Josephus bilincseit összetörik.
Ugyanebben az időben Rómát súlyos csapások sújtották. Ugyanis Vitellius hadseregével és a nyomába szegődött rengeteg emberrel megérkezett Germaniából, és mivel nem tudta az egész tömeget elhelyezni a katonai laktanyákban, egész Rómát táborrá változtatta, és minden házat megtömött fegyveresekkel. Miközben ezek tágra nyílt szemmel bámulták a rómaiak gazdagságát és az arany és ezüst ragyogását, alig tudták türtőztetni magukat, hogy rögtön meg ne kezdjék a fosztogatást, és le ne szúrjanak mindenkit, aki ebben megakadályozná őket. Ez volt a helyzet Itáliában.
Vespasianus Jeruzsálem környékének meghódítása után visszatért Kaisareiába, és ekkor értesült a római zavargásokról és arról, hogy Vitelliust császárrá kiáltották ki. Ámbár éppen úgy tudott engedelmeskedni, mint parancsolni, ez a hír mégis felháborította, mert azt az embert, aki a gazdátlan császári méltóságot tűzzel-vassal szerezte meg, nem tartotta méltónak az uralkodásra. Annyira bántotta ez, hogy alig tudott uralkodni magán, és semmi kedve sem volt idegenekkel háborúskodni, mikor hazáját pusztították. De bár felháborodása nagyon is ingerelte a bosszúra, a nagy távolság mégis visszatartotta ettől; mert - gondolta magában - csúful megtréfálhatja a sors, mielőtt megérkezik Itáliába, főképpen most, télvíz idején. Ezért aztán el is csitította türelmetlen bosszúvágyát.
Tisztjei és katonái azonban a bajtársi összejöveteleken már egészen nyíltan uralomváltozásról beszéltek, és méltatlankodva mondogatták, hogy a katonák ott Rómában nyakig úsznak minden jóban, és a háborúnak még a hírét sem szívesen hallják, viszont a császári méltóságot kényük-kedvük szerint osztogatják, és azt kiáltják ki császárrá, akitől több hasznot remélhetnek. És ilyen körülmények között ők, akik már annyi hadifáradalmat kiálltak, és hadakozásban töltötték egész életüket, most szó nélkül tűrjék, hogy másoknak ajándékozzák a császárságot, holott köztük van az, aki méltó az uralkodásra. Vajon lesz-e még ilyen jó alkalmuk, hogy méltóképpen viszonozzák jóságát, ha ezt a mostanit elszalasztják?
Vespasianus éppen úgy inkább megérdemli az uralkodást Vitelliusnál, mint ahogy nekik is több joguk van őt kikiáltani császárrá, mint amazoknak Vitelliust. A háború, amelyet végigharcoltak, legalábbis olyan fontos, mint a germániai harcok, és vannak ők is olyan jó katonák, mint azok, akik onnan hoztak zsarnokot. Egyébként harcra nem is lesz szükség, mert sem a szenátus, sem a római nép szemében nem lehet rokonszenvesebb Vitellius erkölcstelen élete, mint Vespasianus józan mértéktartása. És semmi esetre sem fogadják el szívesebben uruknak a kegyetlen zsarnokot, mint a jóindulatú fővezért; a gyermektelen embert, mint a családapát; mert a béke legfontosabb biztosítéka, ha az uralkodónak kiváló leszármazottai vannak.
Ha meglett férfi tapasztalata kell az uralkodásra, ott van Vespasianus, ha fiatalos lendület, ott van Titus: ez a két életkor így együtt a legszerencsésebb keverék. És azokért, akiket megválasztanak, nemcsak ők maguk állnak helyt hiszen három légiónyi a haderejük, és velük vannak a királyi segédcsapatok is - hanem az egész Kelet és Európának az a része, amelynek nem kell rettegnie Vitelliustól, továbbá az itáliai szövetségesek és Vespasianus bátyja, valamint másik fia, akik közül az utóbbihoz sok előkelő fiatalember csatlakozik majd, az előbbi viszont éppen a főváros parancsnoka, és ez nagyon fontos tényező a hatalom átvétele esetén.
Egy szó mint száz; ha késlekednek, a szenátus olyan embert választhat császárrá, akitől a katonaság, a birodalom igazi fenntartója, kereken megtagadná az engedelmességet.
Ilyen beszélgetéseket folytattak a katonák egymás között. De hamarosan gyűlésbe is összejöttek, s némi kölcsönös biztatás után Vespasianust császárrá kiáltották ki, és felszólították, hogy mentse meg a veszélyben forgó birodalmat. A fővezért már régen aggasztotta az állam helyzete, de sohasem gondolt rá, hogy maga foglalja el az uralmat. Hadisikerei jogcímén ugyan méltónak tartotta magát a császárságra, azonban a nyugalmas magánéletet sokkal többre becsülte a fényes, de veszedelmes méltóságnál. Ezért vonakodott a választást elfogadni. De a tisztek csak annál jobban unszolták, sőt a katonák kivont karddal körülvették, és azzal fenyegették, hogy megölik, ha nem akarja elfogadni a császári méltóságot, amelyet neki szántak. Erre hosszabb beszédben megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy miért nem akarta elfogadni az uralkodást. De végül is elfogadta a választást, mert nem tudta meggyőzni őket.
Mivel most már Mucianus a többi tiszttel együtt sürgette, hogy vegye át az uralkodást, és a hadsereg is egyhangúlag követelte, hogy vezesse az ellenség ellen, elhatározta, hogy mindenekelőtt Alexandriában teremt rendet; mert mindenki tudta, mily nagy jelentőségű Egyiptom gabonaszállítmányai révén az egész birodalom szempontjából. Ha birtokba veszi, remélhette, hogy Vitelliust megbuktatja, még akkor is, ha fegyveresen védekeznék, mert a római nép nem tűrné sokáig, hogy éheznie kelljen miatta. Ezenfelül az Alexandriában állomásozó két légiót is haderejéhez akarta csatolni; továbbá azt akarta, hogy ha váratlanul balul üt ki vállalkozása, ez az ország legyen a menedékhelye, mert a szárazföld felől nehéz megtámadni, és nincsenek tengeri kikötői; nyugat felől a víztelen Lybiai sivatag védi; délen Syéné és a Nílus hajózhatatlan kataraktái határolják; keleten egészen Koptosig a Vörös-tenger a határa; észak felé a Syriáig terjedő terület és az úgynevezett Egyiptom-tenger a védőbástyája, amelynek egyáltalán nincsenek Öblei. Ekként Egyiptomot minden oldalról természetes erősségek védik; hossza Pélusiontól Syénéig 2000 stadion; hajón pedig Plinthinétől Pélusionig 3600 stadion.
A Nílus egészen Elephantinéig hajózható; tovább nem mehetnek a hajók a már említett katarakták miatt. Az alexandriai kikötőbe béke idején is nehéz bejutni hajónak, mert a bejárata szűk, és hajóútja görbén kanyarog rejtett zátonyok között. A kikötő bal oldalát mesterséges töltések védik; jobbra esik a kis Pharos-sziget magas tornyával, amely a hajósok előtt 300 stadionnyira megvilágítja az utat, úgyhogy éjjel a behajózás nehézségei miatt távolabb vethetnek horgonyt. Ezt a kis szigetet hatalmas, mesterséges töltések veszik körül; mivel a tenger hullámai ezen és a szemközti parti erődítményeken megtörnek, itt rendkívül nehéz áthajózni, és veszélyes is, mert a bejárat szűk.
Maga a kikötő belseje viszont teljesen biztos, kerülete 30 stadion. Ide érkezik minden áru, amely az ország ellátására szükséges, és innen szállítják az egész világra a fölösleges belföldi javakat.
Nem csoda, ha Vespasianus ezt az országot akarta biztosítani magának, hogy megszilárdítsa a birodalom helyzetét. Tehát azonnal írt Egyiptom és Alexandria helytartójának. Tiberius Alexandernek; közölte vele, hogy a hadsereg meghódolt előtte, és hogy ő maga kénytelen-kelletlen elvállalta a császári méltóságot: ebben számít támogatására és segítségére. Alexander, amint a levelet elolvasta, rögtön a legnagyobb készséggel feleskette a légiókat és a népet Vespasianusra. Ezek közvetlen tapasztalatból, a közelben vívott harcokból ismerték vitézségét, tehát szívesen elfogadták uruknak. Villámsebesen híre futott, hogy keleten kikiáltották császárrá, minden város ünnepelte, és az örömhír vétele után áldozatokat mutattak be érte.
A moesiai és pannóniai légiók, amelyek nemrég fellázadtak Vitellius bitorló vállalkozása ellen, most annál nagyobb örömmel tettek hűségesküt Vespasianus császárnak. Ő maga eközben Kaiseriából Bérytosba ment, ahol már sok követség várt rá Syriából és a többi eparchiából, hogy átadják neki a városok koszorúit és üdvözlő iratait.
Megérkezett Mucianus is, az eparchia helytartója, és jelentette a lakosság hódolatát, valamint a városok hűségesküjét.
Miután mindez szerencsésen lebonyolódott, és a helyzet javarészt kedvezően alakult, Vespasianusnak eszébe jutott, hogy bizonyára nem került volna hatalomra Isten rendelése nélkül, hanem valami jóságos végzés adta kezébe a világ uralmát. Emlékezett a sokféle előjelre, ami mindenütt előre hirdette, hogy uralomra jut, és most eszébe jutottak Josephus szavai is, aki még Nero életében merészelte megjósolni neki, hogy császár lesz belőle. Most döbbent rá, hogy ez az ember még mindig fogoly. Ezért Mucianust többi tisztjével és barátaival együtt összehívta, és elmondta nekik, hogy milyen határozott és erélyes ember ez, és milyen kemény munkát okozott neki Jotapatánál, és egyúttal emlegette jóslatait is, amelyekről akkor azt hitte, hogy csak félelem sugallta koholmányok, később azonban kiderült, hogy isteni sugalmazásból fakadtak. Aztán így folytatta:
„Szégyen volna, ha ez az ember, aki megjósolta császárságomat, és Isten üzenetét hirdette nekem, továbbra is hadifogoly-sorsban tengődnék, és bilincsekben kellene szenvednie.” Parancsot is adott rögtön, hogy hívják fel Josephust, és vegyék le bilincseit. A tisztek azzal kecsegtették magukat, hogy ha már az idegennel ily kegyesen bánik, majd ők is ragyogó jutalmakat várhatnak tőle. Titus is ott volt atyja mellett, és így beszélt: „Méltányos, hogy Josephusról a bilincsekkel együtt a szégyent is levegyük; tudniillik, ha bilincsét nem leoldjuk, hanem összetörjük, az annyit jelent, mintha soha nem is bilincseltük volna meg.”
A császár helyeselte ezt a felfogást: rögtön előlépett egy katona, és fejszével szétverte Josephus bilincseit.
Így Josephus jóslata fejében visszanyerte becsületét, és ezentúl minden jövendölését hitelesnek tartották.