Galileában már csak a kis Gischala város tartotta magát. Lakossága ugyan békés érzületű volt, mert javarészt földművesekből és olyan emberekből állt, akiknek egyetlen megélhetési forrásuk a föld termése; azonban, vesztükre, rengeteg rablónépség furakodott be közéjük, és ez a polgárság egy részét is megfertőzte lázongásával. Ezeket az embereket János, bizonyos Levi fia izgatta fel az elpártolásra és toborozta össze; csaló és kétszínű ember volt ez, kimondhatatlanul nagyravágyó, de volt is ereje céljai megvalósítására; nyilvánvaló volt, hogy azért szítja a háborút, mert ezen a réven akarja megszerezni az uralmat Ez az ember volt a gischalai lázadók vezére, és e lázadók jelenléte volt az oka, hogy a város polgársága, amely különben már talán a megadásról tárgyalt volna, most háborús felkészültségben várta a rómaiakat.
Vespasianus 1000 lovas élén Titust küldte ellenük, és miután a 10. légiót Skythopolisba helyezte, maga a két másik légióval visszavonult Kaisareiába, hogy a szüntelen fáradalmak után pihenőt adjon nekik; remélte, hogy ezeknek a városoknak gazdag élelmiszerkészletei megint megedzik katonáit a küszöbön álló harcokra; mert tudta, hogy Jeruzsálemnél nagyon nehéz munka vár rá, mivel ez a királyi város, az ország szíve, ahol az eddigi harcokból megmenekült zsidók mind összecsődültek.
A mesterséges erődítmények még fokozták a város természetes erősségét, és ez meglehetős aggodalmat keltett benne: tudta, hogy az elszánt és vakmerő lakosságot nehéz lesz legyőznie, még akkor is, ha nem volnának ilyen erődítményei. Ezért készítette elő katonáit a harcra mintha csak atléták lettek volna.
Mikor Titus lovas különítményével megérkezett Gischala elé, rajtaütéssel könnyen elfoglalhatta volna a várost, de tudta, hogy ha erőszakkal foglalja el, akkor katonái a népet rakásra mészárolják, és nem csupán torkig volt már a gyilkolással, hanem sajnálta is azt a tömeget, amely ilyen esetben ártatlanul elpusztul a bűnösökkel együtt; tehát jobbnak tartotta, ha a várost bizonyos feltételekkel megadásra bírja. Ezért a falakon hemzsegő emberekhez fordult, akik majdnem valamennyien az elvetemült lázadók közé tartoztak, és közölte velük: nem érti, miben is bizakodnak tulajdonképpen, hogy most, amikor már minden város elesett, egymaguk akarnak fegyveresen ellenállni a rómaiaknak; hiszen látják, hogy sokkal erősebb városokat egyetlen rohammal elpusztítottak, és azt is láthatják, hogy azok, amelyek megbíztak a rómaiak adott szavában, békében élvezhetik vagyonukat; nekik is felajánlja most a békés megegyezést, és megígéri, hogy fátyolt borít eddigi kihívó magatartásukra. Hiszen megbocsátható, hogy reménykedtek a szabadság kivívásában, de nem bocsátható meg, ha makacsul ragaszkodnak olyasmihez, ami most már nem valósítható meg. De ha nem hallgatnak jóindulatú szavaira, és visszautasítják becsületes békejobbját, akkor kénytelen kíméletlenül fegyvert használni ellenük, és akkor majd meglátják, hogyan morzsolják össze ezeket a falakat a római ostromgépek; ha tehát ezekben bíznak, csak azt bizonyítják, hogy a galileaiak közül már csak ők maguk hetykélkednek, holott tulajdonképpen már ők is rabszolgák.
A polgároknak nemcsak tilos volt ezekre a szavaira válaszolniuk, hanem még csak a falra sem volt szabad fölmenniük, mert végig a rablók szállták meg, a kapukban pedig őrségek álltak, hogy senki se menjen ki tárgyalni, vagy ne bocsásson be lovasokat a városba. Csak János felelt; azt mondta, hogy elfogadja a javaslatot, és azokat, akik nem hajlandók elfogadni, szép szóval vagy erőszakkal rákényszeríti; azonban ezt a napot, amely szombat volt, a zsidók törvénye szerint meg kell ünnepelnie, mert ezen a napon éppen úgy nem szabad béketárgyalásokat folytatni, mint ahogy harcolni sem szabad; a rómaiaknak is tudniuk kell, hogy a zsidók a hetedik napon kötelesek minden testi munkától tartózkodni; aki pedig mást ennek a parancsnak a megszegésére kényszerít, éppen olyan bűnt követ el, mint az, aki tűri, hogy ilyesmire kényszerítsék; egyébként Titusnak semmi kára sem lesz belőle, ha engedélyezi ezt a haladékot; mert mit is kezdeményezhetne valaki ezen az éjszakán egyebet, mint legfeljebb szökést, amit viszont a római vezér könnyen meghiúsíthat, ha körülzárja a várost; mert valamint a zsidóknak nagyon fontos, hogy egyetlen ősi törvényüket se szegjék meg, ahhoz viszont, aki váratlanul a békével akarja őket megajándékozni, az illik, hogy tiszteletben tartsa azoknak a törvényeit, akiknek megkegyelmezett.
Efféle szavakkal félrevezette Titust; mert éppenséggel nem a szombat volt fontos neki, hanem saját személyes biztonsága; hiszen attól kellett tartania, hogy a város elfoglalása után mindenki rögtön cserbenhagyja, viszont reménykedett, hogy ezen az éjszakán szökéssel megmentheti az életét Bizonyára Isten végzése volt, aki Jánost Jeruzsálem vesztére tartogatta, hogy Titus a ravasz kérelemre nem csupán megadta a haladékot, hanem táborával is kissé távolabb vonult a várostól, Kadasa felé: ez megerősített tyrosi határfalu, amely ellenséges viszonyban volt és szüntelenül hadilábon állt a galileaiakkal; nagyszámú lakosságának az említett nép ellen legfőbb támasza volt hatalmas erődítménye.
Tehát János ezen az éjszakán, mikor megállapította, hogy nincs a város közelében ellenséges őrszem, megragadta a kedvező alkalmat, és nem csupán néhány fegyveres hívével, hanem egy csomó hasznevehetetlen emberrel és ezeknek családjaival megindult, hogy Jeruzsálembe meneküljön. De az asszonyok és gyerekek tömegét csak 20 stadionnyira tudta magával cipelni, hiszen a maga szabadságáért és életéért reszketett, és további útján faképnél hagyta őket. Ezek elhagyatottságukban irtózatos jajveszékelésbe kezdtek, mert minél jobban eltávolodtak hozzátartozóik, annál inkább úgy érezték, hogy máris nyakukon az ellenség; abban a hiszemben, hogy nyomukban vannak azok, akik majd rabszolgaságba hurcolják őket, halálra rémültek, és futásuk közben a tulajdon lépéseik dobogása úgy rémlett nekik, mintha üldözőik utolérték volna őket. Sokan eltévedtek úttalan tájakon, sokat pedig az úton tapostak össze, miközben mindenáron meg akarták előzni egymást.
Különösen nyomorultul pusztultak el az asszonyok és gyermekek; ezek közül sokan minden erejük megfeszítésével kiáltoztak férjük és rokonaik után, és rimánkodtak, hogy várják meg őket. De János parancsa erősebbnek bizonyult; a férfiakra rárivallt, hogy a tulajdon életükkel törődjenek, és meneküljenek oda, ahol bosszút állhatnak a rómaiakon elhagyott családtagjaikért, is, ha ezeket talán elrabolják. Erre a menekülők tömege elszéledt; ki-ki erejétől telhetőleg futott, ahogy csak a lábai bírták.
Napkeltekor Titus megjelent Gischala falai előtt, hogy az egyezséget megkössék. A polgárok azonnal megnyitották előtte a kapukat, feleségükkel és gyermekeikkel kirohantak eléje, és úgy köszöntötték, mint jótevőjüket, aki megszabadította városukat a zsarnokoktól; egyúttal jelentették neki, hogy János megszökött; kérték, hogy kímélje őket, és ha bevonul a városba, büntesse meg a még ottmaradt lázadókat.
Titus egyelőre nem foglalkozott a nép kéréseivel, hanem azonnal lovascsapatot küldött ki János üldözésére. A katonák azonban már nem tudták utolérni, mert sikerült eljutnia Jeruzsálembe; ehelyett körülbelül 6000-et leöldöstek azok közül, akik vele együtt menekültek, és körülbelül 3000 asszonyt és gyermeket körülfogtak és visszakergettek.
Titust meglehetősen bosszantotta, hogy Jánost nem büntetheti meg rögtön csalásáért; de elegendő kárpótlás volt neki bosszúvágya kudarcáért a rengeteg fogoly és halott. Most tehát a lakosság ujjongása közben bevonult a városba. Rögtön parancsot adott a katonáknak, hogy hadiszokás szerint rombolják le a fal egyik részét.
A városban maradt lázadókat inkább fenyegetéssel, mint büntetéssel igyekezett féken tartani, mert attól tartott, hogy ha kiválogatja a bűnösöket, sokan magánbosszúból és gyűlöletből ártatlanokat jelentenének fel. Tehát jobbnak látta a bűnösöket állandóan bizonytalanságban tartani, mintsem hogy egyetlen ártatlan is elpusztuljon miattuk. Abban reménykedett, hogy a bűnösök félnek a büntetéstől, hálásak a bocsánatért, és ezért jobb belátásra térnek; viszont ha ártatlanokat végeztet ki, azt többé semmivel sem teheti jóvá.
Mindazonáltal helyőrséget hagyott a városban a biztonság kedvéért, hogy ezzel a fészkelődőket féken tartsa, a békés polgárokba pedig bátorságot öntsön. Így a rómaiak egész Galileát meghódították, miután megharcoltak érte, mintegy előgyakorlatul Jeruzsálem elfoglalásához.