Efféle ravasz hazudozással megrémítette a zelótákat. Nem merte ugyan nyíltan megmondani, hogy mi is lehetne ez a külső segítség, de nyilván az idumaeaiakra gondolt. Hogy tehát még jobban felizgassa a zelóták vezetőit, Anant kegyetlenkedéssel rágalmazta meg, és azt mondta, hogy fenyegetései főképpen ő ellenük irányulnak. Ezek a vezetők a következők voltak: Eleázár, Simon fia, aki a legtehetségesebb emberük volt megfelelő tervek kieszelésében és végrehajtásában, továbbá Zacharias, Phalekes fia, mindkettő papi család sarja. Mikor ezek az emberek meghallották, hogy azokon a fenyegetéseken kívül, amelyek mindnyájuknak szóltak, őket még külön is megfenyegették, és hallották, hogy Anan pártja be akarja hívni a rómaiakat, hogy magához ragadja a hatalmat - mert ezt is hozzáhazudta János -, egy darabig tanácstalanul álltak, hogy mit tegyenek, mikor már így körmükre égett a dolog.
Tudniillik azt hitték, hogy a nép hamarosan támadásra indul ellenük, és a rajtaütés gyors végrehajtásával elvágja őket minden külső segítségtől; régen végeznek velük, mire csak egyetlen szövetséges is tudomást szerezhetne a dologról. Mégis elhatározták, hogy behívják az idumaeaiakat.

Ebből a célból rövid levelet írtak, amelyben elmondták: Anan félrevezeti a népet, es a fővárost el akarja adni a rómaiaknak; ők maguk a szabadság védelmében fellázadtak ellene, ostrom alatt állnak a templomban; alig van már idő rá, hogy felmentsék őket, és ha nem sietnek segítségükre, akkor ők maguk Anannak és ellenségeiknek, a város pedig a rómaiaknak a kezére jut; részletes felvilágosításokat majd a futárok szóbelileg adnak az idumaeaiaknak. Erre a küldetésre két elszánt embert választottak ki, akik járatosak voltak az efféle tárgyalásokban, ügyes szónokok, s ami még hasznosabb, kiváló gyorsfutók voltak. Különben a templomban nagyon jól tudták, hogy az idumaeaiak azonnal hajlanak majd a kérésre: mert ez a vad, féktelen nép, szüntelenül lesi a felfordulást, örül minden forradalomnak; kevés biztatásra is azonnal fegyvert ragad, és úgy rohan a harcba, mint valami ünnepre. De a követségnek sietnie kellett, és mivel a két kiküldött - mind a kettőnek Ananiás volt a neve - buzgón igyekezett is, gyorsan megérkeztek az idumaeaiak vezéreihez.
Ezeket megdöbbentette a levél és a követek szóbeli felvilágosításai; azonnal végigjárták a népet, és őrjöngve hirdették a háborút. Alig hangzott el a felhívás, máris gyülekezett a tömeg, és mindenki fegyvert ragadott a főváros felszabadítására. Mintegy 20 000 ember jelent meg egyszerre Jeruzsálem előtt négy vezérrel az élén; ezek voltak János és Jakab, Sósas fiai, Simon, Thakéos fia, és Phineas, Klusóth fia.

Egyébként a követek elutazásáról sem Anan, sem az őrség nem szerzett tudomást, de az idumaeaiak megérkezését megtudták. Erről különben a főpap már előbb értesült, ezért a kapukat bezáratta, és őröket állíttatott a falakra. De egyelőre nem akart velük harcot, hanem fegyver helyett szép szóval próbálta megnyerni őket. Ebből a célból Jésus, Anan után a legidősebb főpap, felment az idumaeaiakkal szemben álló bástyára, és így beszélt:
„A sok és sokféle csapás közt, amely városunkat sújtja, csak azon csodálkozom, hogy a gonosztevők váratlanul mindig segítséget kapnak. Hiszen ti ellenünk a legelvetemedettebb embereknek siettetek segítségére, olyan készségesen, ahogy nem jöhetnétek akkor sem, ha a főváros a barbárok ellen hívott volna segítségül benneteket. Ha látnám, hogy hadseregetek olyan emberekből áll, mint azok, akik titeket idehívtak, akkor megérteném izgalmatokat: mert a barátság legbiztosabb alapja az egyforma jellem.
Most azonban, ha ezeket az embereket sorra végigvizsgáljuk, kiderül, hogy mindegyikük ezerszer méltó a halálra; hiszen egytől egyik mindegyik szégyenfoltja és szemete az egész városnak; először eltékozolták a vagyonukat, és gaztettek sorozatát követték el a környékbeli falvak és városok ellen, aztán titokban belopózkodtak a szent városba; rablók, akik a legundorítóbb bűncselekményekkel megfertőzték a szentélyt is, és szemünk láttára szégyenkezés nélkül részegeskednek a templomban, a meggyilkolt emberektől rabolt zsákmány árából pedig feneketlen hasukat tömik. De a ti hadseregetek és katonáitok fegyverzete olyan, mintha a főváros egyhangú határozattal hívott volna benneteket segítségül, mégpedig idegenek ellen.
Mi egyébnek lehetne ezt nevezni, mint a sors kajánságának, ha látja az ember, hogy egy egész nép szövetkezik a gonosztevők bandájával? Még máig sem tudom megérteni, hogy tulajdonképpen mi mozdított meg benneteket ilyen gyorsan. Bizonyára fontos ok van rá, ami fegyvert adott kezetekbe egy rokon nép ellen, a rablók szövetségében. Itt egyesek holmi rómaiakat és árulást emlegetnek, hiszen éppen most ezt ordítozták és hangoztatták, hogy a főváros felszabadítására jöttek.
De ezeknek a bitangoknak minden aljasságánál jobban kell csodálkoznunk azon, hogy ilyen hazugságot mertek kitalálni. Természetes, hogy szabadságszerető férfiakat, akik éppen ezért mindig készen állnak a harcra a külső ellenség ellen, csak azzal lehetett mozgósítani ellenünk, hogy minket a sóvárgott szabadság árulóinak bélyegeztek. De meg kell gondolnotok, ki a rágalmazó, és kiket rágalmaz, és az igazságot nem hazug mendemondákból, hanem a tények összességéből kell megállapítanotok. Miért hódoljunk meg éppen most a rómaiaknak, holott megtehettük volna, hogy mindjárt az elején egyáltalán nem pártolunk el tőlük, vagy az elpártolás után mindjárt melléjük állunk, addig, amíg országunk épségben volt?
Most már nem volna könnyű, még ha akarnók is, kibékülni a rómaiakkal, mert Galilea meghódítása megdagasztotta önérzetüket, és ránk nézve a halálnál is szégyenletesebb volna, ha most hunyászkodnánk meg előttük, mikor itt vannak a nyakunkon. Bizonyos, hogy én inkább választanám a békét, mint a halált; mivel azonban a háború megkezdődött, és véres összeütközések történtek, most már mégis inkább dicső halált halnék, mintsem hogy hadifogságba kerüljek. És ugyan ki üzent volna titokban a rómaiaknak? Talán mi, a nép elöljárói, vagy talán maga a nép közös határozat alapján?
Ha mi üzentünk, akkor nevezzék meg azokat az embereket, akiket odaküldtünk, a szolgákat, akik az árulásban cinkosaik voltak. Talán elfogták valamelyiket oda-menet vagy visszajövet? Talán levelet fogtak el? És hogy tarthattunk volna valamit titokban a nép előtt, holott percről-percre együtt vagyunk vele? És hogyan szerezhetett volna tudomást a titokban lejátszódó eseményről az a maroknyi ember, akik ostrom alatt állnak, és még csak a városba sem jöhetnek le a templomból? Sehogyan sem.
Csak most tudták meg, mióta észrevették, hogy gyalázatosságaikért felelősségre akarjuk vonni őket; de ameddig semmitől sem kellett tartaniuk, egyikünket sem gyanúsítottak árulással. Viszont, ha az árulás vádját a népre hárítják, akkor azt feleltem: a tanácskozás nyilvános volt, és mivel senkit sem zártunk ki körünkből, gyorsabban eljutott volna hozzátok az általánosan ismert esemény híre, mint maga a feljelentés. De mi történt? Nem kellett volna-e vajon követeket küldenünk, hogy a szerződést megkössék? Mondják meg tehát, kit bíztunk meg ezzel? Mindez csak azoknak az ürügykeresése, akik reszketnek a haláltól, és szeretnék a fejükre tornyosuló bűnhődést elodázni.
Ha a városnak az lett volna a végzete, hogy árulás útján vesszen el, akkor ezt a gyalázatosságot éppen ezek a lázadók követhették volna el leginkább; hiszen aljasságaiknak sorozatából már csak egy hiányzik: az árulás. Nektek pedig, ha már fegyveresen itt vagytok, kötelességetek segítségére sietni a városnak, és segíteni nekünk elpusztítani a zsarnokokat, akik lábbal taposták a törvényt, és ítélkezéseikben mindig a kardnak volt döntő szava. Hiszen előkelő embereket, akik ellen senki sem emelt vádat, a nyílt piacról hurcoltak el, a börtönben bántalmaztak, és végül lemészároltak, úgy, hogy meg sem hallgatták könyörgéseiket.
Ha nem akartok ellenség módjára a városba jönni, tulajdon szemetekkel megláthatjátok mindannak a bizonyítékát, amit az imént mondtam: házakat, amelyeket ezek a bitangok teljesen kifosztottak, sőt a meggyilkoltak feleségét és gyermekeit fekete gyászruhában, hallhatjátok a sírást és jajgatást egész Jeruzsálemben. Mert alig van egy ember itt, aki ne érezte volna a saját bőrén ezeknek az istenteleneknek az erőszakoskodásait, akiknek elvetemültsége odáig fajult, hogy rabló garázdálkodásaik színhelyét a vidékről és az idegen városokból áttették ide, az ország gyönyörű fővárosába, sőt a városból magába a templomba. Ez most az ő váruk, menedékhelyük és fegyverraktáruk az ellenünk tervezett harcban.
Ezek az emberek honfitársaink, most lábbal tapossák azt a helyet, amelyet az egész világ szentnek tart, és a világ végén lakó népek is tisztelnek, akik csak hallomásból tudnak róla. És most kétségbeesett helyzetükben még mindig abban találják örömüket, hogy népeket népek ellen, városokat városok ellen uszítsanak, és a népet öngyilkosságba hajszolják.
Ehelyett a becsület és tisztesség azt kívánja tőletek, mint mondottam, hogy szövetkezzetek velünk, és együtt irtsuk ki a gonosztevőket, és együtt büntessük meg őket a csalásért: hogy merészeltek szövetségesekül idehívni benneteket, holott inkább bosszútoktól kellett volna reszketniök.
De ha úgy érzitek, hogy az ilyen emberek kérése megtiszteltetés, akkor tegyétek le a fegyvert, és mint törzsrokonok bejöhettek a városba, nem mint szövetségesek, nem is mint ellenség, hanem közvetítő minőségben: mint döntőbírák. Gondoljátok meg, mily nagy megtiszteltetés ezeknek, hogy súlyos és nyilvánvaló gaztetteikért szabályszerű törvényszéki tárgyaláson felelhetnek előttetek, holott ők az ártatlan embereknek még csak a védekezésre sem adtak módot; de ha már itt vagytok, legyen részük ebben a kedvezésben. Viszont, ha sem felháborodásunkban nem akartok osztozni, sem nem akarjátok vállalni a döntőbíró szerepét, akkor harmadiknak azt választhatjátok, hogy egyik félhez sem csatlakoztok, sem a mi balsorsunkat nem tetézitek, sem nem álltok azok mellé, akik a város romlására törnek. Ugyanis, ha alaposan gyanakodtok, hogy közülünk valaki tárgyalni szándékozik a rómaiakkal, akkor őriztessétek az utakat, és ha bármi is igaznak bizonyul abból, amivel rágalmaznak bennünket, akkor jöjjetek vissza, szálljátok meg Jeruzsálemet, és büntessétek meg azokat, akikre az árulás rábizonyul; hiszen nem képzelhető, hogy az ellenség megelőzhet benneteket, akik ilyen közel laktok a városhoz. De ha egyik javaslatunkat sem tartjátok helyesnek és elfogadhatónak, akkor ne csodálkozzatok, ha a kapukat továbbra is zárva tartjuk mindaddig, amíg ti fegyverben álltok.”

Így beszélt Jésus, az idumaeaiak azonban rá sem hederítettek, hanem méltatlankodtak, hogy nem vonulhattak be azonnal a városba; vezetőik erélyesen visszautasították a fegyverletételt, mert foglyoknak érezték volna magukat, ha idegen parancsra megváltak volna fegyvereiktől. Egyik vezérük, Simon; Thakéos fia, miután nagynehezen lecsillapította honfitársai zajongását, felállt egy helyre, ahonnan a főpapok jól hallhatták, és átkiáltott: most már nem csodálkozik, hogy a szabadságharcosok a templomban ostrom alatt állnak, ha elzárják a nép elől a közös fővárost, és miközben a rómaiak fogadására készülnek, akiknek a tiszteletére talán virágokkal díszítik a kapukat, az idumaeaiakkal csak a bástyák tetejéről állnak szóba, és azt követelik tőlük, hogy tegyék le a fegyvert, amelyet a szabadságért ragadtak kezükbe.
Törzsrokonaikra nem merik rábízni a főváros őrizetét, de döntőbírókká akarják avatni őket a viszályban, és miközben néhány ember ellen vádaskodnak, mert törvényes ítélet nélkül halálbüntetést szabtak ki, szégyent hoznak az egész népre, mikor honfitársaik elől bezárják a város kapuit, amelyek pedig nyitva állnak minden idegen előtt, aki részt akar venni az istentiszteleten. Aztán így folytatta:
„Persze gyilkolni jöttünk ide, és háborút viselni törzsrokonaink ellen, s nem azért siettünk, hogy megvédelmezzük szabadságtokat!
Talán ugyanezt a bűnt követték el ellenetek az ostromlottak is, s azt hiszem, éppen ilyen alapos az a gyanú is, amellyel őket illetitek. Mikor odabent rabságban tartjátok azokat, akik az állam javát akarták, mikor elzárjátok a kapukat legközelebbi törzsrokonaitok előtt, és megszégyenítő követeléseket támasztotok; azt állítjátok, hogy zsarnokoskodnak rajtatok, és azokat bélyegzitek zsarnokoknak, akikkel ti erőszakoskodtatok. Ki hajlandó végighallgatni az ilyen képmutató beszédeket, amikor nyilván látnivaló, hogy cselekedeteitek az ellenkezőjét bizonyítják? Mondhatnátok azt is, hogy az idumaeaiak zártak” ki benneteket a fővárosból, holott ti nem bocsátjátok be őket az ősi szentélybe.
Joggal lehetne szemükre lobbantani azoknak, akik a templomban ostrom alatt állnak, hogy volt bátorságuk megbüntetni az árulókat, akiket ti, a cinkosaik, kiváló és feddhetetlen férfiaknak neveztek, de nem rajtatok kezdték, és nem vágták ki mindjárt az árulás igazi gyökerét! De ha ők irgalmasabbak voltak a kelleténél: majd mi, idumaeaiak, megvédelmezzük az Isten házát, élére állunk a harcnak közös hazánkért, és leverjük egyszerre a külső ellenséget és a belső árulókat. Itt maradunk fegyveresen a falak előtt, amíg vagy a rómaiak rátok nem unnak, vagy magatok is a szabadság ügye mellé álltok.”

Az idumaeaiak hangos helyesléssel fogadták ezeket a szavakat. Jésus pedig szomorúan vonult vissza, mert látta, hogy az idumaeaiak milyen szélsőségesek, és hogy a várost most már kétfelől is háború fenyegeti. De az idumaeaiak hetykesége is alábbhagyott: mert eleinte rettenetesen felháborodtak azon a sértésen, hogy kizárták őket a városból, és a zelóták pártját nagyon hatalmasnak tartották; amikor azonban látták, hogy ezek meg sem moccannák, habozni kezdtek, és sokan megbánták már, hogy idejöttek. De a szégyenkezés, hogy dolgukvégezetlenül távozzanak innen, erősebb volt, mint a megbánás, és bármily kényelmetlen volt is helyzetük, mégis ottmaradtak a falak előtt. Éjjel ugyanis rettenetes égiháború tört ki; vad szélvihar, hatalmas zápor és szakadatlan mennydörgés és hátborzongató dübörgéssel kísért földrengés. Úgy látszott, mintha az emberek vesztére felborult volna a világ rendje: mindenki könnyen felismerhette ebben valami végzetes szerencsétlenség előjelét.

Az idumaeaiakra is, a városbeliekre is egyforma hatással volt ez a természeti jelenség: az előbbiek úgy érezték, hogy Isten haragszik rájuk hadjáratukért, és nem hagyja büntetlenül, hogy fegyverrel jöttek a főváros ellen. Anan és párthívei viszont úgy érezték, hogy csata nélkül máris kezükben van a győzelem, mert Isten is értük harcol. De mindkét fél rossz prófétának bizonyult: mind a kettő az ellenségnek jósolta azt, ami vele magával történt meg később.
Az idumaeaiak szorosan összezárkóztak, hogy melengessék egymást, pajzsaikat összezárták fejük fölött, és így elérték, hogy kevesebbet szenvedtek az esőtől; a zelóták viszont inkább szövetségeseik miatt aggódtak, mint a maguk szorult helyzete miatt: összeültek tehát és megtárgyalták, hogyan segíthetnének rajtuk. A vérmesebbek azt javasolták, hogy fegyverrel törjenek át az őrségen, nyomuljanak be a városba, és szövetségeseik előtt nyissák meg a kapukat; mert az őrséget bizonyára megdöbbenti a rajtaütés, és megfutamodik, különben is a legtöbbnek hiányos a fegyverzete, és nincs hadi-tapasztalata; a város többi lakosát bizonyára házába kergette a vihar, tehát nem lesz könnyű összetoborozni őket. De ha kockázattal jár is ez a vállalkozás, inkább vállalniuk kell minden elképzelhető szenvedést, mintsem hogy miattuk annyi ember nyomorultul tönkremenjen.
A megfontoltabbak viszont az erőszak ellen nyilatkoztak, mivel emezek nemcsak az őrséget erősítették meg, hanem az idumaeaiak miatt a város falait is szigorúbban őriztették; továbbá úgy vélték, hogy Anan mindenütt ott van, és óránként végigjárja az őrszemeket.

Az eddigi éjszakákon csakugyan így is történt, azonban ezen az éjszakán elmaradt, nem ugyan Anan hanyagsága miatt, hanem azért, mert a végzet úgy akarta, hogy az őrszemekkel együtt ő is elpusztuljon. Mert nyilván a végzet akarata, hogy késő éjjel, mikor a vihar egyre hevesebben dühöngött, az őrök az oszlopcsarnokokban elaludtak, a zelótáknak pedig az az ötletük támadt, hogy a szentélyben talált fűrészekkel átfűrészeljék a kapuk keresztgerendáit. A fűrészelés zaját elnyomta a vihar tombolása és a szakadatlan mennydörgés.

A zelóták tehát észrevétlenül kiosontak a templomból, és mikor a városfalhoz értek, megint csak a fűrészek segítségével kinyitották az idumaeaiak felé nyíló kaput. Ezek az első pillanatban megijedtek, mert azt hitték, hogy Anan emberei támadtak rájuk, és védekezésül mindenki azonnal a kardjához kapott, de nemsokára felismerték a jövevényeket, és velük együtt bementek a városba.
Ha most azonnal a városra támadtak volna, bizonyára ellenállás nélkül az utolsó emberig lemészárolhatták volna a népet, olyan mérhetetlen volt a dühük. Legelső dolguk azonban az volt, hogy a zelótákat kiszabadítsák a fogságból, főképpen, mivel azok, akik bebocsátották őket, könyörögtek, hogy ne hagyják tovább is szorongatott helyzetükben azokat, akiknek kedvéért idejöttek, nehogy még nagyobb veszedelem érje őket; mivel, ha legyűrik az őrséget, nem lesz nehéz megtámadni a várost; de ha felriasztják a várost, akkor már az őrszemeiket sem tudják legyűrni, mert ezek, mihelyt észreveszik a dolgot, azonnal felzárkóznak, és minden feljáratot elzárnak.