosnak a lelkén száradt, aki, mint már említettem, Gischalából menekült ide; agyafúrt ember volt. ez, mindenáron a hatalomra tört, és régóta az államrend felforgatásán mesterkedett. Most is a nép barátjának tettette magát, és mindenütt ott volt Anan sarkában, akár napközben főembereivel tanácskozott a főpap, akár pedig éjjel végigvizsgálta az őrséget.
Az ellesett titkokat aztán elárulta a zelótáknak, úgyhogy a népnek minden tervét megismerte az ő révén az ellenség, mielőtt még alaposan megfontolták volna. Hogy ne keltsen gyanút, rendkívüli alázatosságot tanúsított Anan és a nép elöljárói iránt, meghunyászkodásával azonban éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart; mert undorító hízelkedései miatt csak annál gyanúsabbá lett, és mivel mindenütt ott volt, ahol semmi szükség nem volt rá, maga bizonyította be, hogy ő árulja el a titkokat. Mert hamarosan rájöttek, hogy az ellenség állandóan megtudja a nép határozatait, és senkiről sem tételezték fel ezt az árulást, csak éppen Jánosról.

De nem volt könnyű eltávolítani, mert alattomoskodásával nagy befolyásra tett szert, és sok előkelő hatósági személy pártfogolta. Ezért elhatározták, hogy esküvel biztosítják magukat hűségéről. János készségesen megesküdött, hogy a nép mellé áll, semmiféle határozatot és intézkedést nem árul el az ellenségnek, s szóval és tettel közreműködik azoknak a megbuktatásán, akik fegyverhez nyúlnak. Anan és párthívei hittek esküjének, és ezentúl gyanútlanul beengedték tanácskozásaikra, sőt követül küldték a zelótákhoz, hogy tárgyaljon velük a viszály megszüntetéséről; mert ők maguk is igyekeztek, hogy ne kelljen beszennyezniök a templomot, és hogy ne haljon meg odabent egyetlen honfitársuk sem.
János pedig úgy ment a zelótákhoz, mintha nekik, nem pedig ellenfeleiknek tett volna esküt; és kijelentette, hogy már ismételten vállalt kockázatot a kedvükért, hogy mindenről értesítse őket, amit Anan pártja titokban tervez: de most velük együtt a legnagyobb veszedelembe kerül, ha Isten nem segít rajtuk. Mert Anan nem hajlandó tovább várakozni, hanem elbolondította a népet, és követeket küldött Vespasianushoz, hogy a római vezér siessen, és foglalja el a várost. Másnapra tisztulást rendelt el, hogy a nép az istentisztelet ürügyével bejusson, és hogy erőszakkal összeütközésre ingerelje őket; nem tudja, meddig húzhatják ki az ostromot, meddig állhatnak ellen ekkora túlerőnek.

Még hozzátette, hogy őt Isten rendelése küldte a templomba, hogy tárgyaljon a viszálykodás megszüntetéséről; mert Anan most egyezséget ajánl nekik, de csak azért, hogy megtámadja őket, mikor majd fegyvertelenül állnak vele szemben. Ha azonban meg akarják menteni az életüket, nagy kegyelemért kell könyörögniük az ostromlóknak, vagy pedig kívülről valami segítséget kell szerezniük.
Azok, akik azzal kecsegtetik magukat, hogy vereség esetén kegyelmet kapnak, bizonyára megfeledkeznek gaztetteikről, vagy talán azt hiszik, hogy a gonosztevők bűnbánata okvetlenül azonnal kiengeszteli azokat, akik annyit szenvedtek miattuk. Csakhogy a bűnösökben - bűnbánat ide, bűnbánat oda - igen gyakran tovább lobog a gyűlölet, és a bántalmazottak haragja sokszor csak fokozódik, ha hatalomra jutnak. Szüntelenül lesnek majd rájuk a meggyilkoltak barátai és hozzátartozói, mint ahogy a nép nagy tömege is, amelyet felháborított a törvények, az igazság és jog eltörlése; és ha a nép kisebb része hajlamos is a könyörületre, ez csak csekély töredék azoknak a tömegéhez képest, akik mindenáron ki akarják elégíteni bosszújukat.