logo

XVII Aprilis AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Titus leromboltatja az Antonius-várat.

A Caesar most parancsot adott katonáinak, hogy rombolják le az Antonius-vár falait, hogy szabad utat nyisson egész hadseregének a templomhoz. Mivel ezen a napon - panemos hónap 17-e volt - arról értesült, hogy az áldozat, amelyet mindennap be szoktak mutatni Istennek, személyzethiány miatt a nép nagy fájdalmára elmaradt, magához hívatta Josephust, és megbízta: közölje Jánossal, mint nemrégiben, hogy ha már annyira tombol benne a harci láz, vegyen maga mellé annyi katonát, amennyit akar, és jöjjön ki, de ne rántsa magával együtt pusztulásba a várost és a templomot is, és ne szennyezze be tovább a szentélyt, és ne vétkezzék tovább az Isten ellen, viszont zavartalanul végeztesse el az abbahagyott áldozatokat olyan zsidókkal, akiket erre kijelöl.
Josephus úgy állt ki, hogy nem csupán János, hanem a nép is hallhatta, aztán héber nyelven kihirdette azt, amit Titus rábízott, és ezenfelül kérve-kérte őket: kíméljék szülővárosukat, hárítsák el a tüzet, amely már-már belekap a templomba, és mutassák be Istennek újra a mindennapos áldozatokat. Szavait a nép szomorúan és némán hallgatta, de a zsarnok szidalmakat és átkokat szórt Josephusra, végül kijelentette: egyáltalán nem fél a város elfoglalásától, mert Isten védelmezi. Válaszul Josephus hangosan átkiáltott:

„Ugyan tisztán őrizted meg az Istennek ezt a városát, és a szentélyt nem mocskoltad be, és persze semmi bűnt sem követtél el az ellen, akinek a pártfogásával dicsekszel, és most is megkapja tőled a hagyományos áldozatokat! Ha valaki elveszi a mindennapi kenyeredet, te istentelen, akkor azt ellenségednek bélyegzed; most pedig azzal áltatod magad, hogy Isten, akit megraboltál az ősi áldozatoktól, szövetségesed lesz a harcban, és a rómaiakra akarod hárítani a bűnödet, akik pedig ma is tisztelik törvényeinket, s azt akarják, hogy megint bemutasd Istennek azokat az áldozatokat, amelyeket megszüntettél. Ki ne sírna és keseregne a városon a furcsa változás miatt, hogy idegenek és ellenségeink akarják jóvátenni azokat a bűnöket, amiket te követtél el Isten ellen, holott te magad, aki zsidó vagy, aki á törvények tiszteletében nevelkedtél, gyalázatosabban lábbal taposod a törvényt, mint ahogy az ellenség tehetné.

János, az utolsó pillanatban sem szégyen megbánni a bűnt, és ha meg akarod menteni a várost, ott ragyog előtted Jekoniás zsidó király példája: akkor, amikor a babiloni király nagy hadsereggel vonult ellene, inkább eltávozott a városból, és családjával együtt önkéntes hadifogságba ment, csak hogy ne kelljen átadnia az ellenségnek ezt a szent helyet, és ne kelljen megérnie az Isten házának felgyújtását. Ezért ünneplik őt a zsidók szent énekkel, és emlékezete évszázadról évszázadra megújul, s örökké megmarad késő nemzedékekig. Valóban gyönyörű példa, János, még akkor is, ha követése kockázattal jár. De én ezenfelül a rómaiak nevében kegyelmet is ígérek neked.
Gondold meg, hogy mint honfitársad szólok hozzád, és mint zsidó ígérem meg ezt, és meg kell gondolnod, ki adja ezt a tanácsot és miért. Bizony mondom: soha életemben nem tudnék úgy hadifogságban maradni, hogy megtagadnám fajtámat, és elfelejteném ősi törvényeinket. Már megint dühöngsz ellenem, és elhalmozol szidalmakkal, de én még rosszabbat érdemelnék, mert szembeszállok a végzettel, és szép szóval próbálkozom, és mindenáron meg akarok menteni olyan embert, akit Isten már megítélt. Ki ne ismerné a régi próféták írásait és a jövendöléseit e szerencsétlen városról, amelynek teljesedése íme küszöbön áll? Akkor pusztul el majd Jeruzsálem, így jövendölték, ha valaki elkezdi honfitársainak vérét ontani. Hát nincs-e zsúfolásig tele a város és a templom azoknak a hulláival, akiket ti gyilkoltatok meg? Tehát Isten, maga az Isten hozza a rómaiakkal a tűzcsóvát, hogy megtisztítsa a templomot, és a szörnyű förtelmekkel szennyezett várost eltörölje a föld színéről.”

Így beszélt Josephus könnyes szemmel, megindultan, és végül a zokogás elfojtotta szavát. A rómaiakat fájdalomra indította fájdalma, és csodálták igyekezetét; viszont János és cinkosai csak annál jobban acsarkodtak a rómaiak ellen, és mindenáron szerették volna kézre keríteni
Josephust. De sok előkelő zsidót megrendített a beszéde, és egyesek, akik féltek a lázadók őrszemeitől, ott is maradtak, ámbár világosan látták, hogy a várossal együtt a halál fiai, mások lesték a kedvező alkalmat a menekülésre, és átszöktek a rómaiakhoz. Az utóbbiak között volt két főpap, Josephus és Jésus, mind a kettő főpapnak a fia, továbbá bizonyos Izmaelnek, akit Kyrénében fejeztek le, három fia, aztán Mátyás négy fia, és egyetlen életben maradt fia annak a másik Mátyásnak, akinek atyját és három testvérét Simon, Gióras fia, kivégeztette, mint fentebb elmondtam.
A Caesar barátságosan fogadta őket, sőt megengedte, hogy Gophnába költözzenek, és ottmaradjanak, mert tudta, hogy kellemetlen volna nekik idegen nép szokásai szerint élni, és megígérte, hogy ha majd kissé felszabadul a hadvezetés gondjai alól, visszaadja minden vagyonukat. Ezek tehát nyugodt és bizakodó hangulatban elmentek a kijelölt városkába. A lázadók pedig, mivel ezek eltűntek, azt híresztelték, hogy a rómaiak meggyilkolták őket; ezzel nyilván a többieket akarták visszariasztani a szökéstől. Ez a hazugság, mint már előbb is, egy darabig eredményes volt, mert a lakosokat csakugyan visszariasztotta a félelem attól, hogy a rómaiakhoz átszökjenek.

Később azonban, mikor Titus a főpapokat s előkelőket visszahozatta Gophnából, és Josephus kíséretében a nép szeme láttára végigvezette a falak körül, a zsidók megint tömegesen kezdtek átszökni a rómaiakhoz.
Csapatba tömörültek, kiálltak a rómaiak elé, sírtak, jajveszékeltek, és könyörögtek a lázadóknak: nyissák meg az egész várost a rómaiak előtt, és mentsék meg hazájukat, vagy legalábbis ürítsék ki a templomot, és tartsák meg a népnek; mert a rómaiak csak akkor merészelnék felgyújtani, ha a végső szükség kényszerítené őket. Ez azonban még nagyobb dühre ingerelte a lázadókat: szidalmakkal halmozták el a szökevényeket, és a szent kapu elé felvontatták a kődobó gépeket, catapultákat és ballistákat, úgyhogy a templom olyan volt, mint valami erődítmény, a körülötte levő terület pedig a templomban heverő rengeteg hulla miatt olyan volt, mint a temető.

A templomban és a szentek szentjében fegyveresen jártak-keltek, miközben kezük még honfitársaik vérétől gőzölgött s olyan szörnyűségeket követtek el, hogy a rómaiak kimondhatatlanul megundorodtak a zsidóktól, akik így megszentségtelenítették a saját szent helyeiket: a zsidók maguk sem undorodhattak volna meg jobban a tornaiaktól, ha azok bántak volna így szentélyükkel. Mert még a közkatonák közt sem akadt olyan, aki ne tekintett volna tisztelettel és szent borzongással a templomra és azzal a kívánsággal, hogy a rablók végre térjenek észre, mielőtt még bekövetkeznék a jóvátehetetlen szerencsétlenség.

Titus most megint felháborodottan rárivallt Jánosra és cinkosaira: „Istentelen gazfickók, vajon ti nem húztok-e korlátot a szentély körül? Vajon nem ti állítottátok-e fel benne azokat az oszlopokat, amelyeken görög és latin nyelven ott a vésett felírás, hogy senkinek sem szabad belépnie? És vajon nem mi engedtük-e meg nektek, hogy halállal büntessétek azt, aki megszegi a tilalmat, még akkor is, ha római? Most azonban, ti szentségtörők, hullákon jártok a templomban, s idegenek és honfitársaitok vérével szennyezitek be! Tanúkul hívom hazám isteneit és azt az Istent, aki azelőtt vigyázott erre a városra - mert most már nem vigyáz, azt hiszem, - tanúul hívom hadseregemet, a nálam tartózkodó zsidókat és titeket magatokat is: nem én kényszerítelek arra, hogy ezeket a helyeket bemocskoljátok; és ha más helyet kerestek a harcra, akkor egyetlen római sem teszi be a lábát a templomba, és nem fogja megszentségteleníteni. A templomot megtartom nektek, akkor is, ha nem akarjátok.”

Miután Josephus a Caesar megbízásából mindezt közölte velük, a rablók a zsarnokokkal együtt úgy képzelték, hogy nem a jóindulat, hanem a gyávaság sugallta ezeket az ajánlatokat, tehát még szemtelenebbül viselkedtek. Ekkor Titus látta, hogy ezek az emberek sem nem szálltak magukba, sem a templom sorsával nem törődnek, és ezért kénytelen-kelletlen megint fegyverhez nyúlt.
Egész haderejével nem támadhatta őket, mert ehhez szűk volt a hely, tehát minden századból kiválasztotta a 30 legvitézebb katonát, ezrével egy-egy ezredes parancsnoksága alá rendelte őket, ezeket pedig Cerealis főparancsnoksága alá, és parancsot adott, hogy hajnali három órakor támadják meg az őrszemeket. Maga is páncélt öltött azzal az elhatározással, hogy részt vesz a harcban, de barátai, akiket a tisztek is támogattak, utaltak a veszély nagyságára, és igyekeztek visszatartani. Sokkal többet használ az ügynek, így vélekedtek, ha az Antonius-várban marad, és onnan vezényli a katonákat, mintha lemegy, és előrerohan a veszedelembe; mert a katonák, ha a Caesar szemmel tartja őket, mind vitézül harcolnak majd.
Titus elfogadta ezeket az érveket, és kijelentette a katonáknak: csak azért marad itt, hogy megítélhesse vitézkedésüket, és hogy minden vitéz megkapja jutalmát, és minden gyáva elvegye büntetését; mivel a jutalmazás és büntetés joga az övé, személyesen kell meggyőződnie magatartásukról. Tehát a katonákat a kitűzött órában támadásra indította, maga pedig az Antonius-vár tetejére ment, és várta a fejleményeket.

Egyébként az, őrszemek a támadók várakozása ellenére nem aludtak, hanem hangos ordítozással felugráltak, és azonnal kézitusára keltek. Az előőrsök segítségkiáltására a többiek is előrohantak tömött sorokban. A rómaiak az első támadást állták; de a kitóduló zsidók rávetették magukat a saját csapatukra, és úgy bántak el bajtársaikkal mint az ellenséggel. Lehetetlen volt egymást a csatakiáltásról felismerni, mert mindkét oldalon fülsiketítő volt az ordítás; szemüknek a sötét éjszakában nem vehették hasznát; az egyik félt a düh, a másikat a félelem úgy elvakította, hogy senki sem tudta, kit kaszabol le.
A rómaiak egymáshoz szorították pajzsaikat, és zárt rendben nyomultak előre, tehát kevésbé szenvedtek ettől a kavarodástól, mert mindegyikük ismerte a jelszót. A zsidók azonban, akik újra meg újra szétszóródtak, és rendetlenül hol előrenyomultak, hol hátráltak, nemegyszer egymást nézték ellenségnek, és nem egy a sötétben menekülő bajtársát támadó rómainak nézte. Ez volt az oka, hogy több zsidót sebesítettek meg saját bajtársai, mint a rómaiak; végre kivilágosodott, és a harcosok felismerték egymást; csak most váltak szét csatarendekre, és most már csapat-csapat ellen támadtak és védekeztek.

Mind a két oldalon egyformán fáradhatatlanul és szívósan harcoltak; a rómaiak tudták, hogy Titus figyeli őket, tehát a katona vetélkedett a katonával, szakasz a szakasszal, és mindegyik abban reménykedett, hogy ha vitézül harcol, ez a nap meghozza neki az előléptetést; viszont a zsidókat nemcsak a halálfélelem és a templom féltése, hanem a parancsnokló zsarnok is ösztökélte: hol biztatta őket, hol pedig korbáccsal és fenyegetéssel hajszolta előre.
Úgy alakult a helyzet, hogy a harc javarészt állóharc lett, és szinte pillanatonként fordult a kocka; mert a küzdő felek egyikének sem volt helye a menekülésre vagy az üldözésre. Minden fordulatra felcsattant a rómaiak harsány kiáltozása az Antonius-várban; ha bajtársaik győztek, odakiáltottak nekik, hogy csak rajta-rajta; ha hátráltak, kitartásra buzdították őket. Olyan volt, mintha páholyból nézték volna a harcot: a csata egyetlen mozzanata sem kerülte el Titus és környezete figyelmét.
Végül délelőtt 11 órakor szétváltak a küzdő felek, akik hajnali 3 óra óta csatáztak; egyik sem tudta visszaszorítani a másikat, a küzdelem eldöntetlen maradt. A rómaiak közül sokan kitűntek a harcban; a zsidók oldalán Simon csapatából Judás, Metrónos fia, és Simon, Josias fia; az idumaeaiak közül Jakab, Sósas fia, Simon, Thakéos fia; János emberei közül Gyphthaios és Alexas; a zelóták közül Simon, Ari fia.

Eközben a római hadsereg másik része hét napi munka után elpusztította az Antonius-vár falait, és széles utat egyengetett, fel a templomig. Miután így elérték az első kőfalat, a légiók elkezdtek sáncokat építeni: egyet a belső udvar északnyugati sarkával szemben; a másodikat az északi oszlopcsarnok közelében. a két kapu között; a harmadikat a külső udvar nyugati oszlopcsarnokánál; a negyediket kívül az északi oszlopcsarnoknál. Ez a sáncépítés azonban nagy fáradsággal és sok nehézséggel járt, és ezenfelül építőanyagot néha 100 stadionnyi távolságból kellett ideszállítaniuk.
A rómaiak nemegyszer megszenvedtek egy-egy ellenséges rajtaütést, viszont végső kétségbeesésükben a zsidók is egyre vakmerőbben harcoltak. Néhány lovas, valahányszor fáért vagy takarmányért kivonult, amíg ezzel a munkával foglalkozott, lovát kicsapta a legelőre; ezeket a lovakat aztán a csapatosan előretörő zsidók összefogdosták. Mivel ez gyakrabban ismétlődött, a Caesar úgy vélte - és így is volt - hogy a lovak elrablása nem annyira a zsidók vitézségének, mint inkább saját katonái hanyagságának köszönhető; tehát szigorú parancsot adott nekik, hogy jobban vigyázzanak lovaikra. Mikor egyszer egyik katonának megint elvitték a lovát, azonnal kivégeztette, s ezzel az elrettentő példával elérte, hogy a többiek most már jobban vigyáztak lovukra: ezentúl már nem csapták ki legelni, hanem úgy indultak megbízatásuk elintézésére, mintha csak összenőttek volna lovukkal. Így kezdték meg a légiók a támadást a templom ellen, és így építették a sáncot.

Egy nappal az Antonius-vár megszállása után a lázadók, akiknek a rablásból már csak éppen hogy csurrant-cseppent, úgyhogy már az éhség hajszolta őket, csapatba álltak, és délután 5 órakor támadást intéztek az Olajfák hegyén a római előőrsök ellen, mert azt hitték, hogy majd váratlanul éri őket a támadás, és mivel éppen tisztálkodással foglalkoztak, majd könnyűszerrel áttörhetik vonalukat. A rómaiak azonban idejében észrevették közeledésüket, és a közeli őrhelyekről gyorsan tömörültek, hogy megakadályozzák átkelésüket a völgyön és az erőszakos áttörést.
Heves harc keletkezett, amelyben mindkét oldalon nem egy hőstettet hajtottak végre: a rómaiak erejüket és haditapasztalataikat, a zsidók vad elszántságukat és féktelen dühüket vetették harcba. Amazokat a becsvágy, emezeket a kényszerhelyzet ösztökélte. A rómaiak a legnagyobb szégyennek tartották volna, hogy a zsidókat, akik már benne voltak a csapdában, ezúttal elszalasszák; viszont a zsidóknak csak akkor lehetett reményük a menekülésre, ha az ostromfalat áttörik.

Ez alkalommal különösen kitüntette magát egy Pedanius nevű lovas. Ugyanis, mikor a zsidók már futásnak eredtek, és leszorították őket a völgybe, Pedanius megsarkantyúzta lovát, utánuk ugratott, az egyik menekülő zsidót, aki izmos és állig felfegyverzett fiatalember volt, a bokájánál fogva elkapta, és elvágtatott vele: oly mélyen hajolt le vágtató lováról; ezzel nem csupán karjának és testének irtózatos erejéről tett bizonyságot, hanem azt is bebizonyította, hogy mily kiváló lovas. Mintha valaki kincset szerzett volna, úgy vitte a foglyot a Caesar elé. Titus megcsodálta a lovas katona erejét, hogy így fogta el a zsidó harcost; ezt pedig, mivel az ostromfal ellen mert támadni, kivégeztette. Ezután a templom körül dúló csatározást vezényelte, és siettette a sáncmunkát.
Mivel a zsidók a csatározásokban folyton súlyos veszteségeket szenvedtek, és a háború egyre erősbödő vihara már egészen a templomig csapott, az ostromlottak - mint ahogy az üszkösödő testrészeket levágják, hogy a baj elterjedését megelőzzék - az északnyugati templomcsarnokot felgyújtották, ott ahol az Antonius-várral érintkezik, és még egy 20 könyöknyi szakaszt leromboltak belőle. A zsidók tehát maguk kezdték tulajdon kezükkel felgyújtani a szent épületeket.

Két nappal ezután, az előbb említett hónap 24-én a rómaiak felgyújtották a mellette levő csarnokot, és mikor a lángok már 15 könyöknyi szélességben elharapóztak, a zsidók leverték az épület tetejét, és bár a tüzet meg sem próbálták eloltani, elpusztítottak mindent, ami közéjük és az Antonius-vár közé esett, ámbár a tűzvész pusztítását megakadályozhatták volna. Tétlenül nézték a tüzet, és tűrték a pusztulást, azt hitték, hogy előnyük lesz belőle. Közben sem szüneteltek a harcok a templom körül, hanem szüntelenül csatároztak egymással kisebb-nagyobb osztagok.
Ezekben a napokban a zsidók közül egy Jonatás nevű kistermetű, jelentéktelen külsejű és egyéb tekintetben is hitvány ember, körülbelül János főpap síremléke táján előlépett, szemtelenül szidalmazni kezdte a rómaiakat, és felszólította őket, hogy a legvitézebb álljon ki vele párbajra.

A legtöbb katona, aki éppen ott állt, rá sem hederített; bizonyára voltak, akik féltek is tőle, mások igen józanul úgy vélekedtek, hogy olyan emberrel aki önként keresi a halált, nem szabad küzdelembe bocsátkozni, mert a kétségbeesett embereket vak düh vezérli, és Istent sem ismernek. Meg aztán nem bátorság, hanem őrültség kockáztatni az embernek életét párbajban olyan emberrel, akinek a legyőzése nem jelent dicsőséget, és akitől vereséget szenvedni nem csupán gyalázatos, hanem veszedelmes is. Jó ideig senki sem jelentkezett, de mikor a nagyhangú és hencegő zsidó egyre-másra legyávázta a rómaiakat, ezek közül bizonyos Pudens nevű lovas katona felháborodott a szájaskodáson és a szemtelenségen, és talán meggondolatlanul le is becsülte törpe termete miatt, és rárohant. A most kifejlődött küzdelemben Pudens, ámbár általában fölényben volt a zsidóval szemben, elesett, mert szerencséje cserbenhagyta.
Jonatás odaugrott és leszúrta; aztán ráállt a holttestre, jobb kezével magasan megforgatta véres kardját, baljában a pajzsát, és miközben ott ujjongott a hadsereg szeme láttára, és ellenfele legyőzésével dicsekedett, a szájtátó rómaiakat pedig kicsúfolta, végre haditánca és hencegése közben Priscus százados nyíllal keresztüllőtte. Erre a zsidók és a rómaiak, természetesen mindegyik fél más okból, felordítottak. Jonatán megvonaglott fájdalmában, és ellenfele holttestére zuhant.

Íme a bizonyság: a háborúban villámgyorsan utoléri a végzet azt, aki időnek előtte oktalanul ujjong hadiszerencséjén.

Forrás:
Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József
az irodalomtudomány doktora
.-