A zsidók Cestius veresége után váratlan sikerüktől vérszemet kaptak, és nem bírták türtőztetni harci kedvüket; mintha csak szerencséjük hajszolta volna őket, egyre szélesebb területekre akarták kiterjeszteni a háborút: Ezért haladéktalanul összesereglett minden fegyverforgató ember, és megindult Askalón ellen. Ez régi város, Jeruzsálemtől 520 stadionnyira, és a zsidók már régen gyűlölték, ezért választották most is támadásuk első céljául. A hadivállalkozás vezérei kiváló testi erejű és tehetséges férfiúk voltak: a peraiai Niger, a babiloni Silas és az esszénus Joannés. Askalón ugyan erős vár volt, de nem volt benne helyőrség: mindössze egy zászlóalj gyalogság és egyetlen lovasosztály állomásozott benne, Antonius parancsnoksága alatt.

A zsidók elkeseredésükben olyan erőltetett menetben jöttek, hogy egyszerre csak ott termettek a város előtt, mintha a föld alól bukkantak volna elő. De Antonius, aki értesült arról a szándékukról, hogy meg akarják támadni Askalónt, máris kivezényelte lovasságát, és egyáltalán nem ijedt meg az ellenség túlerejétől és bátorságától; mindjárt első támadását feltartóztatta, és visszaverte azokat, akik meg akarták rohamozni a falakat. A zsidókat - akik nem tudtak harcedzett katonák ellen harcolni, gyalogszerrel lovasság ellen, rendetlen csapatokban zárt hadrendek ellen, hamarjában összekapkodott nehézfegyverzetű harcosok ellen - inkább a düh, mint a higgadt megfontolás vezette, és olyan katonák, akik fegyelmezetten egyetlen intésre végrehajtottak minden parancsot, könnyűszerrel megverték őket. Mert mihelyt első hadrendjeik felbomlottak, és a lovasság elől megfutamodtak, beleütköztek azokba, akik mögöttük a falakat rohamozták, tehát egymást sebesítették meg, úgyhogy végre az egész sereg meghátrált a lovas támadás elől, és szétszóródott a síkságon. Széles volt ez a síkság, a lovasság könnyen mozoghatott rajta, úgyhogy a rómaiak ezen a rendkívül alkalmas terepen a legtöbb zsidót lemészárolhatták. Ugyanis elébük kerültek a menekülőknek, aztán ellenük fordultak, s azokat, akik menekülés közben megint összeverődtek, szétszórták és halomra öldösték.

Mások minden oldalról körülfogtak egyes zsidó csoportokat, összeszorították és könnyűszerrel lelövöldözték őket. A zsidók éppen nagy tömegük miatt tehetetlenek voltak, mert teljesen elvesztették a fejüket, a rómaiakban azonban, bár aránytalanul kevesebben voltak, hadiszerencséjük olyan érzést keltett, mintha túlerőben volnának. Mivel az egyik fél szégyellte a gyors megfutamodást, és valami kedvező fordulat reményében szembeszállt balsorsával, a rómaiak pedig fenékig ki akarták használni győzelmüket, a csatározás egészen estig elhúzódott. Végezetül 10 000 zsidó holtteste maradt a csatatéren, köztük két vezér, Joannés és Silas, a többiek pedig, javarészt sebesülten, az életben maradt Nigerrel egy Sallis nevű idumaeai városkába menekültek. Ebben az ütközetben a rómaiaknak mindössze néhány sebesültjük volt.

De ez az irtózatos vereség sem tudta megtörni a zsidók elbizakodottságát, hanem a balszerencse csak fokozta elszántságukat; a lábaiknál heverő rengeteg hullával sem törődtek, hanem régebbi sikereik annyira elvakították őket, hogy úgyszólván belerohantak az újabb vereségbe. Meg sem várták, hogy a sebeik begyógyuljanak, s máris haladéktalanul összegyűjtötték egész seregüket, hogy még nagyobb tömeggel és még elkeseredettebb dühvel újabb támadásra induljanak Askalón ellen. De hadi tapasztalatlanságukkal és egyéb katonai hibáikkal együtt előbbi balsorsuk is elkísérte őket. Mivel ugyanis Antonius előbb megszállta a szorosokat, váratlanul csapdába estek, s mielőtt még csatarendbe állhattak volna, körülfogták őket a lovasok, úgyhogy megint több mint 8000 embert vesztettek. A többiek mind megfutamodtak, köztük Niger is, aki visszavonulás közben még nem egy vakmerő hőstettet hajtott végre.
Az ellenség azonban sarkukban volt, és beszorította őket Bezedel falu megerősített bástyatornyába. Antonius katonái, hogy a szinte bevehetetlen torony ne tartóztassa fel őket, és hogy ne szalasszák el az ellenség vezérét és egyúttal legvitézebb harcosát, a tornyot alulról felgyújtották. Alighogy a tűz elpusztította a tornyot, a rómaiak örömujjongással tovább vonultak, abban a hiszemben, hogy Niger is ott pusztult a lángokban. Ez azonban leugrott a toronyból, s megbújt az egyik rejtett földalatti folyosóban, ahonnan három nap múlva - mikor övéi jajveszékelve keresték, hogy eltemessék - kiáltozással jelt adott, hogy él. Megjelenése nem remélt örömre hangolta a zsidókat; meg voltak győződve róla, hogy az isteni gondviselés tartotta meg nekik vezérül a későbbi harcokra.

Vespasianus tehát Antiochiában, Syria fővárosában - amely nagyság és gazdagság tekintetében kétségtelenül harmadik városa a római világbirodalomnak - átvette a hadsereg főparancsnokságát, és egyesült Agrippa királlyal, aki egész hadereje élén ott várakozott rá; azután pedig Ptolemaisba sietett. Ebben a városban eléje járultak a galileai Sepphóris város békés polgárai, akik - miután mérlegelték a maguk értékeit és a rómaiak hatalmát - már Vespasianus megérkezése előtt egyezséget kötöttek Cestius Gallusszal, és helyőrségeket fogadtak be. Most hódolattal fogadták a hadvezért, és megígérték, hogy részt vesznek a harcban honfitársaik ellen. Kérésükre Vespasianus lovas és gyalogos helyőrséget engedélyezett nekik, akkorát, amekkora megítélése szerint elegendő volt arra, hogy helytálljon a lázongó zsidók esetleges támadásainak; mert Sepphóris elvesztését a következő háború szempontjából nagyon veszedelmesnek tartotta volna, mivel Galilea legnagyobb városa volt, szinte bevehetetlen természetes erősség, és az egész nép fellegvára lehetett volna.