Taricheai elfoglalása.
Vespasianus tovább vonult, Tiberias és Taricheai között ütött tábort, s most a szokottnál is jobban megerősítette, mert előre látta, hogy itt hosszú harc következik, hiszen a lázadók mind ebben a városban gyülekeztek, mert bíztak erősségében és a tóban, amelyet a lakosok Genezaretnek neveznek.
A várost, amely éppen úgy, mint Tiberias, hegy lábánál fekszik, Josephus - a tó felőli oldala kivételével - erős fallal vette körül, bár nem lett olyan erős, mint Tiberias; mert az utóbbi város körfalát a felkelés elején építette, amikor még bővebben volt pénz és munkaerő, Taricheainak pedig már csak a maradék jutott. Viszont a taricheaiaknak rengeteg hajójuk volt; ezek egyrészt szárazföldi vereség esetén módot adtak a menekülésre, másrészt pedig alkalmasak voltak csatahajóknak, ha tengeri ütközetre került volna a sor.
Miközben a rómaiak táboruk körülsáncolásával voltak elfoglalva, Jésus és katonái, akik nem ijedtek meg sem az ellenség túlerejétől, sem fegyelmezettségétől, kitörtek a várból, első rohamukkal szétszórták a sáncon dolgozó katonákat, a védőmű kis részét lerombolták, és csak akkor menekültek vissza; mégpedig veszteség nélkül, mikor már megindultak ellenük a nehézfegyverzetű rómaiak. A rómaiak utánuk nyomultak, és a hajókra szorították őket; ezek csak annyira eveztek ki a tóra, hogy nyilaik még elérhették a rómaiakat, ott aztán horgonyt vetettek, hajóikkal sűrűn egymás mellé zárkóztak, hogy a vízről úgy harcolhassanak az ellenség ellen, mintha szárazföldön volnának. Közben Vespasianus értesült róla, hogy a város előtti síkságon nagy zsidó sereg verődött össze, s ezek ellen kiküldte fiát 600 válogatott lovassal.
Mikor Titus megállapította az ellenség számbeli fölényét, azonnal erősítést kért atyjától. Mivel azonban rögtön látta, hogy a lovasság egyik része még az erősítés megérkezése előtt szeretne támadni, mások ellenben a nagy tömeg zsidótól titokban kissé megijedtek, felállt, úgyhogy mindenki meghallgassa, és így beszélt:
„Rómaiak, mindjárt beszédem elején helyesnek tartom, hogy emlékeztesselek benneteket származásotokra: ne feledjétek, hogy kik vagyunk azokhoz képest, akik ellen most harcolnunk kell. Sújtó karunk elől még a világ egyetlen népe sem menekült meg; a zsidók azonban, ezt el kell ismerni róluk, még most sem törtek meg, ámbár már ismételten legyőztük őket.
Sehogy sem illenék hozzánk, ha hadiszerencsénk teljében ellankadnánk, ellenségünk pedig a balsorsban is bátran tartaná magát. Igaz, megelégedéssel veszem észre, hogy szemlátomást harcra készek vagytok; mégsem tudom elfojtani azt az aggodalmat, hogy lehetnek néhányan köztetek, akiket az ellenség túlereje esetleg titkos aggodalommal tölt el. Tehát mindegyiktek gondolja meg még egyszer, hogy kicsoda, és kivel kell mérkőznie, továbbá azt is, hogy a zsidók ugyan vakmerő és halálmegvető emberek, de a hadvezetés művészetében járatlanok, és inkább lehetne őket csőcseléknek, mint hadseregnek nevezni. De minek beszéljek ezzel szemben a mi haditapasztalatainkról és katonai fegyelmezettségünkről? Hiszen csak azért végzünk a békében fegyvergyakorlatokat, hogy a háborúban ne kelljen szüntelenül arra vigyáznunk: többen vagyunk-e, vagy kevesebben, mint az ellenség. Hiszen mire való volna különben az állandó hadiszolgálat, ha csak számbeli egyenlőség esetén mernénk szembeszállni . gyakorlatlan ellenfeleinkkel?
Gondoljátok meg továbbá, hogy nehéz fegyverzetben harcoltok majd könnyű fegyverzetűek ellen, lóhátról gyalogosok ellen, tervszerű vezetés alatt fejetlenül handabandázó csőcselék ellen, és hogy ezek az előnyök jócskán megsokszorozzák számotokat, viszont az említett hátrányok sokat levonnak az ellenség számbeli értékéből. Egyébként is a csatákban a siker egyáltalán nem a tömegtől függ, még akkor sem, ha ez csupa harcedzett katonákból áll, hanem a vitézségtől, még ha kis csapat harcol is, ezek ugyanis könnyebben mozgathatók a harcban, és könnyebben tudnak segíteni egymáson, viszont a túlságosan nagy hadseregek sokkal több kárt tesznek önmagukban, mint amennyit az ellenség tehet bennük.
A zsidókat rettenthetetlen bátorság, kétségbeesett elszántság és vakmerőség vezeti; ezek pompás tulajdonságok, ameddig siker mutatkozik, de a legcsekélyebb szerencsétlenségben is azonnal kialusznak; viszont a mi vezérünk a vitézség, a fegyelem és az a nemes szellem, amely a sikerben kifejti minden erejét, de a csapásokban is mindvégig kitart.
Továbbá, ti kétségtelenül magasabbrendű javakért harcoltok, mint a zsidók; ha ők a háború megpróbáltatásait a szabadságért és a hazáért vállalják, viszont mi nem ismerünk nagyobb dolgot a dicsőségnél és annál a törekvésnél, hogy megmutassuk: miután a világ uralmát megszereztük, a zsidók nem méltó ellenfeleink.
Azt is figyelembe kell venni, hogy már csak azért sem kell vereségtől félni, mert erős csapat jön segítségünkre, mégpedig hamarosan. De egymagunk is megszerezhetjük a győzelmet, még az atyámtól küldött erősítések megérkezése előtt, s annál nagyobb lesz a dicsőségünk, ha nem kell osztozni benne másokkal. Azt hiszem, ez az óra dönt atyám felől, felőlem és felőletek, ez mutatja meg: méltó-e atyám korábbi hőstetteihez, méltó fia vagyok-e én, és ti valóban az én katonáim vagytok-e? Mert valamint ő hozzászokott a győzelemhez, én sem tudnám elviselni, hogy legyőzöttel térjek vissza hozzá. Hát ti talán nem szégyellnétek, hogy legyőzzenek benneteket akkor, amikor vezéretek előttetek jár a veszedelemben? Mert valóban ezt teszem: én leszek az első, aki megrohanja az ellenséget.
Ne maradjatok el tehát mögöttem; legyetek meggyőződve róla, hogy támadásomban az istenség támogat, és higgyétek el, hogy a közelharcban többet érünk el, mintha csak távolról lövöldözzük az ellenséget.”
Titus beszéde után a katonákat csodálatos harci kedv szállta meg, és mikor közvetlenül az ütközet előtt Trajanus is megérkezett 400 lovassal, már zúgolódtak, mintha ezeknek a részvétele csökkentené dicsőségüket. Egyébként Vespasianus még 2000 íjászt küldött Antonius Silo vezetése alatt, hogy a várossal szemben levő magaslatot szállják meg, és kergessék el a falakról a zsidókat. A parancs értelmében csakugyan elkergették az ellenséget, amely a falakról akarta támogatni bajtársait.
Titus elsőnek rohant az ellenségre, utána pedig hangos csatakiáltással a többiek, akik hosszan kinyújtották arcvonalukat a síkságon, és ezzel azt a látszatot keltették, mintha nagyon sokan volnának. A zsidókat meghökkentette ugyan a rómaiak rohama és fegyelmezettsége, de egy darabig állták a támadást; végül azonban a lendületesen rohamozó lovasság lándzsái elől megfutamodtak. Most aztán a száguldó lovak rakásra taposták őket, a többi pedig szétrebbent, és lóhalálában a városba menekült. Ezek közül Titus sokat lekaszaboltatott, mert hátulról rájuk támadt, a többieket pedig, akik csoportokba verődtek, szétszórta, másokat megelőzött és szembe támadott; sokan nagy tömegben egymásra zuhantak, ezeket itt kaszabolták le. Igyekezett megakadályozni, hogy a menekülők elérjék a falakat, és visszakergette őket a síkságra. Mégis a zsidók nagyobb tömegeinek sikerük áttörni és bejutni a városba.
Odabent súlyos viszálykodás fogadta őket. A bennszülött lakosságnak ugyanis már kezdettől fogva semmi kedve sem volt a háborúhoz, mert féltette vagyonát és a várost, most meg, a vereség után, éppenséggel semmi kedve sem volt hozzá; a számos idegen azonban mindenáron háborút akart. Halálosan acsarkodtak egymásra, s olyan ordítozást és lármát csaptak, hogy már csak hajszálon múlt, hogy fegyverhez nem nyúltak. Titus, aki nem messzire állt a faltól, a tomboló zaj hallatára felkiáltott:
„Itt az idő, bajtársak! Miért késlekedünk még, hiszen maga az istenség adja kezünkre a zsidókat? Ragadjátok meg a kínálkozó győzelmet! Halljátok ezt az ordítozást? Azok, akik megmenekültek kezünkből, most egymással marakodnak. Ha sietünk, miénk a város. Segítségünk azonban párosuljon erőfeszítéssel és vitézséggel, mert kockázat nélkül semmi nagy vállalkozás sem sikerül. Meg kell előznünk nem csupán ellenségeink kibékülését, ami a kényszerhelyzetben könnyen bekövetkezhetik, hanem azt is, hogy segítségünkre küldött bajtársaink megérkezzenek, hogy ha már ilyen kevesen legyőztük ezt az óriási erejű ellenséget, a várost is segítség nélkül vegyük be.”
Ezekkel a szavakkal lóra pattant, a tó felé ugratott, és a vízen át elsőnek nyomult be a városba, s utána a többiek. Vakmerősége megrémítette a falon álló zsidókat, úgyhogy senki sem mert harcolni vagy bármiféle ellenállást tanúsítani. Jésus és hívei elhagyták helyüket, és kifutottak a nyílt mezőre, mások a tó felé menekültek, de a szemben rohamozó ellenség kardcsapásaitól elhulltak. Sokat akkor kaszaboltak le, amikor éppen csónakba akartak szállni, másokat, mikor megpróbáltak a kifutó hajókra felkapaszkodni. Irtózatos mészárlás támadt a városban, mert az idegeneken kívül - tudniillik azok, akik nem menekültek el, védekeztek - a bennszülötteket is gyilkolták; ezek nem is védekeztek, mert abban a reményben, hogy kegyelmet kapnak, s abban a tudatban, hogy nem akarták a háborút, tartózkodtak a harctól. Végre Titus, miután a bűnösöket lemészároltatta, megkönyörült a lakosokon, és véget vetett a gyilkolásnak. Mihelyt a tóra menekült zsidók látták, hogy a város elesett, igyekeztek minél messzebbre kerülni az ellenségtől.
Titus azonnal lovas futárt küldött, hogy tudassa atyjával a hadművelet sikerét. Vespasianus nagyon örült fia bátorságának és a hőstettnek; úgy látszott, hogy ezzel a háború nehezebbik fele véget is ért. Tehát azonnal megjelent Taricheai előtt, körülzárta a várost, s őrszemeket állított, hogy senki se menekülhessen ki, egyúttal parancsot adott, hogy mindenkit vágjanak le, aki szökni próbál. Másnap kiment a tó partjára, és az elmenekült zsidók üldözésére tutajokat ácsoltatott; ezek hamar elkészültek, mert bőven volt fa és mesterember.
A Genezaret-tó, amely a szomszédos vidékről kapta nevét, 40 stadion széles és 140 stadion hosszú. Vize mindenütt édes és kitűnő ivóvíz. Hígabb, mint a mocsaras tavak sűrű vize, és tiszta, mert a partja mindenütt homokos; hőmérséklete olyan enyhe, hogy merítés után azonnal iható. Nem olyan hideg, mint a folyó-vagy a forrásvíz, de a tó kiterjedéséhez képest még mindig nagyon hűvös. Vize a szabad levegőn is jéghideg marad, ezért nyáron az odavalósiak éjjelre kiteszik.
Van a tóban mindenféle hal is, amelyeknek más az ízük és alakjuk, mint a más vizekben élő halaknak. A tavat középütt szeli át a Jordán. A Jordán forrása valószínűleg a Paneion; ebbe viszont beleömlik a Phialé nevű tó földalatti lefolyása. Ez a Phialé a trachónitisi úton van, 120 stadionnyira Kaisareiától, nem messze az úttól jobbra. Kerek alakja miatt találóan nevezik a vízmedencét Phialénak, vagyis csészének, mert kör alakú, mint a kerék. Vize mindig egészen a széléig ér, sohasem apad, sohasem csordul ki. Először Philippos, Trachónitis tetrarchája bizonyí¬totta be, hogy a Jordán forrásának itt kell lennie, mert előtte senki sem tudta, hol van. Ugyanis pelyvát dobatott a Phialéba, és az Paneionban bukkant ismét felszínre, ott, ahol régebben a folyó forrását gyanították.
Paneion természeti szépségét még fokozta Agrippa király bőkezűsége, aki óriási költséggel pazarul kiépíttette. Az itteni barlangban kezdődik a Jordán földfeletti folyása; aztán átszeli a Semechonitis-tó mocsarait és ingoványait, és 120 stadionnyi szakasz után Julias város mellett középütt átszeli a Genezaret-tavat, végül pedig hosszú út után a pusztán keresztül az Asphaltitisbe, vagyis a Holt-tengerbe ömlik.
A Genezaret-tó mentén terül el az ugyanilyen nevű tartomány, amely természeti szépségekben gazdag és csodálatos. A talaj oly kövér, hogy minden növény megterem, és a lakosok csakugyan mindenféle fajta növényt ültetnek, mivel enyhe éghajlata ugyancsak hozzájárul a különféle növényfajták dús tenyészetéhez.
A diófa, amely inkább a hűvösséget szereti, nagy tömegben tenyészik itt éppen úgy, mint a pálma, amely viszont a hőséget kedveli; közvetlenül mellettük fügefák és olajfák tenyésznek, amelyeknek inkább a mérsékelt éghajlat való. Azt lehetne mondani, hogy a természet erőfeszítése ez, amely mindenáron egy ponton akart tömöríteni egymással összeférhetetlen dolgokat, és egyúttal az évszakok nemes versenye, amellyel mindegyik magának akarja meghódítani ezt a területet. Mert a talaj meglepő módon a legkülönfélébb fajtájú gyümölcsöket termi, mégpedig szüntelenül.
Tíz hónapon át egyfolytában termi a legpompásabb szőlőt és fügét, a többi gyümölcsöt pedig egész éven át. Az enyhe éghajlaton kívül a földet még dúsvizű forrás is termékenyíti, amelyet a lakosok Kapharnaumnak neveznek. Némelyek ezt a forrást a Nílus egyik erének tartották, mert ebben is él a tüskés hal, mint az alexandriai tengerben. A tartomány hossza az ugyanilyen nevű tó partján 30, szélessége 20 stadion. Ilyenek a tartomány természeti viszonyai.
Mikor a tutajok elkészültek, Vespasianus valamennyit megrakta annyi csapattal, amennyit a tóra menekült ellenség leverésére elegendőnek tartott, és elindult a partról. Most aztán a tavon összeverődött zsidók sem a szárazföldre nem tudtak kijutni, mert ezt mindenütt megszállta az ellenség, sem pedig tengeri ütközetet nem mertek megkockáztatni, mert a kalózhajóra emlékeztető bárkák gyengék voltak a tutajokhoz képest, és a csekély számú legénység félt szembeszállni a tömött sorokban támadó rómaiakkal. Mindazonáltal a zsidók körülrajzották a tutajokat, imitt-amott közelebb is merészkedtek hozzájuk, és ilyenkor nagy távolságról köveket hajigáltak a rómaiakra, vagy pedig apró csatározásokkal ingerelték őket. De mind a kettőnek csak maguk vallották kárát: mert a kődobálással csak annyit értek el, hogy az ellenség páncélzatán szakadatlan kopogást keltettek, de egyúttal az ellenséges lövedékek lőtávolába kerültek; ha viszont közelebb merészkedtek, máris alulmaradtak, mielőtt bármit is tehettek volna, és bárkáikkal együtt elsüllyedtek.
Azok közül, akik megpróbáltak áttörni, a rómaiak igen sokat dárdáikkal terítettek le, másokat pedig karddal szúrtak le úgy, hogy átugrottak a bárkájukra; ismét másokat bekerítettek tutajaikkal, és a bárkáikkal együtt foglyul ejtették. Ha egy-egy vízbefúló megint felbukkant, azonnal lenyilazták, vagy pedig a tutajokról összefogdosták őket. És ha egyik-másik kétségbeesésében föl akart kapaszkodni valamelyik ellenséges tutajra, a rómaiak levágták a fejét vagy a kezét. Mindenütt minden elképzelhető módon gyilkolták őket, míg végre a megmaradt zsidók futásnak eredtek, s miután bárkáikat körülzárták, valamennyiüket a szárazföldre szorították. Ez alkalommal is sokan elpusztultak, vagy úgy, hogy még kint a tavon ledárdázták, vagy pedig úgy, hogy mindjárt partraszállás után lekaszabolták őket a rómaiak.
A tó hemzsegett a hulláktól, és vöröslött a vértől, mert egyetlenegy ember sem menekült meg élve. A következő napokban pedig az egész környéket borzalmas bűz árasztotta el, és szörnyű volt a tó látványa: mert partjait egészen elborították a hajóroncsok és a felfúvódott hullák, amelyek a tűző napon oszlásnak indultak, és megfertőzték a levegőt: ez éppoly fájdalmas volt a zsidóknak, mint amilyen undorító a győzteseknek. Így végződött ez a tengeri ütközet. Azokkal együtt, akik már előbb elestek a városban, ezekben a harcokban 6500 ember pusztult el.
A csata után Vespasianus felült a bírói emelvényre, hogy az idegen menekülteket, akik minden valószínűség szerint kirobbantották az ellenségeskedéseket, különválassza a bennszülöttektől, és megtárgyalja tisztjeivel, vajon megkegyelmezzen-e az életüknek. Azok egyhangúlag kijelentették, hogy veszedelmes volna szabadon bocsátani őket, mert mint afféle hazátlan emberek, bizonyosan nem maradnának nyugton, hanem azokat is háborúra uszítanák, akik majd esetleg befogadják őket.
Vespasianus ugyancsak abban a meggyőződésben volt, hogy nem érdemelnek kíméletet, és szabadságukkal visszaélnének azoknak a kárára, akik a szabadsággal megajándékozták őket; tehát most már csak a módon gondolkozott, hogy hogyan végezzen velük. Ha azonnal kivégezteti őket, akkor attól kellett tartania, hogy a bennszülöttek megint fellázadnak, mert bizonyára nem tűrnék szótlanul annyi ember lemészárlását, akik mind kegyelemért könyörögtek. De viszont ezenkívül sem tudta rászánni magát, hogy kegyetlenül bánjék oly emberekkel, akik becsületszóra megadták magukat.
Azonban barátai kerekedtek felül, mert hangoztatták, hogy a zsidókkal szemben minden szabad, és a becsületnél fontosabb a hasznossági szempont, ha már a kettőt nem lehet egymással összeegyeztetni. Ennélfogva kétértelmű szavakkal kíméletet ígért ugyan nekik, de mindössze arra adott engedélyt, hogy a tiberiasi országúton elvonuljanak. Ezek szívesen hittek is abban, amit kívántak, minden cókmókjukat a vállukra vették, és megindultak a kijelölt úton. De időközben a rómaiak megszállták az egész tiberiasi országutat, hogy senki se térhessen le mellékútra, és a foglyokat beszorították a városba. Nemsokára megjelent Vespasianus, valamennyit összetereltette a hippodromban, és azonnal parancsot adott, hogy a gyengéket és öregeket gyilkolják le. Ezek 1200-an voltak.
A fiatalabb férfiakból kiválogatta a 6000 legerősebbet, hogy elküldje őket Nerónak, aki az Isthmoson tartózkodott; a többieket, mintegy 30 400 embert, rabszolgának adatta el, azoknak a kivételével, akiket Agrippának ajándékozott. Tudniillik rábízta, hogy ő bánjék el tetszése szerint azokkal, akik az ő alattvalói voltak; erre a király ezeket is eladta. A Trachónitisbe, Gaulanitisbe, Hippénébe és Gadaritisbe való nagy tömeg javarészt lázadókból, menekültekből és olyan emberekből állt, akiket békében elkövetett bűncselekményeik hajszoltak a háborúba; ezeket gorpiaios hónap 8-án ejtették foglyul.