A zsidó háború előszavában Josephus arra utal, hogy ennek a görögül írott műnek előzménye egy arámi változat, amelyet előbb „anyanyelvén (té patrió) írt meg és küldött el a fent lakó barbároknak (tois anó barbarois): A „fent lakó" jelentését akkor érthetjük meg, ha a rómaiak szemszögéből nézzük a térképet: ők ugyanis minden Rómához közelebb eső területet „innensőnek" vagy „belsőnek" (citerior / interior), és minden tőlük távolabb esőt „túlnaninak", vagy „fentinek" (ulterior) neveztek.
Szerencsére néhány sorral alább maga Josephus is pontosítja ezt a kijelentését. Könyvét az alábbi népekhez küldte el: „a parthusok, a babilóniaiak, a messzi arabok és az Eufratészen túl lakó törzsrokonaink, valamint Adiabéné lakosai" Ezeknek a népeknek körében az arámi mint félhivatalos lingua franca működött, kisebb-nagyobb nyelvjárási változatokkal. Az arámi éppen ezidőtájt kezdett ezeken a területeken irodalmi nyelvvé válni, míg a görög érdekes módon sohasem hatolt igazán mélyre. Más kérdés, hogy a nyugati- vagy zsidó-arámi mennyiben hasonlított a parthusok által beszélt arámihoz? Nem lehetséges, hogy Josephus kissé eltúlozva beszélt arámi művének lehetséges olvasóközönségéről, hogy ezáltal is növelje annak jelentőségét?

Sajnos a 70-es és 80-as évek Parthus Birodalmáról kevés az adatunk - és annak többsége is magától Josephustól származik -, így nem tudjuk megítélni, mennyire jelentett valós fenyegetést ebben az időben Parthia a rómaiak számára. 69 júliusában Vespasianus trónra lépése után küldöttséget menesztett Vologaeses parthus királyhoz, aki 40 ezer lovast ajánlott fel a zsidó háború gyors befejezéséhez. Bár a császár ezt visszautasította, Vologaeses nem sértődött meg, hiszen arany koszorút küldött Titusnak, gratulálva a végső győzelemhez.
Nem sokkal később, 72-ben Vespasianus annektált két klienskirályságot, amely eddig ütközőállamként szolgált Parthia és a Római Birodalom között: Commagenét és Armenia Minort. Megváltoztatta Cappadocia státusát is, amennyiben a helyőrség nélküli provinciát egylegiós tartománnyá tette egy consularis rangú helytartó vezetése alatt. Ezeknek az intézkedéseknek azonban éppen annyira lehettek kül-, mint belpolitikai okai.
A másik lehetőség: Josephus (és rajta keresztül az új uralkodócsalád) valóban propagandacélból készítette el a zsidó háború arámi beszámolóját, de ennek célzott olvasóközönsége elsősorban a keleti zsidó diaszpóra volt.



A zsidó diaszpóra Keleten
A szétszóratásban élők legnagyobb számban az Eufratészen túl, Mezopotámia területén laktak. Az asszírok által fogságba hurcolt tíz törzs maradékai az Achaimenida perzsa birodalom határvidékein és Médiában éltek, míg a babilóniai fogságból haza nem tért déli törzsek Babilóniában telepedtek le. A keleti diaszpóra szerepe a iudaeai zsidóság szempontjából - mutatis mutandis - hasonló lehetett a hidegháború korszakában az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban élt diaszpóráéhoz. (A két ellenséges nagyhatalom: Perzsia/Parthia és a Római Birodalom közötti viszonylagos egyensúly és stabilitás fenntartásában játszott szerepüket még nem tárta fel a kutatás.)
A keleti és nyugati diaszpóra közti nagy különbség, hogy míg az előbbit főként írott forrásokból ismerjük, és régészetileg szinte semmi sem fogható meg belőlük, addig az utóbbit - Philón és Josephus közlésein kívül - főként archeológiai leletek őrizték meg a számunkra. Az Eufratészen túl élő zsidóság létszámát persze nemcsak a „nagy galutok" duzzasztották fel. Folyamatos utánpótlást jelentettek a perzsa-egyiptomi, a Seleukida-Ptolemaida és a parthun-római küzdelmek, melyek során sok zsidó hadifoglyot hurcoltak a küzdő felek országaiba.

Artaxerxés Óchos Kr. e. 345-ös egyiptomi hadjáratából visszatérve zsidó foglyokat telepített le a Kaspi-tenger melletti Hyr-kaniában, és talán Babilóniában is. Tigranés armeniai király Kr. e. 86-69 között ugyancsak számos zsidót telepített át Szíriából saját országába. De az önkéntesen keletre költöző zsidók száma is tízezrekben mérhető. Tiberius idejében két zsidó lázadó, Asinaios és Anilaios Nehardea és Nisibis központtal egy rablóállamot rendezett be, ahonnan rettegésben tartotta egész Parthiát.
Az Észak-Mezopotámiában fekvő Nisibis azon a területen feküdt, ahová az asszírok a tíz törzs egy részét telepítették le; míg a délen található Nehardea a deportált Júda és Benjámin törzsének szolgált lakóhelyül.

A lázadók halála után az Eufratész-menti zsidó lakosság nagyrésze a szíriai Seleukeiába, majd Ktésiphónba költözött, ahonnan újra visszatértek Nehardeába és Nisibisbe, ahol egészen a talmudi időkig megtalálhatók voltak. Egy Anani-as nevű zsidó kereskedőről tesz említést Josephus, akinek Spasinu Charaxban (a mai Kuvait területén) volt a telephelye, így minden bizonnyal aktív szerepet játszott az indiai kereskedelemben.
A Tigris és Eufratész között fekvő Adiabéné uralkodói Claudius idejében tértek át a zsidó vallásra: Heléné, Monobazos adiabénéi király testvér-felesége, valamint fia, Izatés. Heléné huszonegy évig élt nazireusként, Lyddában a Sátorok ünnepén hatalmas szukkát épített és Monobazosszal együtt jelentős ajándékokat adott a Templomnak. Mindkettőjüket a Jeruzsálemtől háromstadionnyira épült piramisokban temettették el.
Josephus szerint Monobazos király utódai a rómaiak elleni harcokban is kitüntették magukat. Az Apostolok cselekedetei Parthiából, Médiából és Elámból (Elymais Susiana) érkezett zarándokokról is beszámol a pünkösd ünnepén (Csel 2:9). Az asszírok által deportált és Médiában letelepített zsidók belső életéről élénk képet fest az apokrif Tóbit könyve. Szíriát mint a zsidók által legjobban benépesített tartományt mutatja be Josephus.

A főváros, Antiocheia különösen jelentős volt az ott lakó diaszpóra szempontjából. A zsidó történész szerint az őket letelepítő I. Seleukos Nikatór (Kr. e. 312-271) politeiával ajándékozta meg a közösséget. Ebben a polgárjogban azonban nemcsak a makedónokkal és görögökkel való teljes jogegyenlőség, hanem mai szóval „a kisebbséggel szembeni pozitív diszkrimináció" elve is érvényesült: „A zsidókat megbecsülték Ázsia királyai is, akiknek vezetése alatt hadiszolgálatot teljesítettek. Seleukos Nikatór azokban a városokban, amelyeket Ázsiában és Alsó-Szíriában alapított, valamint magában a fővárosban, Antiocheiában, megadta nekik a polgárjogot, és egyenjogúsította őket az ott lakó makedónokkal és görögökkel.
Ezt a jogot ma is élvezik, és ez már abból is kiderül, hogy a tornacsarnokok vezetői (gymnasiarchoi) kötelesek meghatározott pénzösszeget kifizetni olaj helyett azoknak a zsidóknak, akik idegen olajat nem hajlandók használni: IV. Antiochos Epiphanés utódai a Templomból zsákmányolt rézedényeket az antiocheiai zsinagógának ajándékozták oda.

Ebben az időszakban - amely egybeesik a Hasmóneus-dinasztia Júdeában dúló trónviszályaival - duzzadt fel jelentősen az itteni diaszpóra lélekszáma, köszönhetően a polgárháború elől menekülőknek. A városi zsidó közösség vezetőjét archónnak hívták, s privilégiumaikat - melyeket bronztáblákba véstek - a pogány lakosság is jól ismerte. Josephus azt állítja, hogy az ő korában a prozelitizmus Szíriában érte el a legnagyobb eredményeket, különösen a nők körében mutatkozott rendkívül nagy érdeklődés a zsidó vallás iránt.
A tartomány szinte valamennyi jelentősebb városából (Apameia, Damaskus, Tyros, Arados, Sidón, Beirut, Palmyra) kerültek elő a zsidók jelenlétére utaló régészeti és/vagy epigráfiai leletek, ám ezek zöme a késő-római korból származik.

Keletről azonban nem özönlött, csupán szivárgott a remélt segítség a iudaeai felkelőknek - leszámítva az adiabénéi királyi család részéről nyújtott jelentős anyagi és viszonylag csekély katonai támogatást, mindössze egyéni akciókról van tudomá-sunk. Ám hogy a rómaiak félelme mégsem lehetett alaptalan egy nagyobb szabású diaszpórai beavatkozástól, azt ékesen bizonyítja a 115-ben kirobbant „Quietus-háború; amely Traianus mezopotámiai hadjáratára adott válasz volt: egész Cyrenaica, Egyiptom, Ciprus, Syria és Mesopotamia zsidósága felkelt elnyomói ellen.
Sajnos Josephus művének arámi változatát nem őrizte meg a keleti hagyomány. Így csak gyaníthatjuk, hogy A zsidó háború görög változata nem szolgai fordítást jelent, hanem formailag jelentősen eltér az arámitól. Tessa Rajak szerint például a görög-római történetírásra jellemző beszédek és digressziók (kitérések) bizonyosan hiányoztak belőle. „Feltehetjük, hogy az arámi Háború természetét tekintve egy egyszerű beszámoló volt, talán néhány lamentáló résszel kibővítve. Josephus a metaballó igét használja, amikor az arámi mű „lefordításáról" beszél - ez a kifejezés azonban nem árulja el, mi a két mű egymáshoz fűződő viszonya.
Annyi bizonyos, hogy a rendelkezésünkre álló görög szövegen nem lehet kimutatni az arámi nyelvi szubsztrátum nyomait. Még annyira sem, mint az Újszövetségben. A személynevek arámi változatai, bizonyos arámi szakkifejezések (például a főpapi ruházat részei) A zsidók történeteben találhatók meg nagyobb számban.

Josephus számára a keleti zsidó diaszpóra mindig is természetes tájékozódási pontnak számított. (Ne feledjük: második felesége alexandriai, a harmadik pedig krétai zsidó volt.) A centrum (Jeruzsálem) és a periféria (diaszpóra) között sohasem szűnt meg a kommunikáció. Érthető, ha a keleten lakó zsidók is tudni akarták, milyen körülmények között pusztult el a Templom.
Josephusnak mint írónak mindig is elsődleges célpontja volt a diaszpóra zsidósága. A Bellum arámi változata azonban elsősorban nem Josephus számára lehetett fontos, hanem a császárnak, vagyis az egész birodalomnak. Legalábbis erre következtethetünk abból, hogy Josephus a célterületek között első helyen említi Parthiát. A többi említett terület - talán az arabok kivételével - mind párthus uralom vagy befolyás alatt állt. Josephus opusculuma tehát a birodalmi politika játszmáinak része lett. Laqueur és Thackeray véleménye szerint „Vespasianus feltett szándéka az lehetett, hogy demonstrálja Róma hatalmát azok előtt, akik keleti határvidékein élnek, és hogy visszarettentse őket a Róma elleni támadástól, a parthusokkal szövetkezve".

Josephus egy mondata rendkívül fontos ebben az összefüggésben: „A zsidók bizonyosra vették, hogy az Eufratészen túl lakó törzsrokonaik velük együtt fegyvert fognak, viszont a rómaiaknak nemcsak a szomszédos galatákkal, hanem a folyton nyughatatlankodó keltákkal is sok bajuk volt.
Sok egyéb példa is bizonyítja, hogy Josephus szándéka az volt, hogy művével másokat is eltérítsen a lázadástól: „Fejtegetésemmel nem az a célom, hogy a rómaiakat magasztaljam, hanem inkább az, hogy a leigázottakat megvigasztaljam és a lázadozókat jobb belátásra bírjam".