logo

XVIII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Titus sietteti az ostrom munkálatokat.

Simon és János. Nikanor megsebesülése. Titus sietteti az ostrom munkálatokat.



A város fegyverfogható lázadóiból, az idumaeaiak kivételével, 10 000 tartozott Simon pártjához, 50 tiszt vezetése alatt és Simon maga volt a főparancsnokuk. Az idumaeaiak közül 5000 ember volt a pártján 10 tiszt parancsnoksága alatt, akik közül legkiválóbbak voltak Jakab, Sósas fia, és Simon, Thakeos fia. Viszont Jánosnak, aki a templomot tartotta megszállva, 6000 nehéz fegyverzetű katonája volt, 20 tiszt parancsnoksága alatt. A régebbi viszálykodás elsimítása után hozzá csatlakoztak a zelóták is, 2400 ember, régi parancsnokaik, Eleázár és Ari fia, Simon vezetése alatt.
Egyébként a két párt viszálykodásának, mint mondottam, csak a nép itta meg a levét; mert azokat a polgárokat, akik nem akartak részt venni a bűnös üzelmekben, mind a két fél fosztogatta. Simon a felsővárost és a nagy falat tartotta megszállva egészen a Kedrónig, valamint a régi falnak azt a részét, amely a Silóa-forrásnál keletnek fordul, és egészen Monobazos palotájáig húzódik; ez a Monobazos az Euphratesen túl lakó adiabénéiek királya volt.

Simon továbbá birtokában tartotta még magát az említett forrást is, azután az Akrát, vagyis az alsóvárost, egészen Monobazos anyjának, Helénének palotájáig. Viszont János kezében tartotta a templomot és környékének jelentékeny részét is, valamint az Ophlát és a Kedrón völgyét. A területeik közé eső városrészeket fölégették, és így szabad teret nyertek, hogy egymással csatározhassanak. Mert még akkor sem pihentették fegyvereiket, mikor a rómaiak már Jeruzsálem falai alatt táboroztak, és alighogy az első kitörés némileg kijózanította őket, máris megint visszaestek régi nyavalyájukba; hajba kaptak egymással, harcoltak egymás ellen, és mindent megtettek, amit az ostromlók csak kívánhattak. Mert sem a rómaiaktól nem kellett elszenvedniük súlyosabb csapásokat, mint amelyekkel egymást sújtották, sem pedig a város már nem szenvedhetett utánuk újabb csapást; mert már eleste előtt átszenvedte a legszörnyűbb megpróbáltatásokat, úgyhogy a hódítók már csak javíthattak helyzetén.
Azt mondhatnám: a polgárháború véget vetett a városnak, a rómaiak véget vetettek a polgárháborúnak, pedig ez még a falaknál is jóval erősebb volt. Tehát joggal tulajdoníthatunk minden nyomorúságot a bennszülötteknek, minden méltányosságot a rómaiaknak. De mindenki maga ítéljen a tények alapján.

Ez volt a helyzet Jeruzsálemben, amikor Titus válogatott lovascsapat élén körüllovagolta a várost, és helyet keresett, ahol támadást kezdhet a falak ellen. De mindenütt nehézségekre bukkant, mert a szakadékok felől lehetetlenség volt megközelíteni a falat, máshol pedig a külső fal túlságosan vastag volt az ostromgépeknek.
Végre elhatározta, hogy János főpapsírja táján próbál támadni, ugyanis ezen a helyen a külső várfal alacsonyabb volt, a második pedig megszakadt, mert az újváros ritkább lakosságú részein elhanyagolták az erődítési munkálatokat. Éppen ezért innen könnyű volt a harmadik falat is elérni, és úgy számított, hogy ha elfoglalja, beveheti a felsővárost és az Antonius váron keresztül a templomot is.

Ezen a felderítő útján történt, hogy egyik barátját, Nikanórt - mikor Josephus társaságában a falhoz közeledett, hogy békeajánlatot tegyen az ott álló zsidóknak, akik jól ismerték – bal vállán nyíllövés megsebesítette. A Ceasar ebből meggyőződhetett az ostromlottak gonoszságáról, hiszen még azokat sem hagyták bántatlanul, akik javukat akarták.
Tehát mostantól fogva nagyobb lendülettel folytatta az ostromot, megengedte a légióknak, hogy a város környékét feldúlják, s parancsot adott, hogy sáncépítésre anyagot hordjanak. Aztán a hadsereget három csoportban munkára rendelte, és a sáncok közeiben felállította a parittyásokat és íjászokat, elébük pedig a kődobó gépeket, továbbá a catapultákat és ballistákat, hogy ezzel megakadályozza az ellenség támadását a sáncok ellen, és a falakról lövöldözőket is visszakergette.

romaikor_kep



Mialatt most a város közvetlen környékén a fákat letarolták és az épülő sáncokhoz hordták a fatörzseket, és az egész hadsereg lázasan nekilátott a sáncépítésnek, a zsidók sem maradtak veszteg.
A nép, amelyet szüntelenül fosztogattak és gyilkoltak, most megint nekibátorodott, mert abban reménykedett, hogy kissé megkönnyebbül, ha zsarnokait teljesen lefoglalja a harc a külső ellenséggel, és arra az esetre, ha a rómaiak győznek, bosszút állhat a bűnösökön.

János azonban annyira félt Simontól, hogy veszteg maradt állásaiban, bármennyire sürgették is emberei, hogy támadjon a külső ellenségre. Simon viszont azért nem nyugodott, mert közelebb volt az ostrommunkálatokhoz; tehát a Cestiustól szerzett és az Antonius-vár helyőrségétől zsákmányolt hadigépeket felállíttatta a fal egyes pontjaira. De a zsidók nem sok hasznukat vették ezeknek, mert nem tudtak bánni velük, és csak néhányan próbálkoztak meg a gépekkel, meglehetősen ügyetlenül, akik annyira-amennyire megtanulták kezelésüket a szökevényektől.
Viszont a sáncmunkásokat kődobással és nyilazással nyugtalanították, zárt csapatokban kitöréseket intéztek, és nemegyszer csatároztak a rómaiakkal. A munkásokat azonban eléggé megvédték a lövedékektől a cölöpökön kifeszített vesszőfonatok, a kitörésektől pedig saját hajítógépeik. Ugyanis valamennyi légiónak kitűnő volt a gépi felszerelése; különösen a tizediknek rendkívül erős kődobó gépei és hatalmas ballistái voltak, amelyekkel nemcsak a kitöréseket, hanem a falakon álló zsidókat is vissza tudta verni; hiszen ezek a gépek talentum súlyú kődarabokat dobáltak, amelyek két stadionnyira, sőt messzebb is elrepültek, úgyhogy nemcsak az első sorokban, hanem a hátrább álló zsidók sem tudtak ellenállni nekik.

Eleinte ugyan a zsidók tudtak védekezni a kőlövedékek ellen; mert ezeket már messziről jelezte sivításuk, meg aztán fehérek is voltak, úgyhogy jó előre észrevették őket. Valahányszor a gépet megtöltötték, és a kő kirepült, a bástyatornyokban felállított őrszemek azonnal jelezték, mert anyanyelvükön elkiáltották magukat: ”Jön a fiú!" És ekkor azok, akik ellen a lövedékek irányultak, szétrebbentek, és a földre vetették magukat. Ha így vigyáztak, a kő rendszerint hatástalanul hullott le.
De a rómaiaknak nemsokára az az ötletük támadt, hogy feketére festik a köveket, s mivel most már nem voltak azonnal felismerhetők, minden lövés talált és egész sor zsidót leterített.

De bármennyi veszteséget szenvedtek az ostromlottak, nem engedték, hogy a rómaiak nyugodtan dolgozzanak a sáncépítésen, hanem, éjjel-nappal mindenféle cselekkel és vakmerő vállalkozásokkal igyekeztek megbénítani munkájukat. Mikor a sánc elkészült, az építőmesterek megmérték a távolságot a falig, úgy, hogy zsinórra erősített ólomdarabot dobtak oda a sáncról, mert másképpen lehetetlen volt most eljárniuk a lövöldözés miatt. Ekkor kiderült, hogy a faltörő kosok elérhetik a falat, tehát ezeket rögtön odavontatták. Nehogy a zsidók a faltörő kosok munkáját megbénítsák, Titus a falakhoz állíttatta fel a hajítógépeket, aztán adott csak parancsot, hogy kezdjék el a döngetést. Mikor most a városban egyszerre három helyen felhangzott a fülsiketítő döngetés, a lakosok rémületükben jajveszékelni kezdtek, és a lázadókon is roppant félelem vett erőt.

A két párt csak most, a közös veszedelemben gondolt a vállvetett védekezésre, és a pártoskodók átkiabáltak egymásnak, hogy hiszen tulajdonképpen az ellenség malmára hajtják a vizet, pedig ha Isten nem is ad nekik tartós egyetértést, akkor is legalább egyelőre békét kellene kötniük, és össze kellene fogniuk a rómaiak ellen. És csakugyan, Simon a templomban tanyázóknak egyik hírnök útján bántatlanságot ígért, ha ki akarnak menni a falakra, és János, bár kissé bizalmatlanul, elfogadta az ajánlatot. Mintha elfeledték volna a gyűlölködést és széthúzást; egy emberként álltak ki, megszállták a falakat, rengeteg tűzcsóvát lőttek ki a gépekre, és szakadatlanul nyilazták a faltörő kosok legénységét.
A vakmerőbbek csapatostul kirohantak, letépték a védőtetőket a sáncmunkások feje fölül, és megtámadták ezeket; ilyenkor nem annyira hadtudományuk, mint inkább vakmerőségük révén többnyire győztek is. Ahol baj volt, Titus rögtön ott termett, hogy segítsen; minden hadigép mellé lovasokat és íjászokat állított, és elzavartatta velük azokat akik a tűzcsóvákat dobták. Elkergette a bástyákról a lövöldözőket, úgyhogy a faltörő kosok zavartalanul dolgozhattak.

De a fal nem engedett a döngetésnek, csak a 15. légió faltörő kosának sikerült betörnie kissé az egyik bástyatorony sarkát. De a fal maga sértetlen maradt, mert a messze előreugró torony nem okozhatott kárt benne, és egykönnyen nem ránthatta magával. Most a zsidók rövid ideig tartózkodtak mindenféle kirohanástól. De mikor egy nap észrevették, hogy a rómaiak - akik abban a hiszemben, hogy a félelem és a fáradtság tétlenségre kényszerítette a zsidókat - a sáncokon és a táborban szétszéledtek, egy rejtett kapun, a Hippikos bástya közelében óriási tömegben kitódultak, a sáncokat felgyújtották, és már a rómaiak táborát akarták megrohamozni.

Harci kiáltozásukra a közelben tartózkodó rómaiak hamarosan összezárkóztak, és a távolabb állók is előresiettek. De a zsidók vakmerősége megelőzte a rómaiak fel-sorakozását, és miután az első római harcosokat megszalasztották rávetették magukat a többiekre, akik még csak most gyülekeztek. Rettenetes harc kezdődött most a hadigépeknél: a zsidók mindent elkövettek, hogy felgyújtsák, a rómaiak pedig mindenáron meg akarták ezt akadályozni.
Mindkét oldalon harsogott a tagolatlan ordítozás, és a legelső sorokban küzdő harcosok közül nagyon sokan elestek. Végül azonban a zsidók vakmerőségük révén felülkerekedtek, a tűz belekapott a sáncokba, és a rómaiak a hadigépekkel együtt mind egy szálig ott égtek volna, ha a válogatott alexandriai csapatok szinte maguk előtt is érthetetlen erőfeszítéssel - amellyel ebben az ütközetben még legvitézebb bajtársaikat is felülmúlták – nem álltak volna helyt addig, amíg Caesar legvitézebb harcosai élén rá nem vetette magát az ellenségre.

Az első sorban 12 zsidót maga terített le; ezeknek a sorsa megingatta a többieket; erre üldözőbe vette őket, visszakergette a városba, és megmentette a sáncokat az elhamvadástól. Ebben a csatározásban egy zsidót élve foglyul ejtettek; ezt Titus a falak előtt keresztre feszíttette, hogy ezzel a riasztó látvánnyal megdöbbentse és jobb belátásra bírja a többieket. Ezenfelül a visszavonulás után János idumaeai vezért, mikor a falról az egyik ismerős katonával beszélgetett, egy arab íjász mellen találta. Azonnal meg is halt, az idumaeaiak nagy szomorúságára és a lázadók bánatára, mert igen vitéz és okos ember volt.


Forrás:
Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József
az irodalomtudomány doktora
.-