Ugyanaznap és ugyanabban az órában, mintegy isteni rendelésből történt, hogy Kaisareia lakosai legyilkolták zsidó polgártársaikat; egy óra leforgása alatt több mint 10 000 zsidót lemészároltak. Az egész városban egyetlenegy zsidó sem maradt, mert Florus a menekülőket is összefogdostatta, és rabszolgának a hajóépítő műhelyekbe vitette.
A mészárlás híre az egész zsidó népet annyira felbőszítette, hogy kisebb fegyveres csoportokban végigpusztították a syriai falvakat, továbbá a határmenti Philadelphia, Sebonitis, Gerasa, Pella és Skythopolis városokat. Aztán megrohanták Gadarát, Hippost és Gualanitist: a helységeket részben elpusztították, részben felégették, majd megtámadták a tyrosi Kedasa várost, továbbá Ptolemais, Gaba és Kaisareia városokat. Sebasté és Askalón sem tudott ellenállni rohamuknak: mind a két várost földig égették, s Anthédón és Gaza városokat is elpusztították. Ezenkívül az említett városok közelében levő falvakat is kirabolták, és a foglyul esett férfiakat százával gyilkolták.

De gyilkolás dolgában a syriaiak sem maradtak el a zsidók mögött; a városokban minden zsidót legyilkoltak, akit kézre tudtak keríteni, éspedig nem csupán gyűlöletből, mint régebben, hanem azért, hogy megelőzzék az őket magukat fenyegető veszélyt. Irtózatos izgalom remegett végig egész Syrián, minden város két ellenséges táborra szakadt, és mindegyik csak úgy menthette meg az életét, ha előbb a másik pártot kiirtja.
Napról napra szüntelenül folyt a mészárlás, az éjszakák pedig az általános szorongás miatt még irtózatosabbak voltak. Ha úgy gondolták, hogy a zsidókat már kiirtották, akkor a zsidó érzelműeket vették gyanúba; az ilyen gyanús embereket egyik fél sem akarta rögtön legyilkolni, de mivel felemás vallásúak voltak, úgy féltek tőlük, mintha teljesen idegenek lettek volna. Aki egyébként addig ízig-vérig békés ember volt, most azt is ösztökélte a kapzsiság, hogy az ellenpártiakat gyilkolja; mert szemérmetlenül eltulajdonították a meggyilkoltak vagyonát, és a zsákmányok holmit a saját házukba hurcolták, mintha a legyilkoltak ütközetben estek volna el. Azt, aki a legtöbbet harácsolta össze, úgy ünnepelték, mintha sok ellenséget győzött volna le.
A városokban temetetlen hullák tornyosultak: aggastyánok hevertek ott csecsemő gyermekek mellett és asszonyok, szégyenletes meztelenül. Leírhatatlan szenvedés töltötte be az egész tartományt, és az elszenvedett borzalmaknál is szörnyűbb volt az irtózat, ami még fenyegette őket.

A zsidóknak mindeddig csak idegenekkel kellett harcolniuk, de mikor Skythopolis ellen támadást intéztek, tapasztalhatták, hogy az ottani zsidók is ellenségeik. Ezek ugyanis szövetkeztek a skythopolisiakkal, mert fontosabbnak tartották biztonságukat, mint a rokonságot, és harcba indultak honfitársaik ellen. De ez a túlságos szolgálatkészség a skythopolisiakban gyanút keltett: attól tartottak, hogy ezek majd éjjel megrohanják a várost, felkoncolják a lakosokat, és így akarják jóvátenni azt, hogy elpártoltak honfitársaiktól. Tehát felszólították őket, hogy családjukkal együtt költözzenek ki a városi erdőbe, ha egyetértésüket meg akarják erősíteni, és hűségüket a skythopolisiak iránt be akarják bizonyítani.

A zsidók azonnal eleget tettek a felszólításnak, és a skythopolisiak, mintegy csalétkül, hogy a zsidók biztonságban érezzék magukat, először két napig békésen viselkedtek. A harmadik éjszakán azonban, adott pillanatban, lemészárolták a zsidókat, mégpedig álmukban, mert nem állítottak őröket; több mint 13 000 embert legyilkoltak, és egész vagyonukat elrabolták.

Érdemes elmondani itt Simon esetét; ez bizonyos Saul nevű tekintélyes férfiú fia volt, roppant erejű és vakmerő ember, azonban mindkét tulajdonságát honfitársai rovására használta fel. Mindennap kivonult, és a Skythopolis előtt táborozó zsidókból sokat legyilkolt, és valahányszor nagyobb csoportjaikat megszalasztotta, a csatározás sorsát mindig ő döntötte el. Most azonban utolérte a megérdemelt büntetés azért a sok gyilkosságért, amit honfitársain elkövetett. Mert midőn a skythopolisiak az erdőben tartózkodó zsidókat körülfogták és lövöldözni kezdték, kardot rántott, de nem ellenségeire támadt - mert látta, hogy túlerejük ellen semmit sem tehet -, hanem szinte őrjöngve kiáltotta:
„Skythopolisiak, most tőletek nyerem el gaztetteim méltó büntetését, mert úgy akartam megmutatni irántatok barátságomat, hogy rengeteg honfitársamat lemészároltam. Aki ilyen súlyos bűnt követett el népe ellen, az megérdemli, hogy az idegenek elárulják. Átkozott vagyok, a magam kezével vetek véget életemnek, mert nem érdemlem meg, hogy ellenség kezétől haljak meg; ez a halál nem csupán gaztetteimért lesz méltó bűnhődés, hanem egyúttal vitézségem dicső bizonyítéka is: ne dicsekedjék vele semmiféle ellenség, hogy megölt engem, ne is örvendezzék halálomon!”

Így beszélt s azután szánakozó és egyúttal őrjöngő pillantással mérte végig családját: feleségét, gyermekeit és öreg szüleit. Ezután először atyját ragadta meg ezüstös hajánál fogva, és átdöfte kardjával, utána anyját, aki nem is ellenkezett, végül pedig feleségét és gyermekeit, akik úgyszólván belerohantak gyilkos fegyverébe, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére. Miután egész családját kiirtotta, fölállt holttesteikre, úgyhogy mindenki láthatta, fölemelte kezét, és kardját markolatáig testébe döfte. Kár volt ezért az erős és bátor fiatalemberért, de méltán bűnhődött, mert idegenek szolgálatába szegődött.
Egyébként a skythopolisi vérfürdőnek az lett a következménye, hogy más városok lakosai is fellázadtak zsidó polgártársaik ellen. Askalónban 2500, Ptolemaisban 2000 zsidót mészároltak le, ezenfelül rengeteget börtönbe vetettek. A tyrosiak is sok zsidót meggyilkoltak, még többet fogságba vetettek; ugyanígy tették el láb alól Hippos és Gadara lakosai is a bátrabb zsidókat, a gyávábbakat pedig börtönbe vetették; ugyanígy jártak el a többi syriai városban is, aszerint, hogy inkább gyűlölték-e ott a zsidókat, vagy inkább féltek tőlük. Csak Antiochia, Sidón és Apameia lakosai kímélték meg zsidó polgártársaikat; nem engedték meg, hogy akár csak egyet is meggyilkoljanak vagy börtönbe vessenek; talán azért, mert ők maguk olyan számbeli fölényben voltak, hogy a zsidók esetleges mozgolódásától egyáltalán nem tartottak; talán azért - és ezt valószínűbbnek tartom -, mert rokonszenvet éreztek irántuk, hiszen semmiféle lázadó szándékot nem tapasztaltak náluk. A gerasaiak sem bántották a városukban maradt zsidókat, sőt azokat, akik távozni óhajtottak a városból, a határig elkísérték.

Agrippa országában is orvul megtámadták a zsidókat. A király maga Cestius Gallushoz utazott Antiochiába, és az ügyek intézésével Noaros nevű barátját bízta meg, aki rokona volt Soaimos királynak. Ekkor Batanaiából a 70 legelőkelőbb és legbölcsebb zsidó férfiú érkezett oda; csapatokat kértek, hogy ha esetleg lázadás támad náluk is, legyen számba vehető helyőrségük a lázadók leverésére. Ezeket a férfiakat Noaros éjnek idején néhány királyi katonával egytől egyig legyilkoltatta.
Erre a gaztettre, amelyet egyébként Agrippa tudta nélkül követett el, határtalan kapzsisága indította. Ettől kezdve zsarnoki módon kegyetlenkedett a zsidókkal, mintha csak az ország vesztére tört volna. Végre Agrippa mindenről értesült, és megvonta tőle a kormányzói megbízatást, mert kivégeztetni, Soaimos miatt, nem akarta.

Eközben a lázadók elfoglalták a Jerikótól északra eső Kypros-várat, helyőrségét levágták, és az erődítményeket lerombolták. Ugyancsak ezekben a napokban történt, hogy a nagyszámú machairosi zsidó rávette az ottani római helyőrséget, hogy vonuljon ki a várból, és adja át nekik. A rómaiak attól tartottak, hogy erőszakkal kergetik el őket, tehát - miután megígérték nekik a szabad elvonulást - át is adták a várat, amelybe a machairosiak vonultak be helyőrségül.
Alexandriában a város bennszülött lakosai szüntelenül viszálykodtak a zsidókkal azóta, hogy a zsidók Alexandrost (Nagy Sándort) készségesen megsegítették az egyiptomiak ellen, és jutalmul e segítségért a görögökével egyenlő városi polgárjogot kaptak tőle. Ezt a kiváltságot utódai alatt is megtartották, sőt ezek külön városrészt jelöltek ki nekik, hogy ne kelljen idegenekkel együtt élniük, és megőrizhessék ősi tiszta életmódjukat; azt is megengedték nekik, hogy makedónoknak nevezzék magukat.

Mikor később a rómaiak meghódították Egyiptomot, sem az első Caesar, sem pedig utóda nem csorbította a zsidóknak azokat a kiváltságait, amelyeket még Alexandrostól kaptak. Ennek következtében állandó volt a súrlódás zsidók és görögök között, és ámbár a hatóság napról napra bőven szabott ki büntetést mind a két félre, a feszültség egyre jobban fokozódott. Mikor aztán abban az időben máshol is forrongások törtek ki, Alexandriában is kiélesedett a viszálykodás.
Midőn egyszer az alexandriaiak gyűlést tartottak a Neróhoz küldendő követség ügyében, a görögökkel együtt sok zsidó is bejutott az amphitheatrumba. Amint ellenfeleik megpillantották őket, azonnal ordítozni kezdtek, ellenségeiknek, kémeknek szidalmazták őket, felugráltak, és rájuk vetették magukat. Javarészük hanyatt-homlok menekült, amerre látott, de három ember a görögök kezébe került; ezeket elhurcolták, hogy elevenen elégessék. Most az egész zsidóság bosszúra indult: először kövekkel dobálták meg a görögöket, aztán tűzcsóvákat kerítettek, visszasiettek az amphitheatrumba, és azzal fenyegetődzetek, hogy a bent levőkkel együtt felégetik.
Ez a szándékuk sikerült volna, ha Tiberius Alexander, a város parancsnoka meg nem fékezi dühüket. Először, hogy észretérítse őket, nem nyúlt fegyverhez, hanem főemberei útján figyelmeztetést intézett hozzájuk, hogy csillapodjanak le, és ne ingereljék önmaguk ellen a római hadsereget. A lázadók azonban kinevették a figyelmeztető szavakat, és szidalmazták Tiberiust.

Most már látta Alexander, hogy a lázadókat csak erélyes rendszabályokkal lehet megfékezni; tehát kivezényelte a városban állomásozó két romai légiót, és velük még 5000 embert - ezek a zsidók vesztére éppen akkor érkeztek vissza Libyából -, s a katonáknak nem csupán azt engedte meg, hogy a zsidókat lemészárolják, hanem szabad rablást és gyújtogatást is engedélyezett nekik. Erre a csapatok benyomultak az úgynevezett Deltába - ez volt a zsidónegyed -, és végrehajtották a kiadott parancsot; de jókora vérveszteség árán. Ugyanis a zsidók csapatokba tömörültek, és élükön a jobban felfegyverzett emberekkel, szívósan ellenálltak, végül azonban hátrálásra kényszerítették és rakásra mészárolták őket. Irtózatos volt a vérfürdő: egyeseket az utcán kerített kézre az ellenség, mások a házakba tódultak; de a rómaiak felgyújtották a házakat, miután előbb valamennyit kirabolták.
A győztesek nem irgalmaztak a gyermekeknek; és. nem szánták meg az öregeket sem; öreget, fiatalt válogatás nélkül lekaszaboltak, úgyhogy az egész város vérben úszott, és hamarosan 50 000 hulla tornyosult az utcákon. De a többi zsidó sem maradt volna életben, ha nem fogja könyörgésre a dolgot: ezeken megkönyörült Alexander, és a rómaiaknak parancsot adott a visszavonulásra. A fegyelemhez szokott katonák az első parancsszóra csakugyan abbahagyták a gyilkolást, de annál nehezebb volt visszaparancsolni az alexandriai csőcseléket és megakadályozni hullafosztogatást.

Ilyen szörnyű volt az alexandriai vérfürdő. Mivel most már a zsidókat mindenütt véresen üldözték, Cestius is elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. Tehát a teljes létszámú 12. légióval és a többi légió 2000 válogatott katonájával, valamint hat zászlóalj gyalogsággal és négy lovas osztállyal megindult Antiochiából. Ezekhez járultak még a királyok segédcsapatai: Antiochostól 2000 lovas és 3000 gyalogos, csupa íjász, Agrippától ugyanennyi gyalogos és majdnem 2000 lovas; Soaimos is küldött 4000 embert, akiknek egyharmad része lovas volt, javarésze íjász. Cestius ezzel a haderővel Ptolemaisig nyomult előre.
A városok is sok segédcsapatot toboroztak; ezek ugyan haditapasztalat tekintetében nem voltak olyan értékesek, mint a légionáriusok, de katonai ismereteik hiányát pótolta harci kedvük és zsidógyűlöletük. Agrippa maga is elkísérte, Cestiust, biztosította az útvonalat, és gondoskodott élelemről. Most Cestius hadserege egyik részivel Zabulon megerősített galileai város ellen vonult, amelyet „férfiak városá”-nak neveztek, és határváros volt Ptolemais felé. A városban egy lelket sem talált - mert a lakosság a hegyekbe menekült -, de annál dúsabb volt a zsákmány. Katonáinak szabad rablást engedélyezett, a várost pedig felégette, ámbár olyan csodálatosan szép házak voltak benne, mint Tyrosban, Sidónban és Bérytosban. Ezután végigportyázta a környéket, mindent elrabolt, ami keze ügyébe esett, a környező falvakat felégette, majd visszatért Ptolemaisba. Mialatt a syriaiak, különösen a bérytosiak, még mindig fosztogattak, a zsidók, akik értesültek Cestius elvonulásáról, megint nekibátorodtak, váratlanul rajtaütöttek a fosztogatókon, és mintegy 2000 embert levágtak belőlük.

Maga Cestius hamarosan megint kivonult Ptolemaisból, és Kaisareiába ment, csapatai egy részét pedig előre küldte Joppéba, azzal a paranccsal, hogyha rajtaüthetnek a városon, szállják meg, de ha az ellenség észreveszi felvonulásukat, várják meg, míg ő maga megérkezik a derékhaddal.
A kiküldött osztag a tenger és a szárazföld felől indul rohamra, és a várost könnyűszerrel bevette, a lakosoknak arra sem volt idejük, hogy meneküljenek, még kevésbé arra, hogy felkészüljenek a harcra, úgyhogy a benyomuló csapatok családtagjaikkal együtt valamennyit legyilkolták, a várost kifosztották, és felgyújtották: az elesettek száma 8400 volt. Cestius ugyancsak erős lovas osztályt küldött a Kaisareia közelében levő Narbaténé kerületbe; a katonák elpusztították a vidéket.

Cestius a 12. légió parancsnokát, Gallust, Galileába vezényelte. Galilea legerősebb városa, Sepphóris, örömujjongással fogadta Gallust, és tapintatos eljárása következtében a többi város is megőrizte nyugalmát.
A lázadó és fosztogató csőcselék azonban elmenekült a Galilea közelében levő Asamón nevű hegyre, szemben Sepphórisszal. Most Gallus ezek ellen a hordák ellen indította meg csapatait. Amíg magaslati állásukat tartották, könnyűszerrel, visszaverték a rómaiak támadásait, és körülbelül 200 római katonát meg is öltek. De mikor a rómaiak megkerülték őket, és még magasabban fekvő pontokat szálltak meg, hamarosan vereséget szenvedtek, mert könnyű fegyverzetükkel nem tudtak helytállni a nehéz fegyverzetűekkel szemben, ha pedig menekülésre fogták a dolgot, a lovasság kardjába futottak. Így hát csak néhány embernek sikerült hozzáférhetetlen helyeken elbújnia, de a többi, több mint 2000, holtan maradt a csatatéren.