Az idumaeaiak belátták, hogy igaza van, és mindenekelőtt kiszabadították a bebörtönzött polgárokat, mintegy 2000 embert; akik azonnal távoztak a városból, és Simonhoz mentek, akiről később lesz szó: ezután az idumaeaiak elhagyták Jeruzsálemet, és hazavonultak. Távozásuk mindkét pártot váratlanul érte. A nép, amely nem tudott erről a hangulatváltozásról, kis időre megint nekibátorodott, mert azt hitte, hogy végképp megszabadult ellenségeitől, másfelől azonban a zelótáknak is megnőtt a szarvuk, mert úgy érezték, hogy tulajdonképpen nem a szövetségeseik távoztak, hanem olyan emberektől szabadultak meg, akik elítélték és fékezni akarták gaztetteiket. Most már nem haboztak gyalázatosságaik elkövetésében, nem késlekedtek, hanem villámgyorsan végrehajtották terveiket.
Legkegyetlenebbül kiirtották a bátor és derék embereket: az utóbbiakat irigységből, az előbbieket félelemből pusztították, mert csak akkor érezték magukat biztonságban, ha minden befolyásos embert eltettek már láb alól. Sok más ilyen emberrel együtt meggyilkoltak bizonyos Guriónt is; nagytekintélyű férfiú volt ez, lelkes híve a demokráciának, és nem volt hozzá fogható függetlenségi érzelmű zsidó.

Kiváló jó tulajdonságai közül főképpen bátor szókimondása okozta vesztét. Sőt a peraiai Niger sem menekült meg a zelóták gyilkos kezétől, aki pedig a rómaiakkal vívott harcokban páratlanul kitüntette magát: hangosan kiáltozott, és sebeit mutogatta, mikor végigvonszolták a városon. Mikor kivitték a kapun, és látta, hogy nincs menekülés, arra kérte őket, hogy legalább temessék el holttestét; hóhérai azonban kijelentették, hogy nem adnak neki sírt, ami után annyira sóvárgott, és azután kivégezték. Halála pillanatában Niger a rómaiak bosszúját könyörögte le rájuk, dögvészt, éhínséget és háborút, ezenfelül pedig, hogy egymás kardjától pusztuljanak el.
Isten mindezt beteljesítette a gonosztevőkön, és igazságosságát főképpen azzal mutatta meg, hogy ezek hamarosan hajbakaptak, és egymáson próbálták ki őrjöngésüket. Niger kivégzése után már egyáltalán nem aggódtak esetleges bukásuk miatt, és már alig akadt ember, akinek a meggyilkolására ne találtak volna ürügyet. Azokat, akik bátran szembeszálltak velük, már régen kiirtották, azok ellen pedig, akik senkit sem bántottak meg béke idején, alkalmas ürügyeket találtak ki. Aki nem érintkezett velük, azt gőgösnek bélyegezték; aki bizalommal közeledett hozzájuk, azt alattomoskodással, aki pedig kész szolgájuk volt, azt árulással gyanúsították. A legnagyobb és legkisebb bűnre csak egyféle büntetés volt: a halál. És csak az számíthatott kíméletre, aki a legalacsonyabb néposztályba tartozott; akár azért, mert nem volt nemes származású, akár mert szegény volt.

A római hadvezérek az ellenség viszálykodását váratlan szerencsének tartották, tehát rögtön a város ellen akartak indulni. Erre biztatták Vespasianust is, mert véleményük szerint most ő volt a helyzet ura. Úgy vélték, hogy a gondviselő Isten velük harcol, mert ellenségeik máris egymást gyilkolják; azonban gyorsan kell cselekedni, mert a zsidók vagy beleunnak a polgárháborúba, vagy pedig mindent megbánnak, és hamarosan megint egyesülnek. Vespasianus azonban azt felelte, hogy tévesen ítélik meg a követendő eljárást, ha - mint valami színházban - meg akarják csodáltatni erejüket és fegyvereiket, bár ez veszélyes dolog, ahelyett hogy azt vizsgálnák, mi az előnyös és a veszélytelen. Mert ha most rögtön rohamra indulnak a város ellen, ezzel csak azt érik el, hogy az ellenfelek kibékülnek egymással, és töretlen erejükkel a rómaiak ellen fordulnak. De ha várnak, lassanként kevesebb ellenséggel lesz dolguk, mert a belvillongás elsorvasztja őket.
Nála is jobb hadvezér az Isten, s az ő közreműködése nélkül is a római hadsereg kezére adja a zsidókat, és könnyű győzelmet szerez nekik. Mialatt tehát az ellenség önmagát irtja, és a legszörnyűbb nyavalyában szenved, a polgárháború nyavalyájában, ők, a rómaiak, inkább nyugodtan végignézik ezt a felfordulást, és nem hajlandók harcba bocsátkozni olyan emberekkel, akik a halált keresik, és őrjöngve gyilkolják egymást. De ha valaki úgy véli, hogy a harc nélkül megszerzett győzelem nem sokat ér, tudja meg, hogy hasznosabb békésen elérni a célt, mint a csalóka hadiszerencsével próbálkozni. Mert ha az ember önuralommal és megfontolással eléri ugyanazt az eredményt, amit fegyverrel elérne, az éppoly dicső cselekedet. Amilyen mértékben gyengül az ellenség, úgy frissül fel és gyarapszik erőben a római hadsereg a szüntelen fáradalmak után.

Egyébként még nincs itt az ideje, hogy fényes győzelemre áhítozzunk, mert a zsidók egyelőre nem foglalkoznak hadianyag-gyártással, sem erődítési munkálatokkal, sem segédcsapatok toborzásával, tehát, aki halogatja a döntést, semmi esetre sem vallhatja kárát; sőt az ellenség a polgárháború és a belvillongás miatt naponta keservesebben szenved, mintha a rómaiak bevonulnának a városba, leigáznák és megkínoznák őt.
Már a saját biztonságuk is megköveteli, hogy hagyják magukra azokat, akik egymást öldösik; meg aztán nem is szabad a győzelem dicsőségét csökkenteni azzal, hogy olyanokat támadjunk meg, akiket a belvillongás rákfenéje emészt. Mert ebben az esetben joggal szemrehányás érhetné a rómaiakat, hogy győzelmüket nem önmaguknak, hanem ellenfeleik civakodásának köszönhetik.

A tisztek mind helyeselték Vespasianus fejtegetéseit, és hamarosan be is bizonyosodott, hogy mennyire hadvezérhez méltó volt ez az állásfoglalás. Ugyanis napról napra sorozatosan érkeztek a rómaiakhoz a szökevények, akik kisiklottak a zelóták kezéből. Természetesen nem volt könnyű megszökniök, mert a zelóták minden kijáratot megraktak őrszemekkel, és ezek mindenkit legyilkoltak, aki a szökés gyanújába keveredett. De aki pénzt adott nekik, azt átengedték és csak az volt áruló, aki nem adott pénzt. Így történt, hogy tulajdonképpen a szegényeket gyilkolták, a gazdagok pedig megvásárolták a szökést.
Nemsokára az országutakon halomban tornyosultak a hullák, úgyhogy sokan, akik a szökésben akartak menekülést keresni, inkább azt választották, hogy a városban pusztuljanak el, mert kevésbé szörnyűnek érezték, ha szülővárosukban halnak meg, és reményük lehet arra, hogy eltemetik őket. De a zelóták embertelensége odáig fajult, hogy sem azokat nem engedték eltemetni, akik a városban hulltak el, sem azokat, akik az országutakon haltak meg; hanem mintha csak összeesküdtek volna, hogy az ősi törvényekkel együtt a természet törvényeit is lábbal tapossák, és az emberek ellen elkövetett bűneiket Isten meggyalázásával tetézik, kint hagyták a hullákat a napon, hogy ott rothadjanak.

Aki eltemette hozzátartozóját, halállal büntették, mintha szökevény volna, és aki mást eltemetett, az maga maradt temetetlenül. Általában elmondhatjuk, hogy ezekben a borzalmas napokban egyetlen nemes érzelem sem tűnt el oly nyomtalanul, mint a szánalom. Ami könyörületet ébreszthetett volna, az most az istentelenek dühét szította; az élők után a meggyilkoltak, a halottak után megint az élőket sújtotta dühük; aki ebben az irtózatos rémületben még mindig életben maradt, boldogoknak mondta a halottakat, mert ők már nyugalmat találtak, és akit a börtönben megkínoztak, a maga nyomorúságához képest még boldognak tartotta azokat, akik temetetlenül hevertek.
Minden emberi jogot lábbal tapostak, az isteni törvényt megcsúfolták, a próféták jövendöléseit kinevették, mint holmi nagyszájú fecsegést. Mert ezek sok mindent megjövendöltek az erényről és a bűnről, és a zelóták, amikor ezekre fittyet hánytak, egyúttal beteljesítették a hazára vonatkozó jövendöléseket is. Volt egy régi jövendölés, hogy a várost akkor foglalják el, és háború következtében a szentély akkor ég le, ha lázadás tör ki, és zsidó kezek szennyezik be Isten szentélyét. Ámbár a zelóták nem vonták kétségbe ezeket a jövendöléseket, mégis ők maguk lettek az eszközei beteljesülésüknek.