Kr. u. 71 tavaszán Josephus Titus társaságában Rómába utazott. Szemtanúja Kr. volt a Flavius-dinasztia (Vespasianus, Titus és Domitianus) hatalomra kerülésének, és az ex Iudaeis emlékére tartott nagyszabású diadalmenetnek.
A volt hadifogoly és a császári család között kétségtelenül cliens-patronus viszony jött létre, amelynek folyományaként Josephus római állampolgár lett; római nevet kapott; Vespasianus nekiadta korábbi házát a Quirinalison; egy nagyobb összegű pénzajándékot vagy évjáradékot utaltak ki számára; földet kapott korábbi hazájában, Iudaeában; nem is szólva számos kisebb figyelmességről. A felsorolás első pillantásra impresszívnek tűnik: de vajon azt jelenti ez, hogy a vezető iudaeai zsidó családból származó Josephus egyből a római társadalom elitjébe csöppent?

Ehhez először is azt kell tisztáznunk: mit értünk az „elit" fogalmán az első századi Rómában? A principatus kora előtt könnyű lett volna erre a kérdésre definitív választ adni: a római társadalom legfelső rétegének a senatori rend (ordo senatorius) számított, azon belül is a „krémet" a hivatalviselt politikusok és katonák (consulares, praetoriales stb.) jelentették. Tekintélyben alattuk foglalt helyet a lovagrend (ordo equester), amelynek tagjai vagy katonai karriert futottak be, vagy vállalkozókként tettek szert vagyonra, s ezáltal társadalmi befolyásra.
A Julius-Claudiusok alatt azonban a társadalmi piramis csúcsára a princeps és annak családja került. Ezzel a társadalom hagyományos tekintélyi rendje mellé, illetve fölé egy másik tekintélyi rend járult, amit nem a származás vagy a vagyoni helyzet, hanem egyes-egyedül a princepshez vagy annak családjához fűződő viszony határozott meg. Ehhez a „harmadik rendhez" tartozhatott rabszolga, felszabadított, értelmiségi, művész, bankár vagy építész, és természetesen a senatorok vagy lovagok közül is bárki, aki lojális volt az új rendszerhez.

A legyőzött Iudaeából egy megvetett (sőt a hagyományos római „felsőbb körök" által utált) kisebbség tagjaként Rómába csöppent Josephus természetesen e „harmadik rendhez" tartozott. Számára tehát az érvényesülés, sőt egyáltalán az életben maradás tétje a mindenkori princepshez fűződő jóviszony lehetett.
Tudjuk, hogy Josephus jó kapcsolatban volt Vespasianusszal, és ha lehet, még szorosabb viszony fűzte Titushoz. Később Domitianus és felesége, Domitia Augusta kegyeit is élvezte. Hannah M. Cotton és Werner Eck azonban azt hangsúlyozza, hogy a császári családhoz fűződő kapcsolat korántsem volt annyira bensőséges és szoros, ahogyan azt Josephus sejteti. Igaz ugyan, hogy megkapta azt a házat, amelyben Vespasianus a zsidó háború kitörése előtt lakott, de ez nem számított annyira különleges ajándéknak olyasvalaki számára, aki a Flavius-dinasztia cliense volt.
Ne feledjük: Josephust nem a palatinusi császári palotába költöztették, hanem egy viszonylag szerény házat kapott a Quirinalison, Róma VI. régiójának „Gránátalma" (ad malum Punicum) nevű részében. Eck hangsúlyozza: Josephus mint cliens, csakis akkor léphetett be a palatinusi palotába, ha a császár kihallgatást tartott, vagyis nem tartozott a császár szűkebb baráti köréhez (amici Caesaris). „Josephus nem mozoghatott szabadon a hatalom folyosóin."

Ezzel egy időben Joszéf ben Mattitjáhu római polgárjogot is kapott, és nevét Titus Flavius Josephusra változtatta. A szokásos névadási formát követte: patronusa második és harmadik névelemét (nomen, cognomen) praenomenként („keresztnév") és nomenként („családi név") vette fel, míg cognomene („ragadványnév") korábbi zsidó nevének latinos változata lett. Josephus minden bizonnyal más kiváltságokat is kapott a polgárjoggal együtt: így a conubium és a patria potestas jogát, ami biztosította, hogy törvényes házasságából származó gyermekei örökölhessék kiváltságait.
Nem tudni, hogy elveszített jeruzsálemi földjeiért, illetve ingatlanaiért kárpótolták-e, de Vespasianus egy darab földet adományozott neki Iudaeában. Később Domitianus adómentességet adományozott a birtoknak, illetve a belőle származó jövedelemnek. Josephus ezenfelül Vespasianustól életjáradékot (syntaxis chrématón) vagy - kevésbé valószínű módon - egyszeri pénzjuttatást is kapott.

De mennyire sikerült Josephusnak bejutnia a római társadalom hagyományos vezető rétegei: a senatorok és a lovagok közé? Mindössze két személyről értesülünk, akivel kapcsolatba került római évei alatt. Az egyik: Thaumastus, Caligula egykori rabszolgája, aki I. Agrippához került, és a király felszabadította. Később ő lett gyermekeinek: Agrippának és Berenikének nevelője.
A másik: a rejtélyes Epaphroditus, akinek A zsidók történetét, az Önéletrajzot és az Apión elleni traktátust ajánlotta.lo Josephus megemlíti patrónusa műveltségét (paideia), történelmi érdeklődését, és hogy „maga is országos fontosságú ügyekkel foglalkozott, sok mindenféle sorsfordulatot megért, és minden helyzetben bámulatra méltó lelkierőről és rendíthetetlen jellemszilárdságról tett tanúbizonyságot"» Két ízben is „nemes embernek" (kratiste andrón) szólítja őt, ami azonban túlságosan is semmitmondó ahhoz, hogy ebből konkrét társadalmi pozíciójára lehetne következtetni.

Az Epaphroditus név alapján mindenesetre majdnem bizonyosan állíthatjuk, hogy viselője felszabadított rabszolga volt. Ez azonban, mint fentebb mondottuk, nem zárta ki őt eleve a princeps körül csoportosuló „bennfentesek" köréből. Eddig két ismert történelmi személy merült fel Josephus pártfogójának azonosítására. Az egyik Nero Epaphroditus nevű kancellárja (a libellis) volt, egy felszabadított rabszoga, aki kulcsszerepet játszott a Piso-összeesküvés leleplezésében, s ezért - teljességgel szokatlan módon - hadi kitüntetésekkel (dona militaria) jutalmazták.
Talán ugyanarról a személyről van szó, aki horti Epaphroditani néven hatalmas kertekkel rendelkezett Róma V. régiójában; Domitianus előbb Kr. u. 90-ben száműzte, majd 94/95-ben megölette, hogy rátehesse kezét vagyonára.” Eck szerint valószínűtlen, hogy ez az Epaphroditus a Flaviusok idején megtarthatta volna korábbi befolyását, de még nagyobb kétséget ébreszthet bennünk a kronológia, mivel A zsidók története, az Önéletrajz és az Apión ellen Josephus 93 és 96 között keletkezett kései művei - Nero szabadosa ekkor már nem is volt az élők sorában.
A másik lehetséges jelölt az az Epaphroditus, aki a kora-bizánci Suda-lexikon szerint a görögországi Chaironeiából származott, és egy Modestus nevű egyiptomi helytartónak (praefectus Aegypti) rabszolgája, majd felszabadítottja volt. A lexikon szerint 30 ezer könyvtekercset birtokolt, amihez Rómában két házat (vagy lakást) kellett vásárolnia. Nero idején költözött a fővárosba, és Nerva uralkodása alatt halt meg. Az azonosítás iránt némi kétséget támaszt ugyanakkor, hogy egyelőre Modestus nevű Nero-korabeli egyiptomi helytartó nem ismert. Ekkora könyvtár megszerzéséhez természetesen nem kis vagyonra volt szükség, és nem elképzelhetetlen, hogy egy görög származású, tudós felszabadított barátsága és biztatása nem jöhetett rosszul Josephus számára.

Nem lehet nem csodálkozni azon - vallja Cotton és Eck -, milyen kevés embert ismert Josephus Rómában. Mikor Vespasianusszal 69 nyarán Alexandriába utazott, vagy mikor 70-ben Titus mellett volt Jeruzsálem ostrománál, majd 71-ben újra Alexandrián keresztül Rómába hajózott, bizonyára kapcsolatba lépett senatori és lovagrendi rómaiakkal, mégsem említi meg őket műveiben.
A zsidó háború példányait nemcsak Vespasianusnak és Titusnak küldte el, hanem „számos rómainak is, aki részt vett a hadjáratban. Cotton és Eck megfigyelése szerint „Josephus mellőzi bármilyen személyes kapcsolat említését azokkal a parancsnokokkal, akik részt vettek a zsidó háborúban, és nem említi a háború utáni karrierjükkel összefügő eseményeket sem. Különösen érdekes ez Marcus Tittius Frugi (a XV Apollinaris parancsnoka), Sextus Vettulenus Cerialis (az V Macedonica legatusa) és Marcus Ulpius Traia-nus (a X Fretensis parancsnoka, a jövendőbeli császár apja) esetében - ők ugyanis 70 és 80 között mind consulok lettek, vagyis a római társadalom „top 100" elitjébe tartoztak. Pedig a magyarázat eléggé kézenfekvőnek tűnik. Domitianus uralma alatt különösen sok, korábban Titust támogató magas rangú - főként consularis - római államférfi esett az uralkodói önkény áldozatául. Tacitus, Suetonius és Cassius Dio műveiből a kivégzettek és száműzöttek hosszú listáját tudjuk összeállítani.

Valószínű, hogy Josephus sem saját maga, sem a tábornok-politikusok védelmében nem tartotta tanácsosnak személyes kapcsolatukat és ragyogó karrierjük állomásait részletesen megtárgyalni. Mindennek ellenére Cotton és Eck végkövetkeztetését: „Josephus minden valószínűség szerint rendkívül magányos és rendkívül elszigetelt lehetett Rómában" - talán kissé szélsőséges véleménynek tarthatjuk. Mivel Josephus alapvetően nem a Flavius-korról írt, hanem a zsidóság történetéről a nagy háború befejezéséig (Kr. u. 73), nem kell csodálkoznunk azon, hogy nem sok szót ejtett saját római éveiről. Különben is, mondhatott-e volna annál többet, mint hogy kiérdemelte mindhárom princeps figyelmét és támogatását?

Egy késői keresztény forrásból azt is megtudjuk, hogy Josephust szoborral tisztelték meg Rómában. Sajnos nem ismert, hogy a szobrot ki és mikor állította: talán egy magas rangú római theosebés? Vagy talán a helyi zsidó közösség, amelyhez Josephus tartozott? Egyébként Josephus viszonya a római diaszpórához legalább annyira érdekes és fontos kérdés, mint a római elithez fűződő kapcsolata.