logo

XIII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Titus ostromfalat húz Jeruzsálem körül.

Az éhínség borzalmai



Titus a törzstisztekkel haditanácsot tartott; a vérmesebbek úgy vélték, hogy az egész haderővel egyszerre kell rohamra indulni a falak ellen; mert a zsidóknak mindaddig csak a hadsereg egyes részeivel volt dolguk, de ha tömegben támadnak ellenük, a rohamot bizonyára nem állják, hiszen már a lövedékzápor összemorzsolja őket. Viszont a higgadtabbak közül egyesek azt tanácsolták, hogy újabb sáncokat építsenek, mások, hogy sáncok nélkül folytassák az ostromot, és mindössze arra szorítkozzanak, hogy megakadályozzák a lakosok kijárását a városból és az élelmiszer beszerzést: hadd legyen az ellenség az éhínség martaléka, anélkül hogy tovább is harcolnának ellene; mert őrültekkel amúgy sem lehet harcolni. A zsidók arra sóvárognak, hogy fegyvertől essenek el; de ha ez nem történik meg, sokkal borzalmasabb sors áldozatai lesznek.
A fővezér maga úgy vélte, hogy egyrészt nem illik ilyen hatalmas hadsereggel tétlenül vesztegelni, másrészt pedig fölösleges olyan emberekkel harcolni, akik maguk rohannak vesztükbe; véleménye szerint emberfölötti munka volna új sáncokat építeni, hiszen nincs fa, de még nehezebb volna minden utat elzárni; mert a hadsereggel teljesen körülzárni a várost nem könnyű, hiszen óriási, a terepviszonyok pedig kedvezőtlenek, de veszélyes is a zsidók folytonos kitörései miatt.

Egyébként pedig, ha minden utat őriznének, az ostromlottak kényszerhelyzetükben akkor is titkos utakat eszelnének ki, mert jól ismerik a terepet. Ha pedig titokban élelmiszert juttatnának be a városba, akkor ezzel csak hosszabbra nyúlnék az ostrom, és attól tart, hogy minél több időt töltenek el itt, annál kisebb lesz a győzelem dicsősége. Így is el lehet érni mindent, de a dicsőség feltétele a gyors cselekvés.
Tehát, hogy a gyorsaságot a biztonsággal párosítsák, az egész várost ostromfallal kell körülvenni: csak így lehet minden utat elzárni, és ebben az esetben a zsidók végső kétségbeesésükben vagy kénytelenek átadni a várost, vagy éhen halni anélkül, hogy a rómaiaknak akár a kisujjukat is meg kellene mozdítani.

Természetesen ebben az esetben sem akar tétlenül vesztegelni, hanem gondoskodik majd új sáncok építéséről, mert bizonyosan nem zavarják majd őket ebben úgy, mint eddig. De ha valaki óriásinak és nehezen megvalósíthatónak tartja ezt a falépítést, akkor gondolja meg, hogy jelentéktelen vállalkozások nem is illenek a rómaiakhoz, jelentékeny dolgot pedig senki sem tud erőfeszítés nélkül megvalósítani.
Ezekkel az évekkel meggyőzte a tiszteket, és azonnal kiadta a parancsot, hogy minden csapatrésznek osszák ki a maga munkáját. Most emberfeletti buzgalom szállta meg a katonákat, és miután a körfal egyes szakaszait felosztották, nem csupán a légiók, hanem a zászlóaljak is versenyre keltek egymással a munkában: a közlegény a tizedes, a tizedes a százados, ez pedig az ezredes megelégedését akarta kiérdemelni; az ezredesek becsvágya a tábornokok tetszését kereste, ezeknek a buzgalmát pedig maga a Caesar jutalmazta. Tudniillik Titus napjában többször is körüljárt, és szemlét tartott.

A fal az úgynevezett Assyriai tábortól indult - ahol a fővezér főhadiszállása volt - az újváros irányába, innen a Kedrónon át az Olajfák hegyére, aztán déli irányban befoglalta a hegyet egészen a Peristereón nevű szikláig, továbbá a közeli dombot, amely a völgy felett a Silóa-forrásnál emelkedik. Innen nyugati irányba fordult, és leereszkedett ebbe a völgybe.
Aztán Anan főpap síremlékénél fel-felé kanyarodott, és lezárta azt a hegyet, amelyen annak idején Pompejus táborozott, innen pedig északi irányban elhúzódott Erebinthónoikos falu mellett, befogta Herodes síremlékét, és keleti irányban a fővezér táboránál végződött, ahonnan kiindult. Az ostromfal hossza 39 stadionnyi volt, ezenfelül 13 erődítményt építettek hozzá, ezeknek a kerülete összesen 10 stadion volt. A falat három nap alatt felépítették, és ezzel olyan művet alkottak, amelyhez hónapok kellettek volna.

Miután a hadvezér ezzel az ostromfallal körülzárta a várost, és őrségeket helyezett az erődítményekbe, az első éjszakai őrváltáson maga járt körben, hogy szemlét tartson; a második szemlével Alexandert, a harmadikkal pedig a légiók parancsnokait bízta meg. Az őrszemélyzet sorshúzással megállapította a virrasztás sorrendjét, és ezek egész éjjel járták az erődítmények közti szakaszokat.

Miután a zsidók többé nem mozdulhattak ki, nem is lehetett már semmi reményük a megmenekülésre. Az éhínség egyre súlyosbodott, egész házakat, családokat kiirtott, így pusztította a népet. A tetőkön halomban hevertek a halódó asszonyok és gyermekek, az utcák tele voltak aggastyánok hulláival. Fiúk és ifjak felpuffadtan, mint a kísértetek tántorogtak a tereken, és ott rogytak össze, ahol az éhhalál leterítette őket. Úgy elgyengültek, hogy hozzátartozóikat eltemetni sem volt erejük; akik pedig bírták még magukat, hozzá sem fogtak, mert rengeteg volt a halott, és mert azt sem tudták, velük magukkal mi lesz.
Sokan holtan rogytak a hullákra, amelyeket el akartak temetni, sokan maguk vánszorogtak a sírba, mielőtt még utolérte volna őket végzetük. - Ebben a nyomorúságban nem hullt könny, nem hangzott jajszó: az éhség minden érzelmet kiölt az emberekből. Könnytelen szemmel és tátott szájjal meredtek a haldoklók azokra, akik előbb haltak meg. Néma csend ülte meg a várost és halállal terhes éjszaka.

De mindennél rettenetesebbek voltak a rablók: ezek a halottrablók behatoltak a házakba, kifosztották a hullákat, lehúzták róluk a ruhát, és vigyorogva távoztak; kardjuk hegyét kipróbálták azokon, akik összeestek, és ha a földön heverők közül élt még valamelyik, azt is átdöfték; egyeseket, akik a kegyelemdöfésért könyörögtek, könyörtelenül otthagytak, hogy az éhség végezzen velük. A haldoklók utolsó tekintetükkel mind a templomra meredtek, ahol a lázadók életben maradtak, miközben ők itt elpusztultak.
A lázadók eleinte még gondoskodtak róla, hogy a halottakat államköltségen eltemessék, mert nem bírták elviselni a hullabűzt; de később, mivel nem győzték a temetést, a hullákat a falakról ledobták a szakadékokba.

Midőn Titus egyik szemleútján meglátta a hullákkal zsúfolt völgyeket és az oszlásnak indult holttestekből bőven kibuggyanó véres váladékot, felsóhajtott, kitárta karját, és Istent hívta tanúul, hogy ez nem az ő műve. Ez volt a helyzet a városban.
A rómaiak viszont -, mivel a lázadók már nem intéztek kirohanásokat, hiszen az éhínség és a csüggedés elgyengítette őket - jókedvűek voltak, mert bőven volt gabonájuk és minden szükséges élelmiszerük, amiket Syriából és a szomszéd tartományokból szállítottak nekik. Sokan odaálltak a falak alá, és mutogatták rengeteg ennivalójukat, és dúskálkodásukkal csak szították a zsidókban az éhhalál kínjait.

Mivel azonban a lázadókat semmiféle nyomorúság sem törte meg, Titus megszánta a lakosság maradékát, és ismét sáncokat kezdett építtetni - bármily nehéz volt épületfát szerezni -, hogy legalább azokat megmenthesse a pusztulástól, akik még életben maradtak. Az előbbi sáncok céljaira ugyanis már majdnem minden fát kivágtak a város környékén, s most a katonák kénytelenek voltak 90 stadionnyi távolságból ideszállítani a fát. Mégis az Antonius-várral szemben hamarosan négy sáncot építettek, s ezek sokkal nagyobbak voltak az előbbieknél.

A Caesar sorra járta a légiókat, sietségre buzdította a dolgozó katonákat, mert meg akarta mutatni a rablóknak, hogy most már nem menekülnek a kezéből. Ezek azonban semmi megbánást sem éreztek gaztetteik miatt, mintha a lelküket kiszakították volna testükből, és a kettőnek semmi köze sem volna egymáshoz.
Nemesebb érzés nem mozdította meg lelküket, testük pedig már nem érzett semmi fájdalmat: mint a kutyák, úgy marcangolták a népet még holtában is, és a börtönöket még a haldoklókkal is telezsúfolták.


Forrás:
Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József
az irodalomtudomány doktora
.-