logo

XXVI Januarius MMXXII AD

Az ország katonai megszállása

Jeruzsálem és a Szentély lerombolása, majd az utolsó végvárak elfoglalása után a rómaiak nem kockáztatták meg, hogy a három fő tartományt (ludaea, Samaria, Galilaea) újra procuratorok felügyelete alá helyezzék, vagy visszaadják II. Agrippának. A felkelés tűzfészkébe: Jeruzsálembe egy teljes légiót telepítettek be, amire addig sem keleten, sem nyugaton nem akadt példa. A provinciát megszálló római csapatok (1 legio, 2 ala, 7 cohors) összlétszáma tízezer fő körül mozoghatott, ami az ország területéhez és lakosságának számához képest viszonylag nagy helyőrségnek számított.
A római katonaság jelenléte ezután mindenütt érezhető volt: a katonaság ellenőrzőpontokat állított fel, utakat és hidakat épített, amelyek behálózták az országot, és lassanként meghonosította a római szokásokat és értékrendet. Mindezt természetesen a császár és a Birodalom érdekében. Erről szól az alábbi talmudi történet is, amelynek résztvevői valamennyien negyedik generációs tannák voltak, akik 70-135 között működtek, közülük ketten is Rabbi Akiba tanítványaként: R. Jehuda (bar Iláj) Galileából; R. Joszé (ben Halafta) Júdeából; és a csodatevő hírében álló R. Simeon ben Jocháj (Rasbi), akit Akiba fiává is fogadott.

„Rabbi Jehuda egyszer így szólt: »Mily gyönyörűek ennek a népnek [ti. a rómaiaknak] az alkotásai! Utakat készítettek, hidakat emeltek, fürdőket építettek.« Rabbi Joszé hallgatott. Rabbi Simeon ben Jocháj azonban felpattant: »Amit csináltak, maguknak csinálták! Utakat készítettek és rossz nőkkel népesítik be azokat. Fürdőket építettek saját gyönyörűségükre. Hidakat emeltek és vámot szednek rajtuk.« Jehuda ben Gárim, aki ezt a beszélgetést végighallgatta, elmondta egyeseknek, s így fülükbe jutott a rómaiaknak is, akik elrendelték: »Jehuda, aki dicsért, dicséretet nyer. Joszé, aki hallgatott, számkivetésbe megy Szepphóriszba. Simeon, aki ócsárolt, megöletik.«" (b.Sabb. 33b. Grüll Tibor ford.)

A történetben nem mellékes, hogy a beszélgetést egy bizonyos Jehuda ben Gárim („a prozeliták fia") kihallgatta, így akarva-akaratlanul is a rabbik vesztét okozta. (Nincs okunk kételkedni abban, hogy az ország valóban tele lehetett a rómaiaknak kémkedő feljelentőkkel.) Az idézett talmudi történet rávilágít arra, hogy a római uralommal elégedetlen alattvalók háromféle lehetséges magatartásmintát követhettek:
(1) „Látnak és hallanak, de nem mondanak semmit." Rabbi Joszé passzív rezisztenciája nem számíthatott a hatalom elismerésére. Álláspontjának következménye a belső száműzetés: gettó, háziőrizet, rendőri felügyelet.
(2) „Elismerik a győztes civilizáció felsőbbségét, ezáltal hallgatólagosan elfogadják az azt közvetítő elnyomó hatalmat is." Rabbi Jehudát ámulatba ejtették a birodalom külsőségei. A hódítók fejlesztették a közlekedést, az infrastruktúrát, gondoskodtak a nép szórakoztatásáról. A talán önkéntelenül tételezzük fel a legjobbat a megszállók propagandistájává vedlett Jehudát lojális megnyilatkozásaiért a hatalom szóbeli dicséretben részesítette.
(3) „Észreveszik és bírálják a civilizációs produktumok mögött meglapuló nyers hatalmi szándékokat." Rabbi Simeon nyíltan kimondta, hogy a közlekedés fejlesztése mögött a hódítók gazdasági és katonai tervei rejteznek; a szórakozással elbutított és erkölcsileg tönkretett nép pedig korlátlanul manipulálható. Nem lázított, de kritikus magatartása óriási veszélyeket rejtett a hatalom számára. Ezért a szükség-szerűen bekövetkező megtorlás elől csak a bujdosást vagy az emigrációt választhatta.

A provinciákban állomásozó hadsereg és a civil lakosság viszonya mindig is neuralgikus kérdésnek számított. Az irodalmi szövegekben (Apuleius, luvenalis) rendszerint kegyetlen zsarnokokként jelennek meg, akik a törvény felett állnak, gyakorlatilag bármit megtehetnek a kiszolgáltatott lakossággal szemben. Ezt a képet az egyiptomi papiruszok is némileg megerősítik (Alston 1995: 53-55).
Némi joggal feltételezhetjük, hogy a Iudaeai állapotok sem voltak kedvezőbbek, sőt inkább rosszabbak, tekintve a nagy háborúban elszenvedett római veszteségeket. Cassius Dio szerint a rómaiak fegyverek készítésére kötelezték a zsidó lakosságot, de azok „elszabotálták" a feladatot, előkészítve ezzel a következő felkelést. [7.2.] Egy Kr. u . 128. május 1-jén kelt papiruszon (P. Jericho 16 = SB XXVI 16692, Cotton DJD XXXVIII, 93-95) talán egy római katonai egységnek történő terménybeszolgáltatásról van szó, legalábbis ha a papirusz 8. sorában szereplő γορωναγορασσαυτικά szót helyesen értelmezzük (Haensch 2001). Mindenesetre ez is az élet „normális" része lehetett egy megszállt provinciában.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés
.