logo

III Martius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Diadalmenet és császári propaganda.

A zsidók elleni háborút Jeruzsálem és a Templom lerombolásával hivatalosan befejezettnek nyilvánították. Vespasianus addigra megszilárdította hatalmát, de a viszonylag alacsony rangú, büszke ősökkel és rendkívüli tettekkel dicsekedni nem tudó gens Flaviának sürgősen szüksége volt olyan „alapító mítoszra", amellyel a tömegek előtt is népszerűsíteni tudta magát. A zsidó háború, azon belül Jeruzsálem elfoglalása - amely öt hónapjával az ismert római történelem leghosszabb ostroma volt - a flaviusi propaganda sarokkövévé vált, éppúgy mint egy évszázaddal azelőtt az actiumi ütközet lett az augustusi principatus „alapító mítosza”. Ennek széles körű propagálásához pedig a Pierre Nora-i értelemben vett „emlékezethelyek" létrehozására volt szükség.
Ennek egyik eleme volt a triumphus, a diadalmenet. Kevéssé ismert, hogy Josephusé a legrészletesebb triumphus-leírás, amely a császárkorból maradt ránk. Tudjuk, hogy a menet a Campus Martius déli részén fekvő Porta Triumphalistól indult, és végcélja a Iuppiter Capitolinus temploma volt.
A menet - írja Josephus - „átvonult a színházakon, hogy a nép mindent jobban láthasson: Fergus Millar amellett érvel, hogy Josephus a theatron görög szóval nem egy konkrét színházra utal, hanem inkább általános értelemben vett „nézőtérre". Nagyon is valószínű, hogy a diadalmenetet magán a 600 méter hosszú Circus Maximuson vezették végig, ahol legalább 250-300 ezer néző szemlélhette meg kényelmesen a látványosságot. Ezután nyugatról és délről - a város szakrális határa, a pomerium mentén - megkerülték a Palatinus-dombot, majd végighaladtak a Via Sacrán, fel a Capitoliumra. Nem véletlen, hogy a Titusnak emelt mindkét diadalív (arcus triumphalis) ezen az útvonalon épült.

A Senatus és a Római Nép Kr. u. 80-ban állíttatta fel Titusnak a Circus Maximusban azt az arcust, amely a 12. században elpusztult. Feliratának szövegét egy középkori kódex őrizte meg számunkra:


„A senatus és a római nép Imperator Titus Caesar Vespasianus Augustusnak, az isteni Vespasianus fiának, pontifex maximusnak, tízszeres néptribinusnak, tizenhétszeres imperatornak, nyolcszoros consulnak, a haza atyjának, vezetőjének (principi suo), mivel atyja parancsára, tanácsaira és (kedvező) jósjeleivel a zsidó népet leverte, és Jeruzsálem városát, amelyet őelőtte valamennyi vezér, király, nemzet vagy hiába próbált, vagy meg sem kísérelt (bevenni), lerombolta".


A diadalív szövege alapján - amennyiben az még Titus életében készült - aligha adhatunk igazat Josephus aulikus pátosszal telített, érzelgős elbeszélésének:


„Mikor [Titus] Jeruzsálem mellett elhaladt, és a gyászos pusztaságot összehasonlította a város egykori pompájával, emlékezetbe idézte a lerombolt épületek nagyságát és egykori szépségét, őszinte szánalmat érzett a város pusztulásán. S ahelyett, hogy büszkélkedett volna ennek a hatalmasan megerősített városnak az elfoglalásával, mint ahogy mások az ő helyzetében megtették volna, újra meg újra elátkozta a lázadás értelmi szerzőit, akik ezt a balvégzetet a városra idézték, s ezzel bebizonyította, mennyire nem volt szándéka a megbűnhődött lakosság balsorsából dicsőséget kovácsolni magának".


A szöveg ugyan mindenben eleget tesz „az apa iránti kegyes tisztelet" (pietas erga patrem) kötelességének és Titust csak mint alvezért mutatja be, a Jeruzsálem - vagyis nem egész Iudaea - elfoglalásával kapcsolatos dicsekvése mértéktelenül túlzott. Ugyan lehetséges, hogy a rómaiak nem tudtak arról, hogy Jeruzsálemet már feldúlta Nabukodonozor újbabilóni király (Kr. e. 586), majd IV. Antiokhosz Epiphanész Szeleukida uralkodó is (Kr. e. 168), arról azonban már aligha feledkezhettek el véletlenül, hogy Pompeius Magnus Kr. e. 63-ban már megostromolta és kifosztotta a várost.
Erről egyébiránt nemcsak Flavius Josephus beszámolóiból, hanem a római annalisták évkönyveiből is értesülhettek. Emellett érdekes a feliraton a „a zsidók nemzetségét leigázta" (gentem Iudaeorum domuit) kifejezés megválasztása is, mivel a domare a leigáz, meghódít mellett azt is jelenti: megszelídít. Mindenesetre ez az ige jóval kevésbé brutális fellépésre utal, mint a Jeruzsálemmel kapcsolatban használt „eltörölte" (delevit).
Véleményem szerint ennek a kifejezésnek a megválasztása a zsidókkal - és végső soron a Birodalomban élő minden néppel - kapcsolatos római integrációs politikát tükrözi, amelynek nem a lázadó népek fizikai megsemmisítése, hanem meghódoltatása volt a célja.

A Via Sacrán ma is látható, Titus consecratiója emlékére készült postumus diadalív nem annak egyszerű felirata, hanem a rajta látható domborművek miatt kelt mindmáig érdeklődést szakmai és laikus körökben egyaránt. A reliefen ugyanis - a római diadalívek hagyományos ábrázolásaitól eltérően - a 71-ben megtartott diadalmenet részleteit ábrázolták, egyebek mellett a jeruzsálemi Templomból származó szent tárgyakat.
Világosan felismerhetők rajta az ezüst kürtök, a „kitett kenyerek asztala, és a zsidóság jelképének számító hétágú gyertyatartó, a menóra. Lássuk ezek után a diadalmeneten felvonultatott zsákmányt, amely Josephus leírásának központi részét képezi:


„Lehetetlenség méltóképpen leírni a rengeteg látnivalót, az elképzelhetetlenül gyönyörű műalkotásokat, pazar fényűzési tárgyakat és természeti ritkaságokat. Mert amit csak dúsgazdag emberek valaha magukénak mondhattak, minden népnek minden csodálatos és drága alkotása együtt volt itt, ezen a napon, óriási mennyiségben, hogy megragyogtassa a birodalom nagyságát. Arany, ezüst, elefántcsont, a legváltozatosabb feldolgozásban, nem csupán mint diadalmeneti dísztárgy, hanem mint valóságos hömpölygő áradat; a legritkább, bíborból szőtt vagy babiloni módra alakokkal finoman hímzett szöveteket, aranykoszorúkba vagy egyéb foglalatokba erősített csillogó drágaköveket olyan tömegben vittek, hogy szinte alaptalannak mondhattuk volna, hogy ezeket valaki ritkaságoknak minősíti.
Drága anyagokból művészien faragott óriási istenszobrokat is vittek a menetben, aztán pompásan feldíszített mindenféle állatot; azok is, akik a drágaságokat vitték, mind arannyal hímzett bíborruhákba voltak öltözve. Pompás és bámulatos volt a menet tulajdonképpeni résztvevőinek pazar dísze, sőt még a hadifoglyok csapata sem volt dísztelen, hanem szép és tarka ruházatuk elterelte a figyelmet meggyötört testükről. De a legnagyobb bámulatot keltették a hordozható állványok; mert attól lehetett tartani, hogy nagyságuk miatt a felvonulás közben összeomlanak; tudniillik némelyik három-, sőt négyemeletnyi magas volt; külsejük pedig elképzelhetetlenül szép. Némelyiket teleaggatták arannyal hímzett szőnyegekkel, mindegyiket telerakták arany és elefántcsont műtárgyakkal.

Egész képsorozat ábrázolta szemléletesen a háború különféle jeleneteit; látni lehetett ezeken, amint virágzó tájakat feldúlnak, rengeteg ellenséget lekaszabolnak, másokat megszalasztanak vagy foglyul ejtenek; látni lehetett, amint óriási falak összeomlanak a faltörő kosok döngetésére; amint hatalmas erődítményeket elfoglalnak, népes városok falait megmásszák, amint a hadsereg bevonul a városokba, és halomra öldösi az embereket; amint a védtelenek könyörgésre nyújtják kezüket; amint tűzcsóvát vetnek a templomokra; amint a házak rádőlnek lakóikra; végül a gyász és pusztulás annyi jelenete után látni lehetett folyamokat, amelyek nem megművelt földeket szelnek át, emberek és állatok felüdítésére, hanem széltében-hosszában lángoló földön folynak végig - mert mindezt végigszenvedték a zsidók abban a háborúban, amit ők maguk kezdtek. Ezek a képek oly művészien és nagyszerűen ábrázolták a harci eseményeket, hogy aki semmit sem tudott róluk, az is úgy érezte, mintha átélne mindent. Minden képállvány mellett ott lépkedett az elfoglalt város parancsnoka, abban a ruhában, ahogy elfogták.
Aztán rengeteg hajót vittek, majd óriási tömegben a zsákmányt, amelyben különösen azok a tárgyak keltettek feltűnést, amelyeket a jeruzsálemi Templomban szereztek: egy több talentum súlyú aranyasztal és egy ugyancsak arany lámpatartó, de egészen más alakú, mint azok, amelyek Rómában használatosak; mert a talapzatán emelkedő oszlopszerű tengelyből egymással szemben háromszög alakban karok nyúlnak ki, mindegyik kar végén fent egy-egy bronzlámpa, tehát összesen hét: ez jelképezte, hogy a hetes szám a zsidók szent száma. A zsidók törvénytekercse volt az utolsó zsákmányolt tárgy a menetben. Ezután sok arany és elefántcsont Niké-szobrot vittek. Végül maga Vespasianus következett lóháton, utána Titus; Domitianus mellette lovagolt díszruhában, remek lovon:


A Flaviusok azért is lépéskényszerben voltak, mert Nero - a Julius-Claudius nemzetség utolsó legitim uralkodója - a Kr. u. 64-es római tűzvész után maradandó nyomot hagyott a főváros építészeti arculatán, gondoljunk csak a Domus Aurea pompás épületére, vagy a Colossus néven ismert gigantikus szobrára.
Kézenfekvő volt, hogy az új dinasztia építkezéseivel egyrészt az istenek iránti pietasát akarja majd hangsúlyozni, másrészt a tömegek megnyerésére törekszik. Az előbbi célt szolgálta a „Béketemplom" (Templum Pacis) építése. A másik nagyszabású Flavius-kori építmény Rómában egyenesen a város jelképévé vált. Ez a Colosseum, ókori nevén amphitheatrum Flavium, amely a császárváros legelső teljesen kőből készült amfiteátruma volt.

Vespasianus idején három, Titus korában további két üléssor épült, majd az egész munkát Domitianus fejezte be. Nerva és Traianus további módosításokat végzett rajta, Antoninus Pius pedig a 2. század közepén az egészet restauráltatta. A mai becslések szerint kb. 50 ezer néző fért el benne. Az épületet formálisan Kr. u. 80-ban adták át a közönségnek, ez alkalommal száz napig tartó játékokat rendeztek, amelyen kilencezer állatot öltek meg, ebből ötezret egyetlen napon."

A Colosseum óriási propagandaértékkel bírt, ahogyan azt Martialis epigrammája is tükrözi:

„Csak hallgass, barbár Memphis, csoda piramisodról!
Asszír művekkel mit dicsekedsz, Babylon?
A puha jónt ne dicsérd, hogy házat emelt Triviának,
délosi oltárt sem, mely csupa szarvasagancs,
és mértéktelenül ne magasztald, Kária, égig
a felhőkbe vesző, nagy mauzóleumod:
caesari amfiteátrum előtt hátrál valamennyi,
híre ez egy műnek túltesz a többiekén.


De honnan vették az óriási építkezésekhez az anyagi forrásokat a Flavius-dinasztia uralkodói? A rejtélyre a választ a Colosseum építési felirata adja meg számunkra, amely az amfiteátrum bejáratánál ma is látható hatalmas márványtömbön szerepel. Ezt a követ Carlo Fea találta meg 1813-ban, a rajta lévő felirata Kr. u. 443/4-ben végzett restaurálásról számol be.
Azt már régen észrevették, hogy a feliraton szabályos rendben csaplyukak találhatók, amelyek valaha nyilvánvalóan öntött bronz betűk elhelyezésére szolgáltak. A „láthatatlan feliratot" 1995-ben Alföldy Gézának sikerült bravúrosan megfejtenie. Szövege magyar fordításban így hangzik:

„Imperator Titus Caesar Vespasianus Augustus az új amphitheatrumot (amphitheatrum novum) hadizsákmányokból (ex manubiis) építtette

A viszonylag rövid alapítási feliratot eredetileg Vespasianus nevére készítették, s csak utóbb szúrták be a Titus szokásos rövidítését: egy T betűt a 80-ra elhunyt uralkodó neve elé. Szempontunkból természetesen leglényegesebb a szövegben szereplő „hadizsákmány" (manubiae) kifejezés. A köztársaság kora óta megszokott volt, hogy a hadseregparancsnokok gigászi vagyont raboltak vagy harácsoltak össze külföldi hadjárataik során.
Az újdonsült császárnak, Vespasianusnak azonban nemcsak magánvagyonra volt szüksége, hanem a kincstár 40 milliárd sestertiusra rúgó hiányát is pótolnia kellett. Bár Vespasianus a júdeai hadjárat előtt több mint harminc csatában vett részt Germaniában és Britanniában, nincs tudomásunk arról, hogy különösebben gazdag zsákmánnyal tért volna vissza onnan. Iudaea elfoglalásával, pontosabban a jeruzsálemi Templom kifosztásával azonban szinte felfoghatatlan nagyságú zsákmányra tettek szert.

Maga a templomépület is aranyozott volt, nem is beszélve a rengeteg műkincsről, amiket fogadalmi ajándékképpen részben maguk a római uralkodók küldtek a Szentélybe. Josephus szerint csak a kitett kenyerek asztala és a menóra két talentum súlyú, vagyis 52 kg aranyból készült. A kincstárban is „végtelen" (apeiron) sok pénzt találtak, bár azt már a felkelők is rendesen megdézsmálták.
A katonák is olyan mennyiségű nemesfémet zsákmányoltak, hogy Szíriában az arany értéke a korábbi felére esett vissza." A Jeruzsálem elfoglalása után Antiokhiából visszatérő csapatok még a romok között is hatalmas mennyiségű kincset találtak. Az is eléggé nyilvánvaló, hogy az építkezésben részt vehettek Júdeából hozott zsidó hadifoglyok, akiket azután a porondon vadászatokkal (venationes) és gladiátori játékokkal pusztítottak el, csakúgy, mint Titus korábbi közel-keleti körútja alkalmával Antiochiában és Beirútban.

A zsidó háború a Flaviusok pénzpropagandájában is jelentős szerepet kapott. A császári pénzverés a provinciákra vonatkozóan négyféle pénztípust ismert: a provincia capta-érmeken a meghódított tartományt jelképező allegorikus női figura általában gyászruhában, összekötött kézzel ül; a supplicatio és adoratio típusú pénzeken a provinciát jelképező nőalak Róma kegyéért könyörög; a provincia restituta-típusúaknál a tartományt egy Rómát jelképező személy segíti fel a térdeplésből álló helyzetbe; míg a provincia fidelis-érmeken a hűséges tartomány reprezentánsa egyenlő méretben és álló helyzetben van ábrázolva a Rómát jelképező nő mellett. Ezek a típusok már a köztársaságkorban kialakultak, de Augustus alatt váltak állandókká, a Flaviusok pedig felújították őket.

A capta-típusú pénzek a hellenisztikus kori pénzverésben gyökereznek, mikor a barbár népeket (elsősorban a kis-ázsiai gallokat) vérszomjas, civilizálatlan emberekként ábrázolták. A rómaiak is ezt a szokást követték. Legelőször Marius Kr. e. 101-ben vert érmén jelenik meg egy mezítelen gall férfi térdeplő helyzetben.
A témát Caesar és Augustus is felhasználta, de utána eltűnt a római pénzverésből, s majd csak Vespasianus első évében tért vissza. A Kr. u. 69/70-ben vert arany és ezüst IVDAEA feliratú érmek Caesar egy korábbi veretét használták fel, amelyen két gall fogoly: egy nő és egy férfi ül egymásnak háttal, megkötözve, egy tropaeum alatt 453 Vespasianus érmén ebből elmaradt a férfi alak, így a nő került a kompozíció középpontjába, s a csúcsos gall pajzsokat is felváltotta egy nagy kerek pajzs, amit valószínűleg a zsidó katonák használhattak. A tropaeum helyébe pedig egy pálmafa került. Ezt többen nem földrajzi utalásként, hanem a győzelem jeleként értelmezik.

A pénznek többféle változata ismert: a fogoly mellett leggyakrabban fegyverek láthatók, másokon egy köpenyes fogoly férfi áll a nővel szemben a pálmafa mellett, megint másokon csak egy fogolynő áll a pálmafánál, és végül vannak olyanok, amelyeken római katona mintegy görög istenségként áll dárdájára támaszkodva a pálmafánál. Nagyon fontos megfigyelés, hogy bár a zsidók már Pompeius óta megjelennek a római pénzeken, és Kr. u. 6 óta részei a Római Birodalomnak, még mindig barbárokként ábrázolják őket. A pénzeken méltó katonai ellenfelekként, ugyanakkor civilizálatlan népségként mutatták be őket, mint a gallokat vagy a hispánokat másfél évszázaddal korábban.
Az érmek kiadását egészen Domitianusig folytatták, és nemcsak Rómában, hanem Caesareában is, mégpedig rögtön Jeruzsálem elfoglalását követően. Ez is a Flaviusok újítása volt. A provinciában vert érmék körirata egészen Domitianusig görög volt (IUDAIAs HEALÓKYIAS), aki az ismertebb IUDAEA CAPTA latin szöveggel váltotta fel. Ezeket a pénzeket elsősorban Iudaea és Samaria területén találták meg, északon főként II. Agrippa pénzei voltak elterjedve. A propagandaszándék nyilvánvaló volt: a zsidók a felkelés fészkében kellett, hogy használják a saját legyőzésüket hirdető pénzeket. (Arany- és ezüst denominációk ritkán kerültek ki ebből a típusból, inkább a bronz sestertius volt a jellemző.)

Végül említsük meg az irodalmi propagandát is. A Flavius-korban kétségkívül hiányoztak a Vergiliushoz és Horatiushoz hasonlítható irodalmi tehetségek, a kor a kis költőknek és a kis műfajoknak kedvezett. Domitianus írt egy verset bátyja győzelmének tiszteletére, de ennek egyetlen sora sem maradt ránk. Valerius Flaccus, az Argonautica előszavában Domitianust mint testvére győzelmének költőjét magasztalja. Idézzük most sorait Fábián Gábor veretes fordításában (1873):

„Magzatod - ő képes! - hirdesse romjaiban Idúmét,
mely jeruzsálemi hamv által feketíti ma bátyját,
a tüzeket szórót s tornyos palotákba dülöngőt"

Más epikus költők is magasztalták a Flaviusok zsidók felett aratott diadalát. Domitianus alatt Silius Italicus már úgy mutatja be a a császárt, mint akinek haditettei felülmúlták apjáét és testvéréét: at tu transcendes, Germanice, facta tuorum [és te, Germanicus, túlteszel tieid tettein]. Figyelemre méltó, hogy Titus ellenségeit Silius Italicus nem mint zsidókat, hanem „palesztinai népet" nevezi meg: hic fera gentis / bella Palaestinae primo delebit in aevo [ez a palaestinai nép ádáz háborúit az első korszakban el fogja törölni]

Ezek a sorok mintha előrevetítenék Hadrianus intézkedését, amellyel Iudaea nevét Syria Palaestinára változtatta a Bar Kokhba-felkelés leverése után, Kr. u. 135-ben.


Forrás: Grüll Tibor - Áruló vagy megmentő? Flavius Josephus élete és művei
.-