Taricheai elfoglalása után azok a galileaiak, akik Jotapata eleste után is még mindig lázadoztak a rómaiak ellen, beadták a derekukat, és a győztesek most valamennyi erődítményt és várost elfoglaltak, Gischala és az Itabyrion-hegyi helyőrség kivételével.
Ezekkel szövetségben állt a tó túlsó partján, Tancheaival szemben fekvő Gamala város, amely éppen úgy, mint Sógané és Seleukeia, határvárosa volt Agrippa területének. Sógané és Gamala Gaulanitisbe tartozott, az előbbi az úgynevezett Felső-az utóbbi Alsó-Gaulenitisbe, viszont Selenkeia a Semechonitis-tó partján feküdt.

Ez a tó 30 stadion széles és 60 stadion hosszú; mocsárvidéke Daphné virágzó területéig terjed, ahol azok a források vannak, amelyek az úgynevezett Kis-Jordánt táplálják, és vele együtt az Aranyborjú temploma mellett a Nagy-Jordánba torkollanak. Sóganét és Seleukeiát a lázadás kezdetén Agrippa megnyerte magának, de Gamala nem adta meg magát, mert még Jotapatánál is jobban bizakodott természetes erősségében: ugyanis egy magas hegységben meredek hegyhát indult ki, és a közepe táján kipúposodik; ez a púp jó darabon tovább húzódik, és egyszerre elől-hátul meredeken leereszkedik, úgyhogy az egész olyan, mint valami teve. És valóban, nevét is a tevéről kapta, de az odavalósiak kiejtéséből nem derül ki világosan, hogy innen ered a neve.

Oldalvást és elöl a terep hozzáférhetetlen szakadékokban végződik, és csak hátul járható némileg, ahol Gamala is összefügg a heggyel. De a lakosok itt keresztben árkokat ástak, elvágták a várost, és így megnehezítették a hozzájutást. A domb meredek oldalában sűrűn egymás mellett sorakoztak a házak, és úgy látszott, mintha a város a levegőben lebegne, és a meredektől minden pillanatban lezuhanhatna.
A dombhajlat délnek lejt; ugyancsak a déli oldalon, felhőkbe nyúló hegyen van a fellegvár, amelynek csúcsán a falakon kívül meredeken a feneketlen mélységbe zuhanó sziklafal tornyosul. A falakon belül a város szélén forrás is volt.

Ezt a már természetes fekvésénél fogva szinte bevehetetlen várost Josephus árkokkal és földalatti járatokkal még jobban megerősítette. A lakosok bíztak a hely természetes erősségében, még jobban, mint a jotapataiak, de sokkal kevesebb volt a fegyverfogható emberük, és annyira bíztak az erődítmény erejében, hogy nem bocsátottak be erősítéseket. Tudniillik a város, éppen erőssége miatt, tele volt már menekültekkel; éppen erőssége miatt Agrippa ostromló hadseregének is hét hónapig ellenállt.
Vespasianus most felkerekedett Ammausból - ez a név annyit jelent, mint „Melegfürdő”, tudniillik meleg gyógyforrások vannak ott -, Tiberiasszal szemben tábort ütött, és Gamala alá vonult. A várost éppen fekvése miatt nem lehetett teljesen körülzárni, de ahol csak lehetséges volt, őrszemeket állított fel, és a város fölött emelkedő hegy megszállását is elrendelte. Miután a légió itt szokás szerint tábort épített, hátul megkezdte a sáncmunkálatokat, továbbá keleten is, ahol a város legmagasabb pontján bástya emelkedett; ennek irányában az 5. légió a város közepe felé tört előre, a 10. pedig a mélyedéseket és árkokat tömte be.

Ekkor történt, hogy egy parittyás jobb könyökén megsebesítette Agrippa királyt, amikor az éppen a falhoz közeledett, és a falon álló zsidókkal a város átadásáról akart tárgyalni. A király barátai rögtön köréje sereglettek, a rómaiak pedig annyira feldühödtek a király megsebesülésén, és annyira féltették a maguk bőrét is, hogy még keményebben nekiláttak az ostromnak; tudniillik azt hitték, hogy olyan emberek, akik saját honfitársukra és jóindulatú tanácsadójukra ennyire fenekednek, vad kegyetlenséggel bánnak el majd barátaikkal és ellenségeikkel egyaránt.

Miután az efféle munkában rendkívül gyakorlott katonák tömege a sáncot gyorsan elkészítette, elővontatták az ostromgépeket. Eközben Charés és Josephus, a város két legtekintélyesebb embere, csatarendbe állította harcosait. Ezek egyébként meglehetősen csüggedtek voltak, mert nem volt elegendő vizük és élelmiszerük, s úgy érezték, hogy nem sokáig bírják az ostromot; vezéreik azonban buzdították őket, és mégiscsak felparancsolták valamennyit a falakra. Csakugyan sikerült is nekik egy ideig visszaverni azokat a rómaiakat, akik a gépek felállításán fáradoztak; mikor aztán a catapulták és ballisták lőni kezdték őket, hamarosan megint visszahúzódtak a városba.
Most a rómaiak három helyen faltörő kosokat alkalmaztak, és ezekkel megingatták a falat, utána pedig harsány trombitaszóval, fegyvercsörgéssel és csatakiáltással a réseken át benyomultak a városba, és közelharcot vívtak a várvédő csapatokkal.

Első rohamukat a zsidók állták, megállították a rómaiak benyomulását, sőt vitézül visszaverték őket; végül is kénytelenek voltak engedni a túlerőnek és összpontosított támadásnak, és visszavonulni a magasabban fekvő városrészekbe. Mikor az ellenség oda is utánuk nyomult, visszafordultak, megrohanták a rómaiakat, és a meredek lejtő felé szorították, ahol a szűk és járhatatlan terepen megszorultak, úgyhogy levágták őket.
Mások, mikor látják, hogy a magasabb ponton álló zsidók ellen lehetetlen védekezni, viszont a saját előnyomuló bajtársaikon sem tudnak keresztültörni, menekülésre fogták a dolgot, felmásztak az ellenséges házak tetejére, amelyeket a földről is elérhettek. De mihelyt a tetők megteltek katonákkal, máris beszakadtak a teher alatt; valahányszor egy-egy ház összeomlott, az alatta álló házakat sorban ledöntötte, ezek viszont az alattuk álló házakat sodorták el. Így rengeteg római elpusztult; mert szorult helyzetükben a tetőkre ugráltak még akkor is, ha látták, hogy beomlófélben vannak; így sokat eltemettek a romok, sokat menekülés közben megcsonkított az ellenség, a legtöbben azonban úgy pusztultak el, hogy megfulladtak a porfellegben.

A garnalaiak ebben Isten segítségét látták, tehát rá sem hederítettek veszteségeikre, hanem annál hevesebben támadták a rómaiakat, és amint a meredek utcákon megcsúsztak és elestek, felülről lelövöldözték őket. Követ bőven szereztek a házromokból, fegyvert az agyonvert ellenségtől; mert az elesettek kardját leszakították oldalról, és a haldokló rómaiak ellen fordították.
Nagyon sok római öngyilkos lett, mikor az a veszély fenyegette, hogy lezuhan a tetőről; mégpedig önként vetették magukat a mélységbe. De akik megfutamodtak, azoknak sem volt könnyű a menekülés, mivel nem ismerték az utakat, és a sűrű porban nem ismerték fel egymást, eltévedtek, és rakásra hullottak.

Aki nagynehezen megtalálta valamelyik kaput, kimenekült a városból. Vespasianus maga mindig ott volt azok mellett, akiket legjobban szorongattak; mert mély részvét vett rajta erőt, mikor látta, hogy a város ráomlik katonáira. Nem törődött a maga biztonságával, és a város legmagasabb pontjáig hatolt, úgyhogy szinte észre sem vette, és egyszerre csak a legnagyobb veszedelemben néhány kísérőjével egyedül találta magát; tudniillik fia, Titus, akkor éppen nem volt ott, mert Syriába küldte Mucianushoz valami megbízatással. Mivel a fővezér kockázatosnak, de egyúttal becstelennek is tartotta volna a megfutamodást, és mivel egyszerre eszébe jutott a fiatal kora óta kiállott sok megpróbáltatás, valamint minden helyzetben bizonyított vitézsége, mintha isteni ihlet szállta volna meg, a vele harcoló katonákat szorosan összetömörítette, pajzsaikat védőfal gyanánt összezáratta, és így feszült neki a felülről lezúduló ellenséges csapatoknak; nem ijedt meg a zsidók túlerejétől és lövedékeiktől, és mindaddig helyt állt, amíg az ellenségnek, amely félisteni hősiességet érzett ebben a rettenthetetlen vitézkedésben, meg nem tört az ereje.
Amint az ellenség nyomása gyengült, maga lépésről lépésre megkezdte a visszavonulást, de mindaddig nem fordított nekik hátat, amíg ki nem jutott a városból. Ebben a harcban nagyon sok római elesett, köztük Aebutius tizedes is, ez a kiváló férfiú, aki nemcsak ebben az ütközetben, amelyben elesett, hanem már korábban is minden alkalommal igazi hősnek bizonyult, és a zsidóknak rengeteg veszteséget okozott.

Egy másik rómait, Gallus századost, a harc forgatagában tíz katonájával együtt körülvették, de sikerült besurrannia az egyik házba. Ott hallotta, amint a ház lakói vacsora közben arról beszéltek, hogy hogyan végez majd a nép a rómaiakkal, így vele meg bajtársaival is: tudniillik ő és katonái syriaiak voltak.
Tehát éjszaka megrohanta őket, valamennyit lemészárolta, s aztán katonáival együtt épségben eljutott a rómaiakhoz.

A római hadsereg elcsüggedt, mert bántotta veszteségeinek a gondolata, és mert ilyen súlyos csapást még nem is ért meg; de még jobban szégyellte, hogy fővezérét magára hagyta a veszedelemben, Vespasianus igyekezett megvigasztalni őket, de a maga személyéről nem is tett említést, nehogy úgy lássék, mintha neheztelne rájuk; hanem kijelentette, hogy a közös szerencsétlenséget kemény bátorsággal kell elviselni, és meg kell gondolni: ilyen a háború, nincs győzelem vér nélkül; a balszerencse majd csak jóra fordul; miután már ezer meg ezer zsidót lemészároltak, most ők kénytelenek némi csekély áldozatot hozni az istenségnek. Mint ahogy alacsony gondolkodásra mutat, ha az ember túlságosan elbizakodik a szerencsében, ugyanúgy férfiatlan túlságosan elcsüggedni a balsorsban. Mert a szerencse és a balszerencse gyorsan változik, és csak az talpig férfi, aki a balsorsban is nyugodt marad, és vidám bizakodással igyekszik jóvátenni az elszenvedett csapásokat.
„Annak, ami most történt - folytatta - nem az az oka, mintha gyáván viselkedtünk volna, sem pedig a zsidók vitézsége, hanem csupán a terep jellege nyújtott nekik előnyt, s okozott nekünk veszteséget. És ebből a szempontból valaki csakugyan kifogásolhatná elhamarkodott támadástokat; mert miután az ellenség a magasabban fekvő városrészbe visszavonult, meg kellett volna állnotok, és nem kellett volna belerohannotok vakon a felülről fenyegető veszedelembe, hanem az alsóvárost kellett volna tartani, és az ellenséget lassan-lassan kicsalogatni szabályos ütközetre, amelynek eredménye aztán nem lehetett volna kétséges. De mivel nyakra-főre győzni akartatok, nem törődtetek a magatok biztonságával; csakhogy a harcban a meggondolatlanság és a hebehurgya handabandázás nem szokásuk a rómaiaknak, akik minden sikerüket haditapasztalatuknak és taktikájuknak köszönhetik; ez a barbárok, különösképpen a zsidók szokása. V
együk csak elő újra régi jó vitézségünket, s a méltatlan vereség miatt ne csüggedjünk, hanem inkább újra buzduljunk fel. A legjobb vigasztalást mindenki keresse a maga kemény karjában: akkor sikerül majd bosszút állnotok az elesettekért és lesújtani gyilkosaikra. Én, mint eddig is minden harcban, elsőnek megyek veletek az ellenségre, és utolsónak távozom a csatából.

Ezekkel a szavakkal megint felvillanyozta katonái bátorságát. A másik oldalon a gamalaik öröme a váratlanul nagy győzelmen csak rövid ideig tartott, mert máris kifogyófélben volt az élelmiszerük, s most már be kellett látniuk, hogy nemcsak kiegyezésre, hanem menekülésre sincs semmi reményük, ez pedig elvette minden bátorságukat, és elcsüggesztette őket. Mégis mindent megtettek, hogy mentsék a bőrüket: a legbátrabbak a résekre ügyeltek, a többiek megszállták a falak ép részeit.
De mikor a rómaiak folytatták a sáncmunkálatokat, és megint rohamoztak a város ellen, sokan elmenekültek a városból, részben hozzáférhetetlen szakadékokon, ahol nem álltak őrszemek, részben pedig földalatti folyosókon át. Akik még bent maradtak, mert féltek a fogságtól, éhen pusztultak, mert minden élelmiszert a harcoló csapatoknak tartogattak.
De ebben a mérhetetlen nyomorúságban is állhatatosak maradtak. Vespasianus közben mellékhadműveletet kezdett a nagy síkság és Skythopolis közt fekvő Itabyrion-hegy megszálló serege ellen. Ez a hegy 30 stadion magas, és észak felől szinte lehetetlen felkapaszkodni rá. Tetején 20 stadion kerületű fennsík terül el, amelyet erődítmények zárnak körül.
Ezt a hosszú falat Josephus 40 nap alatt építtette, és nemcsak az építőanyagot, hanem a vizet is lentről kellett felhordani, mert odafent csak esővíz volt. Itt rengeteg zsidó sereglett össze: ezek ellen küldte most Vespasianus 600 lovas élén Piacidust. Mivel azonban ez a különítmény nem tudta megmászni a hegyet, Piacidus úgy akarta a helyőrséget lecsalogatni, hogy békés megegyezést és kegyelmet kínált neki. Le is jöttek, de csak azért, hogy őt is csapdába csalják. Mert valamint Piacidus csak azért beszélt velük olyan barátságosan, hogy a síkságon majd rajtuk üthessed, úgy ők is látszólag szívesen fogadták a javaslatát, a valóságban azonban csak azért, hogy váratlanul rajtaüthessenek. De mégis a ravasz Piacidus lett a győztes. Ugyanis alig kezdték el a zsidók az ütközetet, máris látszólagos visszavonulásba kezdett, és üldözőit messze becsalogatta a síkságra.

Akkor aztán hirtelen visszafordította lovasságát, megszalasztotta az ellenséget, javarészt felkoncolta, a többinek útját pedig elvágta, úgyhogy nem juthattak fel a hegyre. Ezek tehát otthagyták az Itabyriont, és Jeruzsálembe menekültek; a hegy tulajdonképpeni lakói egyezséget kötöttek, és mivel már ivóvizük is kifogyott, az erődítménnyel együtt megadták magukat Piacidusnak.
A gamalai lakosok közül a bátrabbak titokban elmenekültek, a gyengébbek éhen pusztultak. A fegyverfogható férfiak tovább állták az ostromot, míg végre hyperberetaios hónap 22-én a 15, légió három katonája a hajnali őrváltás idején odalopódzott a legmagasabb bástyatoronyhoz, amely táborukkal szemben állt, és teljes csendben aláaknázta; olyan sötét volt az éjszaka, hogy a torony őrsége sem közeledésüket, sem pedig jelenlétüket nem vette észre.

A katonák most teljesen zajtalanul kiemelték a bástya öt leghatalmasabb kockakövét, és gyorsan félreugrottak: abban a pillanatban óriási robajjal összeomlott a torony, vele együtt zuhantak az őrök is; a többi őrszem is megrémült és szétfutott. Most a rómaiak halomra öldösték a zsidókat, akik át akarták vágni magukat; Josephust is lövedék találta, és megölte, miikor éppen ki akart ugrani az egyik résen.
A város lakosai a robaj miatt összevissza futkostak, és úgy megrémültek, mintha máris benyomult volna az egész ellenséges haderő. Ezen a napon halt meg Charés is, aki éppen betegen feküdt otthon; éspedig javarészt az ijedelem siettette halálát; egyébként a rómaiak nem felejtették el korábbi vereségüket, és csak az említett hónap 23-án vonultak be a városba.

Közben Titus is megérkezett, és felháborodásában a vereség miatt, amely távollétében érte a rómaiakat, 200 válogatott lovassal és némi gyalogsággal csendben bevonult a városba. Az őrszemek mégis észrevették közeledését, és hangos kiáltozással fegyvert ragadtak. Erre a városban is hamarosan híre ment bevonulásának, mire egyesek felkapták gyermekeiket, és az asszonyokkal együtt nagy jajveszékelés közben felcipelték a fellegvárba, mások pedig Titus lábai elé borultak, de ő valamennyit halomra mészároltatta.
Akinek azonban nem sikerült a fellegvárba eljutnia, az tehetetlenségében hamarosan a római őrszemek kezére jutott. Egyremásra felhangzottak köröskörül a haldoklók nyögései, és patakokban folyt a vér a város lejtős utcáin. Most Vespasianus, fiának támogatására, egész haderejét kivezényelte a fellegvárba menekült zsidók ellen.

A sziklás, járhatatlan hegycsúcs elérhetetlen magasságba nyúlt, és minden oldalról mély szakadékok határolták, úgyhogy a zsidók a rohamozó rómaiakat lövedékekkel és kövekkel pusztították, viszont őket magukat lövedékek nem érhették, mert olyan magasan voltak. Ekkor vesztükre, mintha Isten küldte volna, szélvihar csapott szemükbe, amely a rómaiak lövedékeit feléjük sodorta, a sajátjaikat pedig kitérítette irányukból, és oldalvást terelte.
Mivel a tomboló viharban semmibe sem kapaszkodhattak, a meredek lejtőn sem nem vethették meg lábukat, sem nem láthatták a felfelé törtető rómaiakat, ezeknek sikerült megmászni a magaslatot és körülvenni a zsidókat, mielőtt ezek még védekezhettek vagy kíméletért könyöröghettek volna.

A rómaiak dühét még csak fokozta a visszaemlékezés az előbbi ostromban elesett bajtársaikra. Végül is rengeteg zsidó, mikor látta, hogy nincs menekülés, feleségével és gyermekeivel együtt leugrott a szakadékba, amely a fellegvár oldalában feneketlen mélységben tátongott. Sőt a várbeliek szinte irgalmatlanabbul bántak el önmagukkal, mint a rómaiak; mert ezek mindössze 4000 zsidót vágtak le, viszont 5000 vetette magát önként a szakadékba. Senki sem maradt életben, mindössze két asszony; mind a kettő Philippos nővérének a leánya volt; ennek a Philipposnak Jákim volt az apja, Agrippa király kiváló tetrarchája. Ezek úgy menekültek meg, hogy a város elfoglalásakor elbújtak a dühöngő rómaiak elől; mert ezek bizony a csecsemőket sem kímélték, sokat megragadtak, és lehajítottak a fellegvárból.

Így esett el Gamala, hyperberetaios hónap 23-án. A lázadás gorpiaios hónap 24-én kezdődött.