logo

XXII Maius MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Élet a hét háború között.

Jeruzsálem és a Templom elpusztításának legtöbbször csak a vallási következményeiről beszélünk, pedig a vereség a lakosság számát és etnikai összetételét, a földtulajdont, a közigazgatást és sok egyéb szempontot illetően az egész országban hosszútávú változásokat indukált. Rabban Gamliél a 3. században azt mondta:
„A rómaiak három dologgal nyelnek le bennünket: a vámokkal, a fürdőkkel, a színházakkal és a gabonaadóval" (AdRN A 28, p. 43a; Applebaum 1989a: 159-160). Ehhez hozzátehetjük még a coloniákat (Lee 2003), a villagazdaságokat (Applebaum 1989b), az amphitheatrumokat és más szórakoztató intézményeket is, amelyek elsősorban a római jogállású települések, illetve a katonai táborok lakóinak igényeit voltak hivatva kielégíteni, de óriási hatással voltak az őslakosságra is. Az ókori ludaea/Syria-Palaestina területén jelenleg 23 theatrum, 7 hippodrom és 5-6 amphitheatrum ismert irodalmi és régészeti forrásokból, elsősorban a nem kifejezetten zsidólakta területekről (Segal 1995; Weiss 1999; Honigman 2000).
Ezekben a színházakban a klasszikus darabok mellett a legnépszerűbb előadások a mimusok voltak, amelyek éppúgy nem kímélték az őslakos zsidóságot, mint az Alexandriában lakó diaszpórazsidókat. Rabbi Abbahu, aki a 3. század végén élt Caesareában, egy rövid mimusra utal, amely a zsidók szombattartását és a szombatévet gúnyolta ki (Lam. R. proem. 17, ed. Buber p. 7b).

A jeruzsálemi Talmud elősorolja egy pantomimszínész bűneit, aki R. Abbahuval találkozott: „Ez az ember minden nap öt bűnt követ el: imádja a színházat, hetérák (zenészek és táncosok) közé vegyül, ruháikat a fürdőkbe hordja, tapsol és táncol előttük, és összeüti a cintányérokat előttük" (j.Taan. 1:4 64b). A legnagyobb elnyomás időszaka: a 2-3. század egybeesett az amphitheatrumok építésének idejével. Olyan helyeken is, mint Sepphóris (Cippóri) és Tiberias, sorra épültek a szórakoztató központok, pedig itt a városvezetés a zsidók kezében volt, és a városok is zsidó többségű lakossággal rendelkeztek.
ZEEV WEISS szavait idézve: „a pogány városok sok kísértést rejtettek magukban a Palesztinában élő zsidók számára" (Weiss 1999: 28). A játékok nagy népszerűsége erős nyomást fejtett ki a rabbikra: így a tannák egyértelmű és határozott tiltását az amórák engedékenyebb szabályozása váltotta fel. Nem véletlen, hiszen például Rés Láqis, a híres 3. századi amóra maga is gladiátor volt, mielőtt beállt volna a tanházba. Tel ltunban egy zsidó sírban gladiátorábrázolások kerültek elő, és a Bét Seárim-i temető 4. katakombájában egy retiarius és egy murmillo küzdelmét firkálta valaki a falra.

A zsidók számára Erec Jiszráel romanizálódásának még fájóbb jeleit mutatták az országban egyremásra emelkedő szobrok, oltárok, templomok és győzelmi emlékművek. Ugyanakkor érdekes megfigyelni, hogy a 3. század elején keletkezett Misna és a kétszáz évvel későbbi Talmud mintha nem is venne tudomást az ország tudatos „elpogányosításáról": például a jeruzsálemi luppiter, Venus, Sarapis és Asklépios-templomokról, melyekről irodalmi és régészeti források vallanak.
A többségükben nem-zsidó lakosságú városokban (Caesarea Maritima, Scythopolis, Caesarea Philippi, Askelón stb.) természetesen már régóta a település vizuális összképéhez tartoztak a szobrok, oltárok, templomok, fogadalmi tárgyak és feliratok (Jacobs 2000; Belayche 2001).

A rabbinikus irodalom úgy foglalkozik ezekkel a bálványimádó helyekkel, mint a létező valóság kiiktathatatlan részeivel. Ebben a patthelyzetben legfeljebb csak a gúnnyal elegyített példázatok nyújthattak némi vigaszt számukra: „Hasonlatos ez a királyhoz, aki bevonul a tartományba, felállítják képeit, megcsinálják szobrait, pénzérméket vernek neki; egy idő után ledöntik a képeit, összetörik szobrait, kivonják a forgalomból pénzeit" (Mekhilta, Bahodes 8. [ad Exod 20:16]).
Általánosságban azonban elmondható, hogy az „idegen kultusszal" (mr may [abódá zára]) kapcsolatos rabbinikus törvénykezést viszonylagos engedékenység jellemezte. A tudós Gamliél minden fenntartás nélkül lubickolt abban az akkói fürdőben, amit az épületet díszítő istennő-szoborról neveztek el. Ez a dolog még a rabbi pogány ismerősének is szemet szúrt. Az értetlenkedő kérdésre igaz, már nem a fürdő területén Gamliél azt a választ adta, hogy Aphrodité szobra itt nem kultusztárgy, hanem csupán dekoráció, ezért egy zsidó is nyugodtan használhatja a fürdőt (Schwartz 1998, 2006).

Az anyaországban élő zsidók számára a megszálló római katonaság egyre intenzívebbé váló jelenléte is nagy kihívást jelentett. Az irodalmi források szerint a római hadsereg noha létszámarányát tekintve nem volt nagy egy nagyon privilegizált, szinte kontroll felett álló csoportot jelentett a Római Birodalomban. A katonák „kiváltságosok" (honestiores) voltak, számos privilégiummal: nem volt szabad őket ütlegelni, vadállatok elé vetni, bányába zárni, és a piszkos munkák (munera sordida) alól is fel voltak mentve.
Bár egyes modern kutatók szerint a hadsereget annak társadalmi beágyazottsága miatt a lakosság részéről nem vette körül a gyűlölet és ellenségeskedés légköre, ennek ellentmondani látszik sok-sok olyan dokumentum, amely a katonák civil lakossággal szembeni jogtalanságait, atrocitásait panaszolja fel.
A hurbán előtti időszakból itt van Keresztelő János tanúságtétele, aki így feddte meg a hozzá jövő katonákat: „Senkit ne félemlítsetek meg, senkit ne zsaroljatok, és elégedjetek meg a zsoldotokkal!" (μηδένα διασείσητε, μηδένα συκοφαντήσητε, καί άρκεΐσθε τοΐς όψωνίοις ύμών, Lk 3:14 SZPA).

A rómaiak által elkövetett visszaélésekre implicite Jézus is utal a Hegyi beszédben: „Aki téged egy mérföldútra kényszerít, menj el vele kettőre!" (αί οστις σε άγγαρεύσει μίλιον εν, ύπαγε μετ αύτου δύο, Mt 5:41) Az itt használt άγγαρεύσει görög kifejezés kifejezetten a katonai kényszermunkára vonatkozik ezt láthatjuk a kyrénéi Simeon esetében is, akinek Jézus keresztjét kellett egy római katona parancsára a Golgotára cipelnie (τουτον ήγγάρευσαν ϊνα αρη τον σταυρόν αύτου, Mt 27:32).
A katonák visszaéléseire különösen sok panasz utal ludaea mellett Egyiptomból nem mintha ezekben a provinciákban rosszabb lett volna a helyzet, mint másutt, hanem inkább csak a forrásadottságoknak köszönhetően (Alston 2002).

Tiberius uralma alatt Galatia helytartója lépett fel a katonák rekvirálásai ellen; Domitianus Syria procuratorának írt levelet a katonák visszaélései ellen; a bithyniai Iuliopolis számára Plinius kért mentességet a beszállásolással járó terhek alól; a syriai Phaenae falu lakosainak Iulius Saturninus legatus ígérte meg Kr. u. 185/6-ban, hogy kivizsgálja a katonaság erőszakos rekvirációit; a 3. században a lydiai Mendechora, a thraciai Scaptopara, a phrygiai Arague lakosaitól érkeztek panaszlevelek a hadsereg civil lakossággal szembeni brutális bánásmódjáról (Campbell 1994: 170-180). De még Róma városa sem adott védelmet a hadsereg atrocitásaival szemben, legalábbis ez derül ki Iuvenalis szatírájából, amely a katonaélet előnyeit ecseteli a polgári élettel szemben:

„...rád a togás polgár soha
ütni nem mer, sőt amikor te vered meg,
még letagadja.
Nem meri praetornak mutogatni kivert
fogait, sem kék arcát a sötét daganattal, s
megmaradott egy árva szemét, amiről nem
ígér csöpp jót sem az orvos".

Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés.