A zsidó háború görög változatának hagyományosan elfogadott datálása Kr. u. 75 (a Templum Pacis felavatása) és 79 (Vespasianus halála) közé teszi a mű keletkezését. Az utóbbi mint terminus ante quem azért valószínű, mivel Josephus két másik művében arra hivatkozik, hogy a Bellum egy példányát maga nyújtotta át a császárnak
A zsidó háborúban ugyan nem szerepel ajánlás, de a mű bizonyosan császári felügyelet alatt, sőt talán kifejezetten annak megrendelésére készült. Ezért kapott Josephus Vespasianustól lakást, ahol dolgozhatott, valamint életjáradékot." Josephus a mű néhány példányát már előzetesen köröztette a római és zsidó felsőbb körök-ben. Az ifjú császár saját kezűleg szignálta őket (charaxas té heautu cheiri) és elrendelte a mű első hat könyvének publikálását. Eusebios megjegyzése szerint Róma urai „a könyvtári elhelyezésre is méltónak találták" (bibliothékés axióthénai) Josephus munkáját. Ezt azt jelenti, hogy a Bellum eredeti - hitelesített - példányait elhelyezték az állami közkönyvtárakban, amelyekről a további példányokat másolták.

Laqueur és Eisler már a múlt század 20-as éveiben felvetette annak lehetőségét, hogy a művet Josephus többször átdolgozta - ami lehetővé teszi, hogy a könyv keletkezését időben kitágítsuk. Eisler szerint a Bellum első görög változata már 71-ben elkészült, majd a művet Josephus 79-ig fokozatosan bővítette, míg el nem érte ma ismert terjedelmét. Eisler ugyanakkor megegyezik Laqueurrel abban, hogy a szerző 79 után is többször revideálta a művet. Shaye Cohen azt is hozzáfűzi ehhez, hogy Vespasianus nem feltétlenül a teljes ma ismert Bellum szövegét kaphatta kézhez. Sőt, szerinte sokkal valószínűbb, hogy a császári imprimaturt a szerző Ti-tustól kapta. Milyen indokok szólnak emellett?
A Bellum előszavában egyedül Titus jelenik meg; ő menti meg Josephust Iotapatánál; Titus beszédei sokkal gyakoribbak és hosszabbak, mint apjáé; nagy harcosként látjuk megjelenni, aki nem gyönyörködik a vérontásban, sőt sajnálja Jeruzsálem szenvedő lakóit; meg akarja kímélni a várost és a Templomot; nem felelős azokért a barbár cselekedetekért, amelyeket egyes római katonák elkövettek. Cohen egy másik érvet is felhoz a Titus idejére történő datálás mellett. Aulus Caecina Alienus elkötelezett támogatója volt Vitellius pártjának a zűrzavaros 69-ik évben, majd a cremonai csata előtt átállt a Flaviusok oldalára.

Tacitus, aki hosszan foglalkozik Caecina árulásának történetével, így jellemzi a helyzetet: „Az egykori írók, akik a Flavius-ház uralma idején e háború történetét megörökítették, a békevágyban és hazaszeretetben jelölték meg a hízelgésül eltorzított okokat: szerintünk a velük született jellemtelenségen és Galba elárulása után egyhamar eltékozolt becsületükön kívül az az irigy versengésük döntötte romlásba Vitelliust, hogy udvarában mások meg ne előzzék őket.
Feltűnő, hogy bár Josephusra abszolút ráillik a „Flavius-ház udvari történetírója" titulus, ennek ellenére nyomát sem találjuk nála a Tacitus által említett aulikus beállításnak: Caecinát egyszerűen árulóként jellemzi. Ennek oka minden bizonnyal az lehetett, hogy Caecinát 79-ben - közvetlenül Vespasianus halála előtt - Titus összeesküvés vádjával kivégeztette. Josephus Titus szájaíze szerint alakította a történelmet: így vált Caecina nála is megrögzött árulóvá.

Felvethetjük azt is, hogy ha a Bellum I-VI. könyve Titus idején készült el, a VII. könyvet már Domitianus alatt írhatta. Az utolsó kötet görög stílusa sok kívánnivalót hagy maga után, amivel elég közel áll az Antiquitates és a Vita stílusához. Thackeray véleménye szerint Josephus mellett ekkor már nem álltak segítők. A viszonylag kései keletkezés mellett szól az is, hogy A zsidó háború első hat könyvében mindössze háromszor történik említés Domitianusról, minden heroikus magasztalás nélkül.
Ennek tökéletes ellentéte viszont a VII. könyv Domitianusról szóló excursusa, amely szinte csöpög a magasztalástól: „Domitianus Caesar hosszas fontolgatás nélkül - mint ahogy más tette volna fiatal korában - atyjától öröklött vitézségével és korához képest érett harci tapasztalattal azonnal megindult a barbárok ellen. Érkezésének puszta híre megrémítette őket, s rémületükben mindjárt meg is adták magukat neki, és már azt is szerencsének tartották, hogy nagyobb veszteségek nélkül megint a régebbi igába hajthatták fejüket. Miután Domitianus olyan intézkedéseket tett Galliában, hogy egyhamar ne törhessen ki újból lázadás, dicsőségesen visszatért Rómába, olyan fényes haditettek után, amelyek korát ugyan meghazudtolták, de méltók voltak atyja hírnevéhez.

Shaye Cohen szerint a VII. könyv Domitianus-kori keltezését támasztja alá gischalai Johanán jellemzése is. Művének IV-VI. könyvében Josephus gyakran vádolja a lázadókat törvénytelenséggel (paranomia) és istentelenséggel (asebeia). Cohen szerint ezek részben főbenjáró bűnöket (pl. gyilkosságokat), részben a zsidó Törvény elleni súlyos vétkeket jelentettek.

Azok a törvények, amelyeket a lázadók megsértettek, a rómaiak pedig védelmeztek, a zsidó és pogány társadalom és vallás közös, univerzális értékei voltak. Ezzel szemben a Bellum VII. könyvében Johanán a hagyományos zsidó tisztasági törvények többszörös megsértőjeként jelenik meg: „asztala tele volt tiltott eledelekkel, és a törvényszabta hagyományos tisztulásokat elhanyagolta, úgyhogy az egyesek és a közösség elleni bűnöket nem is lehet csodálni olyan embernél, aki szinte megátalkodott őrjöngő istentelenségében.
Cohen szerint ez a Jabnéban megalakult rabbi-akadémia számára szóló üzenet: a gischalai Johanán - Simon ben Gamaliél régi barátja - valójában egy istentelen zsidó, aki a rabbinikus judaizmus törvényeit is megszegte.

Seth Schwartz szerint a VII. könyv eredeti változata (amit ő „Ur-book"-nak nevezett) Titus alatt készült el, s a Masada-történettel ért véget. Ehhez a későbbiekben Josephus két kiegészítést tett hozzá: az egyiket Domitianus alatt (Domitianus germaniai hadjárata; Domitianus jelenlétének kidomborítása a diadalmeneten; és talán Simeon elfogatása), a másikat már Nerva vagy talán Traianus korai uralkodása idején (96-105 k.). Ezek az addendumok a következők lehettek: Kommagé-né annexiója és az alán betörés Mediába; az alexandriai felkelés és a leontopolisi templom bezárása; a cyrenaicai lázongások és Catullus halála. Ebből számunkra az utóbbiak a legérdekesebbek.
A VII. könyv igencsak hízeleg a kommagénéi királyi családnak - szemben az V. könyv leírásával, amely a kommagénéi király Antio-chos Epiphanés és fia furcsa „hőstettét" írja le, amikor Jeruzsálem falainak szinte ostobán rontanak neki fiatal és felkészületlen csapataikkal. A két leírás megváltozott hangvételének Seth Schwartz szerint az lehet a magyarázata, hogy a komma-généi Philopappos (Gaius Julius Antiochus Epiphanes) jelentős karriert futott be Rómában: az athéni Akropolis tövében ma is látható emlékművén olvasható latin felirat szerint (OGIS 409) Traianus kegyéből Kr. u. 109-ben consul sujfectus, majd frater Arvalis és adlectus inter praetorios lett.

A kommagénéi császári család tehát a 2. század első évtizedében került vissza a figyelem középpontjába, és ekkoriban Philopappos kétségkívül Róma egyik legelőkelőbb „emigráns" politikusa volt, akinek érdemes lehetett a barátságát keresni. Az alexandriai és cyrenaicai epizódok úgy tűnik, egységet alkotnak, hiszen témájuk közös: Josephus bemutatja, hogy hiúsult meg a Iudaeából átszökött sicariusok kísérlete, hogy e tartományok zsidó lakossága körében felkelést robbantsanak ki.

A kérdés - csakúgy mint a kommagénéi epizóddal kapcsolatban - itt is kézenfekvő: miért érezte fontosnak Josephus e két epizód beillesztését a Bellum VII. könyvébe? Seth Schwartz szerint az úgynevezett „pogány mártírok aktái" közül a P. Oxy. 1242. jelzésű papiruszon fennmaradt Acta Mermaisci adja meg a választ.
Ez a 3. században másolt szöveg a következő történetet örökítette meg. Valamilyen mozgolódás miatt - a történet eleje sajnos hiányzik a töredékes papiruszról - az alexandriai görögök követséget küldenek Rómába. Mikor ez az ottani zsidó közösség tudomására jut, ők is küldenek egy delegációt. Mindkét követség a saját isteneit viszi magával. (A görögök egy Sarapis-szobrot visznek, a zsidók nem tudni mit, a papirusz itt is töredékes.)

Amikor Traianus és Plotina érkezésükről értesül, a császárné a senatushoz folyamodik a zsidók érdekében. Traianus is osztja felesége előítéletét: miközben a zsidó küldöttséget meleg fogadtatásban részesíti, a görögöket inzultálja. Több sem kell a pogányoknak: a görög küldöttség vezetője, Hermaiskos gyalázza a császárt és annak synedrionját.
A császár haragra gerjed és megfenyegeti Hermaiskost, ám ekkor csoda történik: a görögök „oldalán álló" Sarapis-szobor izzadni kezd. Traianust megdöbbenti a csoda, és Róma népe félelmében a hegyek közé menekül. És itt véget is ér a történet, legalábbis ami belőle fennmaradt. A szövegben a „mártírakták" tipikus elemei lelhetők fel: az antiszemitizmus, a Róma-ellenesség, és az a meggyőződés, hogy a császár és a senatus a görögök ellensége és a zsidók barátja.
Ha ezeket a tendenciózus elemeket és a végén olvasható csodát félretesszük - vallja Seth Schwartz - valós események magvait kapjuk. Sajnos az alexandriai zavargások időpontja bizonytalan, de a legtöbben Traianus uralkodásának korai időszakára keltezik. Egyetlen kronológiai probléma van csak, amire Seth Schwartz nem tért ki: hogy Josephus szerint az alexandriai események „nem sokkal ez után" (vagyis Masada elfoglalását követően) történtek, Tiberius Iulius Lupus (Kr. u. 71-73) egyiptomi kormányzósága idején.

A cyrenaicai epizód datálása szintén a - szövegben Catullusként említett - kormányzó azonosításával függ össze. Néhányan, mint Applebaum és Smallwood amellett érveltek, hogy a helytartó L. Valerius Catullus Messalinusszal (cos. ord. 73; cos. sut. 85), Domitianus és Nerva barátjával, majd a kivégzett árulóval azonos, aki 93 és 97 között halhatott meg, Josephus viszont A zsidó háborúban részletesen leírja - az eseményekhez képest - nem sokkal későbbi halálát.
Ezt a diszkrepanciát Seth Schwartz annyival intézi el, hogy „Josephusnak nem volt érzéke a kronológiához: Bár ezt az azonosítást azóta is többen elutasították, egyelőre nem került elő újabb Catullus nevű cyrenaicai helytartó, akit Josephus gonosztevőjével azonosíthatnánk.