A feliratok ma már a zsidó történelem kutatásában is nélkülözhetetlen forrásoknak számítanak, éppen úgy, mint a görög vagy római történelem esetében. Az 1936-ban JEAN-BAPTISTE FREY által szerkesztett Corpus Inscriptionum Judaicarum volt az első átfogó gyűjtemény, amely az addig ismert palesztinai és diaszpórai feliratokat tartalmazta, összesen 1539 darabot.
Mára a Római Birodalom csaknem minden területéről összegyűjtötték és publikálták a zsidó vonatkozású feliratokat: a 80-as években az afrikai (Bohec 1981) és kyrénaikai feliratok jelentek meg (CJZC = Lüderitz 1983); egy évtizeddel később DAVID NOY és WILLIAM HORBURY szerkesztésében látott napvilágot az egyiptomi zsidó feliratok corpusa (JIGRE = Horbury-Noy 1992); az itáliai, hispániai, franciaországi és Róma városából származó zsidó feliratokat ugyancsak DAVID NOY gyűjtötte össze és publikálta 1993-ban és 1995-ben (JIWE I = Noy 1993; JIWE II = Noy 1995). IRINA LEVINSKAYA 1996-ban adta ki a bosporosi királyságból származó zsidó vonatkozású rabszolgafelszabadítási okmányok szövegeit (Levinskaya 1996).

A tübingeni Mohr-Siebeck kiadó jelentette meg a kelet-európai (IJudO I = Noy-Panayotov-Bloedhorn 2004), a kis-ázsiai és görögországi (IJudO II = Ameling 2004), valamint a ciprusi és szíriai zsidó feliratok gyűjteményét (IJudO III = Noy-Bloedhorn 2004). A reprezentatív Corpus Inscriptionum Iudaeae Palaestinae (CIIP) feliratgyűjteménynek kéziratunk lezárásáig négy kötete készült el a Volkswagen Alapítvány és a Walter de Gruyter kiadó anyagi támogatásával, összesen 2648 héber, arám, görög, latin, szír, örmény, nabateus stb. nyelvű felirattal. Az ókori zsinagóga-feliratokat először 1967-ben adta ki BARUCH LIFSHITZ, majd JOSEPH NAVEH és LEA ROT-GERSON a héber/arámi ill. görög zsinagógafeliratokat külön is megjelentette (Lifshitz 1967; Naveh 1978; Rot-Gerson 1987).

A diaszpóra történetét aligha írhatnánk meg azon zsidókra vonatkozó római dekrétumok nélkül, amelyeket eredetileg feliratos formában tettek közzé a görög városokban. Ezekből sajnos egyetlen eredeti példány sem maradt fenn, de Flavius Iosephus jónéhány szövegét megőrizte számunkra (Pucci Ben Zeev 1998).
A fentebb említett feliratgyűjtemények közös jellemzője, hogy zsidó feliratnak többnyire a zsidók által állított epigráfiai emlékeket tekinti. Abban a kérdésben azonban, hogy kit is tekinthetünk zsidónak, ill. mik a zsidó feliratok ismertetőjegyei, meglehetősen nagy a bizonytalanság. A konszenzus szerint azokat a feliratokat tekinthetjük zsidó eredetűeknek, amelyeken tipikus zsidó nevek (pl. Salamon, Júda, Sára stb.); valamilyen héber vagy arámi szöveg (leggyakrabban rövid, egy-két szavas akklamációk, pl. salom, szela, ámen stb.); a származásra történő utalás (Ιουδαίος, Iudaeus; Εβραίος, Hebraeus); vagy zsidó szimbólumok (pl. menóra, sófár, luláv, ethrog) szerepelnek (Kraemer 1991).
A többi bizonytalan: még a συναγωγή kifejezés és az άρχισυνάγωγος tisztségnév is előfordul pogány környezetben, nem is szólva bizonyos korábban egyértelműen judaizálónak tartott formulákról, mint pl. a kis-ázsiai Eumeneia környékének feliratain előforduló „legyen elszámolnivalója Istennel" (εσται αύτω προς τον Θεόν) kifejezés, amelyet keresztények és pogányok egyaránt használtak (Sheppard 1979; Trebilco 2004).

A zsidó feliratkultúra alapvetően különbözött a rómaiakétól, sőt a szamaritánokétól és a keresztényekétől is. Bár a publikált zsidó feliratok túlnyomó része (kb. 1600 db) sírfelirat, ezek is merőben eltérnek a díszes görög-római epitáfiumok nemegyszer igencsak szószátyár stílusától, és egyszerűen csak az elhunyt nevét tartalmazzák. „Úgy tanították, hogy R. Simeon b. Gamliél mondta: »Ne készítsenek az igazaknak síremlékeket. Az ő emlékük a tanításuk«" (j. Seq. 2:5. 47a).
A rabbik szerint „aki elolvas egy sírfeliratot" elfelejti mesterei tanítását (b. Hor. 13b). Úgy tűnik, a zsidók megfogadták R. Gamliél tanácsát: bár csaknem félszáz rabbi-síremlékünk van az ókorból, egyikben sem találunk hosszadalmas dicshimnuszokat (Cohen 1981-82). Az adományozási feliratokon a nevet (dakir letov, „legyen jó emlékezetben") héber formulával egészítették ki, amelynek görög megfelelője a μνήσθη εις άγαθόν. A votívumokon sohasem szerepel, hogy a zsidók mit várnak cserébe adományaikért az istenségtől, akinek neve (a Kimondhatatlan Név) természetesen csak a legritkább esetben van feltüntetve, akkor is csak eufemisztikusan: „Isten; Mindenható; Mennyek Ura; Örökkévalóság Ura; Nagy és Örökkévaló Isten; Meghallgató; Segítő; Legyőzhetetlen" stb. a leggyakoribb epithetonok.

A diaszpórában a leggyakoribb istennév-helyettesítő kifejezés a Legfelső Isten (Θεός Ύψιστος) volt, amelyet a pogányok s a keresztények egy része is átvett. A sardisi és a philippopolisi (Plodiv, Bulgária) zsinagóga tagjai a Gondviselést (Πρόνοια) invokálták felirataikon (Kraabel 1996; Rajak 1998). Az epitáfiumok az elhunyt nevén kívül gyakran megemlítették, ha az illető prozelita vagy „istenfélő" (θεοσεβής /metuens) volt (Feldman 1989; Figueras 1990).
Ugyancsak elég gyakran utaltak a zsidó közösségen ill. a zsinagógán belül viselt tisztségeikre, de jogállásukat, vagyoni helyzetüket vagy akár foglalkozásukat csak a legritkábban tüntették fel (Van der Horst 1991: 85-101). A zsinagógai feliratokon amennyiben azokat királyoknak vagy császároknak dedikálták a zsidók soha nem lépték át a tisztelet Bibliában megszabott korlátait: a görög feliratokon a ύπέρ (σωτηρίας) + birtokos esettel, a latin nyelvűeken pro salute + genitivussal (vki üdvéért) szólították meg az uralkodókat. Az egyiptomi királyok címeit (pl. Θεοί Αδελφοί) azonban éppúgy elhagyták, mint a római császárok divi filius (a megistenült fia) megszólítását (Grüll 2004b: 102-111).
ludaea/Palaestina provincia történetére, azon belül a három zsidó felkelésre vonatkozóan rendkívüli jelentőséggel bírnak a latin és görög nyelvű, a római kormányzat, a hadsereg és általában a nem-zsidók által emelt feliratok (Eck 1999a, 2001). Az 1961-ben Caesareában előkerült Pilatus-felirat egyértelműen tisztázta, hogy ludaea helytartói Claudius előtt lovagrendi praefectusok voltak.

A nagy háború után az országot megszálló Legio X Fretensis számos feliratos nyomot hagyott maga után: elsősorban építési feliratokat és téglabélyegeket (Barag 1967). Az eddig előkerült tíz katonai diplomából fontos információkat szerezhetünk ludaea/Palaestinát elfoglaló római segédcsapatok összetételéről és mozgásáról (Eck-Pangerl 2006). A Vespasianus, Hadrianus és Septimius Severus korából előkerült diadalívek a római győzelmek emlékművei (Eck 2005; Grüll 2006a, 2006b); míg a mérföldkövek elsősorban a katonai célokat szolgáló útépítések nyomait jelzik (Isaac 1978).