logo

X Sextilis MMXXII AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Quietus háborúja Iudaeában.

A kérdés, hogy a iudaeai zsidóság is részt vett-e a 115-117-ben zajló felkelésekben, a 19. század óta izgatja a kutatókat. GRÁTZ, VOLKMAR és SCHLATTER azt feltételezte, hogy az anyaországban is nagyszabású lázadásra került sor a római hatalom ellen, míg LIPSIUS, DERENBOURG és SCHÜRER ennek ellenkezőjét vallotta. Érdekes módon mindkét vélemény az elmúlt fél évszázad modern szakirodalmában is képviselteti magát, vagyis ebben a kérdésben korántsem sikerült konszenzusra jutni.
A szkepicizmus ezúttal megalapozott, mivel a felkelés fő forrásainak számító Dio/Xiphilinus és Eusebios sem említi, hogy Iudaea zsidósága is csatlakozott volna a diaszpórában zajló eseményekhez. Egyedül arról esik szó és ez mindkét említett irodalmi forrásban megtalálható -, hogy Traianus utolsó hónapjaiban Lusius Quietust nevezte ki Iudaea kormányzójának, azt a tábornokot, aki sikeresen szolgálta őt az egész keleti háború és a diaszpórafelkelések időszaka alatt (Pucci Ben Zeev 2005: 191).
Dio szerint Lusius Quietus azután kapta ezt a megbízást, hogy elnyomta a lázadást „azokon a területeken, amiket már korábban meghódítottak" (LXVIII. 32.5, Exc. Val. 290). Eusebios ugyancsak a mezopotámiai felkelések elfojtását említi fő hadi érdemeként. Dio ugyanott azt is megemlíti, hogy Lusius Quietust megtiszteltetésként az ex-praetorok közé is beválasztották, majd ezután consullá tették (Ibid.). Quietus consulsága tehát a mezopotámiai felkelés leverése és a ludaeába történő kormányzói kinevezés közé esett.

A Fasti Ostienses consuli tisztségviselőinek (ordinarii, suffecti) felsorolása 116-ra teljes, 117-ből azonban csak a consul ordinariusok neveit ismerjük. Ezek között azonban Quietus neve nem szerepel. Ebből az argumentum e silentióból az következik, hogy Quietus valamikor 117 első felében lehetett consul suffectus, akkor, amikor még a parthusok ellen harcolt (Barnes 1989: 159). Tisztségét tehát in absentia töltötte be (Smallwood 1981: 550).
SIR RONALD SYME csípős megjegyzése szerint: „A Várost megkímélték attól a látványtól, hogy egy bennszülött törzsfőnök a legfőbb római méltóság díszeiben páváskodjon". Egy Caesareában előkerült felirat alapján Quietus utódja, Lucius Cossonis Gallus, szintén consularis lehetett.

Lássuk ezek után, milyen bizonyítékai vannak, hogy a felkelés ludaeára is kiterjedt? Jaffa ásatásai során egy középület maradványait találták meg, amely égés és szándékos rombolás jeleit mutatta. KAPLANt a nyomok arra a következtetésre vezették, hogy az építményt Traianus idején szándékosan pusztították el; SMALLWOOD mindezt csupán a véletlen művének látta.
A X Fretensis egy bélyeges téglájának előkerülése mindenesetre arra utalhat, hogy „a kitört erőszak legalábbis a legio egy részének beavatkozását tette szükségessé" (KAPLAN). AYASO-MARTÍNEZ azonban szintén elutasította ezt a feltételezést, szerinte a tégla előkerülése csupán akcidenciális és semmilyen jelentést nem kell neki tulajdonítani (Ayaso-Martínez 1987: 63).

Tiberiasban Kr. u. 119/120-ban egy pénzérme-sorozatot adtak ki, amely Nikét, a győzelem istennőjét ábrázolta, kezében egy pálmaággal, amint egy koszorút helyez a győztes fejére. SMALLWOOD szerint ez a zsidók elleni háború sikeres befejezésére utalhat, bár ezt a magyarázatot sem mindenki tartja meggyőzőnek (Smallwood 1962: 507).
Egy másik, ugyanebben az időben kiadott pénzsorozaton Zeus látható, amint egy tetrastylon-típusú templomban trónol: ez valószínűleg a Tiberiasban épült Hadrianeion, amit Epiphanius szerint 119-120-ban építettek a városban Hadrianus tiszteletére. A pénzeket galileai városokban: Tiberiasban, Neapolisban és Sepphorisban találták meg, ami JONES szerint annak a jele, hogy Hadrianus ezeknek a városoknak a kormányzását kivette a zsidók kezéből és a pogányokra bízta.

Még sokatmondóbb a Sepphorisban működő pénzverde megszűnése. Itt verték Traianus idejében az ún. „zsidó-római" pénzeket, amelyek egyik oldalán a császár képmása, a másikon zsidó és római szimbólumok: pálmaágak, babérkoszorú és caduceus szerepelt. Traianus feje körül a ΤΡΑΪΑΝΟΣ ΑΥΤΟΚΡΑΤΩΡ ΕΔΟΚΕΝ felirat volt olvasható.
MESHORER értelmezésében azért kap nagy jelentőséget az itteni verde pénzérméje, mivel a felirat szerint maga Traianus engedélyezte, hogy a városban zsidó szimbólumokkal ellátott pénzek jelenhessenek meg. (Ugyanebben az időben Caesareában és Tiberiasban kizárólag csak pogány motívumokkal ellátott pénzeket vertek.) Hadrianus ezt a sepphorisi verdét azonban bezáratta: 117 és 135 között egyetlen pénzt sem vertek itt, miközben a másik két említett helyen zavartalanul tovább folyt a pénzverés.

A megszálló római hadsereg által állított feliratok is jelentős szerepet játszanak a kérdés megválaszolásában. Egy dedikációs feliratot valószínűleg egy oltárt találtak másodlagos beépítésben a jeruzsálemi Sion-kapu mellett, amelyet a Legio III Cyrenaica egyik különítménye állított Traianus Parthicus „üdvéért és győzelméért" (pro salute et victoria) a római főisten címével felruházott Sarapisnak. Ez azt jelenti, hogy valamikor 116 februárja (ez a Parthicus cím felvételének időpontját jelenti) és 117 augusztusa (ekkor halt meg a császár) között a III Cyrenaica egyik vexillatiója Iudaeában állomásozott (Mor 1986b: 589. n. 15; Ayaso-Martínez 1987: 61).
A feliratban említett victoria ugyan valószínűleg a parthus háború egészére vonatkozott, de ugyanúgy utalhatott a tartományban dúló háborúskodára is, amelynek leverésére a legio-különítményt ide helyezték. Ennek okáról is megoszlanak a vélemények: egyesek szerint a III Cyrenaica a parthusok ellen vezényelt X Fretensist váltotta fel Jeruzsálemben, mások szerint egy helyben keletkezett vészhelyzet megoldására küldték (Applebaum 1979: 301; Alon 1980: II. 416-417).

A kutatás ugyancsak jelentőséget tulajdonít annak a ténynek, hogy a feliratot Iuppiter Optimus Maximus Sarapisnak ajánlották fel. Sarapis kultuszának már a Ptolemaida idők óta erős politikai felhangja volt. Nem véletlen, hogy Manethón, akitől az első antiszemita írásmű is származik, Sarapis papjaként működött. Sarapis volt Alexandria védelmezője, és JEAN GAGÉ szerint a Sarapeion ezért is játszott központi szerepet a görögök és zsidók közötti konfliktusokban (Gagé 1976).
A zsidók Sarapisszal és követőivel szembeni ellenségessége mind az Egyiptomban keletkezett Oracula Sibyllinában, mind a későbbi rabbinikus irodalomban tetten érthető. GIULIO FIRPO azon a véleményen van, hogy a Legio III Cyrenaica különítményének dedikációját is ez az ősi, alexandriai gyökerű zsidóellenesség magyarázza (Firpo 2005: 248-249, n. 27).

A Sardinia fővárosában, az ókori Caralisban (ma Cagliari) 1929-ben előkerült felirat a római illetőségű L. Tettius Crescensnek állít emléket, aki „részt vett kétszer a daciai, az armeniai, a parthiai és a iudaeai hadjáratokban" (expeditionib(us) interfui(t) Daciae bis Armeniae Parthiae et Iudaeae, AE 1929, 167).
Először GEDALYAHU ÁLON vonatkoztatta az expeditio Iudae-t a 115-117 közötti diaszpórafelkelés időszakára, de véleményét BRUUN a 90-es években elutasította (Alon 1980: 417-418; Bruun 1992). A szóbanforgó Tettius Crescens feliratán ugyanis érvelt BRUUN semmi sem utal arra, hogy katonaként szolgált (például az egységét sem említi a felirat közepén látható sas általánosan elterjedt motívum a római sírfeliratokon), ezért elképzelhető, hogy afféle „polgári alkalmazott" (lixa, calo) lehetett a hadsereg mellett, vagy esetleg kereskedőként (mercator, negotiator) vett részt a hadjáratokban (Bruun 1992). Ezt az értelmezést a kutatók széles körben elfogadhatónak tartják, de akkor is marad a megmagyarázandó tény: az expeditio Iudaeae említése. (BRUUN szerint ez esetben az expeditio szót utazásnak kellene fordítanunk, ezt azonban egyöntetűen elutasította a kutatás, lásd Pucci Ben Zeev 2000. )

Az epitáfiumon említett valamennyi expeditio egyértelműen hadjáratot jelent: az elsőként említett daciai háború (101-102) után következett a kétszeri armeniai és a parthus háború (114-117), vagyis mind a négy hadjárat Traianus idejére tehető. Ezek sorába illeszkedik bele az expeditio Iudaeae, amely sem az első nagy háborúra, sem a Bar Kokhba-felkelésre nem vonatkozhat. A legvalószínűbb feltevés tehát, hogy a Tettius Crescens feliratán említett „iudaeai hadjárat" a Traianus alatti felkelésre vonatkozik.
Egyébként ezt a szóhasználatot találjuk C. Valerius Rufus Bejrútban fennmaradt feliratán is, aki a Legio VII Claudia Pia Fidelis egyik különítményének tribunusa volt, akit 116 februárjában Ciprusra küldtek (misso cum vexillo... in expeditionem), nyilvánvalóan a lázadás leverésére (AE 1912, 179 = ILS 9491).

Végül a Traianus alatti felkelések iudaeai kiterjedését illetően meg kell vizsgálnunk a rabbinikus forrásokat is, amelyekben gyakran szerepel utalás „Qitosz háborújára" (oiüp Zw oinZiD). Ezek közül a legfontosabb: a Széder Ólám Rabba, a rabbinikus korszak történelmi-kronológiai érdeklődésének egyik bizonyítéka, amelynek keletkezését vagy a 2. században élt tannának, R. Joszé ben Halaftának, vagy a 3. századi amórának, R. Jochanánnak tulajdonítják. MILIKOWSKY kutatásai arra mutatnak, hogy a Széder Ólám történeti magva már a 2. század előtt is létezett, de azt a 3. század végéig folyamatosan átdolgozták, amíg elnyerte mai formában ismert alakját. A szóban forgó textus így hangzik (Pucci Ben Zeev 2005: #71, p. 101):

„Asvérus háborújától Vespasianus háborújáig nyolcvan év, ezek alatt még állt a Templom; Vespasianus háborújától Qitos háborújáig huszonnégy év; Qitos háborújától Ben Koziba háborújáig tizenhat év; és Ben Koziba háborúja két és fél év ötvenkét év a Templom lerombolása után." (Széder Ólám Rabba 30. Grüll Tibor ford.)

A kronológiai pontosság hiánya szembeszökő ugyan, de nem meglepő egy olyan forrás esetében, amely a Iudaea feletti perzsa fennhatóság időszakát mindössze 34 évre sűríti össze (Ayaso-Martínez 1987: 58). Az egyik kronológiai részlet azonban pontosan megfelel a történeti valóságnak: Qitos háborúja ugyanis pontosan 16 évvel a Bar Kokhba-felkelést megelőzően robbant ki (Pucci Ben Zeev 2005: 238). A Misna Szóta IX. 14-ben ugyancsak említés történik a három egymást követő háborúról:

„Vespasianus háborúja idején betiltották a vőlegénykoronát és a dobokat [vagyis azok használatát a menyegzőkön]. Qitos háborúja idején betiltották a menyasszonykoronát és hogy az apák görögre tanítsák fiaikat. Az utolsó háborúban betiltották, hogy a menyasszonyt hordszéken vigyék át a városon, de rabbijaink megengedték, hogy a menyasszonyt hordszéken vigyék át a városon" (m.Szóta IX. 14. Grüll Tibor ford.)

A szövegkörnyezet olyan nagymértékben eltér egymástól a Misna és a Szeder Ólám esetében, hogy a kölcsönös függés kizárható. Vagyis a két irodalmi szöveg két különböző forrást használt a „Qitos háborújának" említésekor, amely egyértelműen a nagy háború és a Bar Kokhba-felkelés közé ékelődött. A nagy kérdés, hogy a Olüp Oin lD valóban azonsítható-e egy Traianus alatti iudaeai felkeléssel?
AYASO-MARTÍNEZ korántsem biztos ebben: szerinte attól, hogy a Misna nem nevezi meg a területet, ahol a háború zajlott, még nem kell automatikusan arra gondolnunk, hogy ez csakis az anyaországban történhetett, mivel akár a diaszpórában tragikus véget ért felkelések visszhangjaként is hozhattak a rabbik ilyen intézkedéseket (Ayaso-Martínez 1987: 55-56).

A Misna amúgy sokszor tárgyalja a diaszpórában felmerülő haláchikus kérdéseket. DERENBOURG, SCHÜRER és GOODMAN is azt a véleményt osztja, hogy itt csupán a Lusius Quietus által levert mezopotámiai felkelés visszhangjával van dolgunk. DAVID ROKEAH egy másik megoldással állt elő: szerinte a rabbinikus irodalomban szereplő „Qitos" nem más, mint Quintus Marcius Turbo, Traianus másik tábornoka, aki az egyiptomi zsidók lázadásának leveréséért volt felelős, és a görög nyelv tiltását is a diaszpórazsidókkal való szolidaritás jegyében léptették életbe (Rokeah 1972: 81-84).
Ugyanakkor SMALLWOOD hatásos érvekkel cáfolta ezeket a feltételezéseket: először is jogosan hívta fel a figyelmet arra, hogy egy közismert tábornokot nem praenomene, hanem gentiliciuma vagy cognomene alapján szólítottak volna meg; továbbá a görög nyelv tiltásának csupán ludaeában lehetett (szimbolikus) értelme, a diaszpórában ez aligha lett volna praktikus (és kivitelezhető) rendelkezés (Smallwood 1981: 424).
SMALLWOOD ugyanakkor ALON nyomán (Alon 1980: II. 414) azt is észrevételezte, hogy a „Qitos-háború" előtt és után is Iudaeában lezajlott háborúkat említett a Misna és a Széder Ólám, így a szöveg struktúrájából is az következik, hogy a középső fegyveres konfliktus is itt zajlott le.


Forrás: Grüll Tibor: „Ézsau három könnycseppje" A zsidók három háborúja Róma ellen (Kr. u. 66-136) Doktori értekezés
.