logo

XVIII Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Ókeresztény irodalom és jogi források

Az ókeresztény teológiai irodalom hatalmas szövegkorpusza (az apostoli atyák, majd az egyházatyák iratai, a pápai levelek, a különféle szinódusok aktái) és a keresztény császárok rendeletei képezik a késő antik kereszténység zsidókra vonatkozó forrásainak nagy részét. A zsidó-keresztény hitvitákkal kapcsolatban ADOLF HARNACK a 19. században azt a véleményt képviselte, hogy a Bar Kokhba-felkelés után keletkezett dialógusok merő irodalmi fikciók (Harnack 1883). Addigra érvelt HARNACK a keresztények teljességgel feladták a zsidók megtérítésének szándékát.
Sokak szerint nyugaton az utolsó valóságos zsidó-keresztény disputa emléke Justinos Párbeszéd a zsidó Tryphónnal című műve volt. Ez a megállapítás azonban a Keletre semmiképpen sem érvényes. Az itt megtalálható hatalmas, prosperáló zsidó közösségek (Sardis, Antiochia, Apameia stb.) önmagukban is elegendő okot szolgáltattak a keresztény vezetőknek arra, hogy a judaizmussal szemben aktív polémiát folytassanak (Simon 1986: 144, 290; Abulafia 1998). Az igen régi zsidó és keresztény hagyományokkal rendelkező Edessában még a 4. században is folyt élő disputa (Drijvers 1985).

A zsidókra vonatkozó császári rendeleteket AMNON LINDER kommentáros kritikai kiadásban jelentette meg (Linder 1987). A toleránsabb konstantini uralom után I. Theodosius (379-395) egyedül a katolikus egyházat juttatta kiváltságos helyzetbe, ezáltal minden egyéb felekezet, így a zsidó is, hátrányos, vagy egyenesen elnyomott helyzetbe került (Linder 1987: #17-22).
A zsidók jogait korlátozó intézkedések azonban már azelőtt is léteztek. Ezek a következő fő témákat ölelték fel: a vagyonszerzés korlátozása és a prozelitizmus megakadályozása, valamint a zsidók hivatalviselésének korlátozása, tekintettel arra, hogy a tisztviselők adómentességet élveztek.

A 380-as években azonban új témák is megjelentek a jogalkotásban. 383-ban például Gratianus, Valentinianus és Theodosius elrendelte a kereszténységből a zsidó vallásba betérők vagyonának elkobzását, 388-ban pedig megtiltotta a keresztények és zsidók házasodását. A zsidó vallás mindazonáltal a született zsidók számára legalitást élvezett.
A 390-es évektől kezdve megszaporodnak a zsinagógák elleni atrocitások, és ezzel együtt a védelmükre kiadott rendeletek. Egy különleges forrásunk: a minorcai Severus püspök beszámolója életszerűen beszéli el, hogyan hajtották erőszakkal keresztvíz alá 417/418-ban a hajdani virágzó minorcai zsidó közösséget (Grüll-Csalog 1999).
Természetesen a zsidók is védekeztek: 408-ban II. Theodosius és Honorius elítéli a Purim-ünnepet, amelyen a zsidók egy Hámán-figurát feszítettek keresztre, ezzel provokálva a keresztényeket. Ezután tiltják el a zsidókat a katonáskodástól, az ügyvédek közül, a császári szolgálatból, majd 438-ban II. Theodosius valamennyi tisztség (honor) és méltóság (dignitas) viselésétől.
Miközben ténylegesen sehol nem mondatik ki a zsidó vallás betiltása, sőt a zsinagógák továbbra is jogvédelmet élveznek, 416-tól kezdve szinte észrevétlenül a „vallás" (religio) szó helyett a „babonaság" (superstitio) kifejezést alkalmazzák a judaizmussal kapcsolatban a keresztény jogalkotásban.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés.