Egyelőre elhatározta, hogy az ostromban szünetet tart, és időt enged a lázadóknak: hátha a második fal lerombolása vagy a rettegés az éhínségtől kissé engedékenyebbekké teszi őket, mivel rablásból már nem szerezhettek hosszabb időre elegendő élelmet. A szünetet jól használta fel: mivel ugyanis közeledett a határidő, amikor a legénység zsoldját ki kellett fizetnie, megparancsolta a tiszteknek, hogy a hadsereget olyan helyen állítsák fel, ahol jól láthatja az ellenség, és ott fizessék ki mindenkinek a zsoldját. A csapatok tehát szokás szerint kivont karddal és teljes páncélzatban vonultak fel, a lovasok feldíszített lovakon léptettek. A város egész környéke csak úgy ragyogott az ezüsttől és aranytól, és amily gyönyörűséges látvány volt ez a rómaiaknak, olyan félelmetes volt ellenségeiknek. A régi fal véges-végig, valamint a templom északi része zsúfolva volt nézőkkel; még a háztetők is csak úgy roskadoztak a kíváncsiaktól, és nem volt a városnak olyan zuga, amely ne feketéllett volna az embertömegektől.

Most a legelszántabb zsidókat is rettenetes aggodalom szállta meg, mikor egy helyen együtt látták az egész haderőt és a gyönyörű fegyvereket és a katonák fegyelmezettségét, és azt hiszem, hogy ez a látvány a lázadókat jobb belátásra térítette volna, ha förtelmes gaztetteik miatt, amelyeket a nép ellen elkövettek, nem tartották volna teljességgel lehetetlennek, hogy a rómaiak megkegyelmezzenek nekik. Mivel csak a kivégzés várhatott rájuk, ha megadják magukat, különbnek tartották, ha csatában esnek el. A végzet is úgy akarta, hogy az ártatlanok a bűnösökkel együtt pusztuljanak el, a lázadókkal együtt pedig az egész város.
Négy napba telt, míg a rómaiak minden légiónak kifizették a zsoldját. Az ötödik napon Titus, mivel a zsidóktól még mindig nem érkezett békeajánlat, hadseregét két részre osztotta: az egyiknek az Antonius-várral szemben, a másiknak János főpap síremléke mellett kellett sáncot emelnie.

Úgy tervezte, hogy erről az oldalról foglalja el a várost, az Antonius-vár felől pedig a templomot; mert amíg a templomot el nem foglalta, addig a város birtoka sem biztos. Tehát ezen a helyen a légió egy-egy sáncot emelt. Azokat, akik a síremlékek közelében dolgoztak, az idumaeaiak és Simon jól felfegyverzett emberei és a zelóták bandája egyre-másra megzavarta. A zsidók nemcsak kézi fegyvereikkel támadhattak hatásosabban, mert magasabban álltak, hanem már megtanultak a hadigépekkel is bánni: a mindennapos gyakorlás kifejlesztette ügyességüket.

300 kődobó gépük és 40 ballistájuk volt, és ezekkel szüntelenül zavarták a rómaiakat a sáncépítésben. Titus, aki kész volt megmenteni is, elpusztítani is a várost, az ostrom közben is szüntelenül igyekezett a zsidókat jobb belátásra bírni. A kemény harcot bölcs megfontolással párosította, és mivel ismételten tapasztalta, hogy szép szóval gyakran többet lehet elérni, mint fegyverrel, nemcsak az ostromlottakat szólította fel, hogy a félig elfoglalt várost adják át, és így mentsék meg, hanem Josephust is odaküldte, hogy egy honfitársuk könnyebben meg tudja majd győzni őket.
Josephus megkerülte a falat, és olyan helyet keresett, ahol kívül volt ugyan a lőtávolon, de azért, jól hallhatták a hangját. Aztán kérlelte őket: kíméljék magukat és a népet, szülővárosukat és a templomot, és ne legyenek idegeneknél is közömbösebbek ezek iránt; míg a rómaiak, akik más hitet vallanak, ellenségeik templomait tisztelik, és mindeddig nem nyúltak hozzájuk: azok, akik ebben a szentélyben nevelkedtek - és ha megmarad, megint csak egyedüli birtokosai lesznek - íme mindent elkövetnek, hogy elpusztítsák. Láthatják, hogy a legerősebb falak máris elestek, és csak egy maradt, és ez is jóval gyengébb, mint azok, amelyeket elfoglaltak. Tudhatnák, hogy a rómaiak hatalma ellenállhatatlan, és a római uralmat már maguk is tapasztalták. Mert ha dicső a szabadságért harcolni, akkor ezt régebben kellett volna megtenniük, de ha már egyszer meghódították őket, és hosszú ideig hű alattvalók voltak, és most akarják lerázni az igát, nem a szabadságukért küzdenek, hanem csak vesztükbe rohannak. Jelentéktelenebb hódítókat fitymálhatnak, de nem azokat, akik az egész világ urai.

Mert van-e föld, amely még nem hódolt meg a rómaiaknak, a haszontalan jeges és forró égövek kivételével? Hozzájuk szegődött a szerencse, és Isten, aki sorra osztogatja az egyes nemzeteknek a világ uralmát, most Itália oldalán van. Egyébként állatok és emberek közt a leghatalmasabb törvény, hogy meg kell hajolni az erősebbek előtt, és hogy azok az erősebbek, akik győznek. Ezért hódoltak meg a rómaiaknakőseink, akik testileg, lelkileg és minden egyéb jó tulajdonságukban különbek voltak nálunk, pedig bizonyára nem tették volna meg, ha nem tudják, hogy az Isten a rómaiakkal van.

Mi ad nekik erőt az ellenállásra? Hiszen a város nagyobb része már elesett, és azok ott bent még akkor is rosszabb helyzetbe kerülnek, mint a hadifoglyok, ha nem is dőlnek le a falak. Ezenfelül nem titok már a rómaiak előtt, hogy a városban kitört az éhínség, amely egyelőre még csak a népet sanyargatja, de hamarosan a fegyverforgató férfiakat is elpusztítja. Tehát, ha a rómaiak abba is hagynák az ostromot, és nem rohamoznák meg fegyveresen a várost, akkor is legyőzhetetlen belső ellenség nehezednék rájuk, amely óráról órára erősödik: mert az éhség ellen bizonyára nem tudnak fegyverrel védekezni. Vagy talán ők az egyedüliek, akik ilyen módon el tudják hárítani ezt a csapást? Tehát jól tennék, folytatta, ha észre térnének, mielőtt még rájuk szakad a jóvátehetetlen szerencsétlenség; ha a végletekig meg nem makacsolják magukat, a rómaiak a történtek miatt nem is állnának bosszút; mert olyan a jellemük, hogy ha győznek, szelídséget tanúsítanak, és a maguk hasznát előbbre valónak tartják, mint a bosszúállást; viszont semmi hasznuk sincs abból, ha néptelen várost és puszta országot vesznek birtokukba.
Ezért tehát a Caesar még egyszer felajánlja kegyelmét az ostromlottaknak. De ha fegyverrel kell elfoglalnia a várost, mert reménytelen helyzetükben sem fogadják el ajánlatát, akkor senkinek sem irgalmaz. Egyébként, hogy hamarosan a harmadik fal is elesik, arról kezeskedik az első kettő elfoglalása. És ha ez az erődítmény bevehetetlen, akkor is ellenük harcol a rómaiak szövetségese: az éhínség.

Mialatt Josephus elmondta a beszédét, a falról sokan csúfolni kezdték, mások pedig szidalmazták, sőt egyesek lövöldöztek is rá. Mivel tehát ilyen világos érvekkel nem tudta meggyőzni őket, áttért népének történetére, és így kiáltott fel:

„Jaj, ti szerencsétlenek, megfeledkeztek igazi szövetségeseitekről, s ököllel és fegyverrel akartok a rómaiak ellen harcolni! Vajon, kit győztünk le már így valaha? Vagy nem maga az Isten volt-e az, aki a zsidókat megteremtette, és bosszút állt értük, ha valaki bántalmazta őket? Nézzetek vissza a múltba, hogy lássátok, kiben bizakodhattok háború esetén, és milyen hatalmas szövetségest sértettetek meg. Idézzétek emléketekbe atyáitok korának csodáit; emlékezzetek rá, hogy valamikor mily rengeteg ellenség pusztította ezt a szent helyet. Nem szeretek méltatlan emberek előtt beszélni Isten cselekedeteiről: de azért csak hallgassátok végig, hadd tudjátok meg, hogy nem csupán a rómaiak, hanem Isten ellen is harcoltok.
Necho egyiptomi király, akit fáraónak is neveznek, annak idején sok ezer harcossal tört be országunkba, és elrabolta Sára asszonyt, népünk ősanyját. Vajon mit tett a férje, Ábrahám, a mi ősatyánk? Talán fegyverrel állt bosszút a bűnösön? Ámbár 318 tisztje volt, s mindegyiknek megszámlálhatatlan legénysége, ezt a haderőt is semmiségnek tartotta, ha nem volt mellette az Isten; tehát tiszta kezét ama hely felé emelte, amelyet ti most beszennyeztetek, és megszerezte legyőzhetetlen szövetségesének pártfogását. Vajon mindjárt másnap nem küldték-e vissza Sára asszonyt érintetlenül férjéhez?
Az egyiptomi pedig, miután imádkozott azon a helyen, amelyet ti most testvérgyilkossággal szennyeztek be, éjjeli álomlátások miatt megrémült, elmenekült, és az istenfélő zsidókat megajándékozta arannyal és ezüsttel. Hallgassak, vagy beszéljek atyáitok egyiptomi kivándorlásáról, ahol 400 esztendeig idegen királyok zsarnoksága és elnyomása alatt éltek? Ezek bizony nem védekeztek fegyverrel a kezükben, pedig megtehették volna, hanem inkább Istennek oltalmába ajánlották ügyüket.
Ki ne tudná, hogy ezután Egyiptomot mindenféle állat sanyargatta, és minden néven nevezendő csapások sújtották: a föld elvesztette termékenységét, a Nílus elapadt, és tíz csapás következett egymás után, s ezeknek a hatása alatt őseinket biztos kísérettel útnak engedték, vérontás nélkül, veszedelem nélkül, csupán azért, mert Isten vezérelte azokat, akiket szentélye őrzőinek választott. És mikor az asszírok elrabolták a szent frigyszekrényt, vajon nem keserülte-e meg ezt egész Palesztina, Dagon bálvány és az a nép, amely elhurcolta?
Gennyes daganatok támadtak lágyékukon, és az ételekkel együtt beleik is kifordultak; ezért ugyanazok a kezek, amelyek a frigyszekrényt elrabolták, zengő cimbalmok és dobok kíséretében hozták vissza, és a templomot megszámlálhatatlan áldozattal engesztelték ki. Isten volt az, aki megszerezte atyáinknak ezt az elégtételt azért, mert nem nyúltak kardhoz, hanem rábízták a döntést. És talán emberkéz ölte meg Sennacherib asszír királyt, amikor egész Ázsia minden néptörzsével körülzárta ezt a várost? Szó sincs róla, mert ezek nem fogtak fegyvert, kezük imádságra tárult, de Isten angyala egyetlen éjszakán megverte az óriási hadsereget, és mikor az asszír király reggel felkelt, 185 000 katonája halott volt, és hadserege maradékával menekült a fegyvertelen zsidók elől, akik még csak nem is vették üldözőbe.

Bizonyára jól ismeritek a babiloni fogságot is, ahol a nép 70 évig élt távol hazájától, és sohasem gondolt arra, hogy erőszakosan kiszabaduljon, amíg Kyros, Isten dicsőségére, önként fel nem ajánlotta szövetségesének, Istennek templomát. Egy szó mint száz: nincs, amit őseink fegyverrel vívtak volna ki, és nincs, amit fegyver nélkül meg ne kaptak volna, ha Istenre bízták dolgukat.
Ha otthon maradtak, győztek Isten rendelése szerint; ha harcba vonultak, mindig megverték őket. Például, mikor a babiloni király ostromolta ezt a várost, és Szedekiás királyunk ütközetbe bocsátkozott, hiába óvta ettől Jeremiás próféta: maga Szedekiás fogságba került, és meg kellett érnie, hogy a város a templommal együtt a pusztulás martaléka lett. És mégis, mennyivel igazságosabb volt ez a király, mint a ti vezéreitek, mennyivel jobb a népe, mint ti! Mert sem a király, sem a nép nem fenekedett Jeremiás próféta életére, mikor ez hangos szóval hirdette, hogy bűneik miatt elvesztették Isten kegyelmét, és ha nem adják át a várost, valamennyiüket fogságba hurcolják.
Ti ellenben - mert nem találtok szavakat a városban elkövetett gyalázatosságaitok méltó jellemzésére -, ti szidalmaztok engem, mikor hasznos tanácsot akarok nektek adni, és lövöldöztök rám, mert haragusztok, hogy bűneitekre emlékeztettek, és irtóztok hallani is mindarról, amit éjjel-nappal elkövettek. Mikor Antiochos Epiphanés ostromolta a várost, és annyi gazsággal megbántotta Istenünket, őseink fegyveres kirohanást intéztek ellene, és íme: őket magukat lemészárolták az ütközetben, Jeruzsálem városát az ellenség feldúlta, és a templom három álló esztendeig és hat hónapig üresen állt. De mi szükség van még példákra? Vajon ki mozgósította a rómaiakat a zsidók ellen? Nem a lakosok istentelensége-e? És mivel kezdődött szolgaságunk?
Vajon nem elődeink belviszályaival-e, mikor Aristobulos és Hyrkanos ellenségeskedése Jeruzsálem ellen vezette Pompejust, és Isten a népet, amely már nem volt méltó a szabadságra, a rómaiak uralma alá vetette? Három hónapi ostrom után megadták magukat, pedig nem vétkeztek a törvény és a templom ellen oly súlyosan, mint ti, ezenfelül sokkal nagyobb felkészültséggel viselték a háborút.
Továbbá mindnyájan jól ismerjük Aristobulos fiának, Antigonosnak sorsát, akinek uralkodása alatt az Isten a bűnös népet megint szolgasággal sújtotta: Antipatros fia, Herodes behozta Sosiust, Sosius a római haderőt, amely Jeruzsálemet körülzárta és hat hónapig ostromolta, míg végre lakosait büntetésül gyalázatosságaikért leverte, úgyhogy a város a dúlás martaléka lett. Ennek a népnek sosem volt szüksége fegyverre; de ha háborút kezdett, nem maradt el leigázása.

Tehát véleményem szerint azok, akik megszállták a szent helyet, inkább bízzák Istenre a döntést, és igyekezzenek megnyerni a mennyei bírót, és mondjanak le teljesen emberi erőszak alkalmazásáról. Vajon melyik parancsot teljesítették, amelynek jutalmául a törvényhozó áldást ígért? Vagy talán inkább így kérdezhetném: ugyanis mit nem cselekedtetek meg abból, amit megtiltott? Mennyivel istentelenebbek vagytok, mint atyáitok, akik pedig sokkal gyorsabban szolgaságra jutottak, mint ti! A titkos bűnök, mint tolvajlás, orvtámadás, házasságtörés, már meg sem kottyannak nektek; versenyt raboltok, gyilkoltok es egészen újfajta bűnök úttörői vagyok.

A templom mindenféle gazfickó búvóhelye lett, és a városbeliek keze szennyezte be az Istennek szentelt helyet, amelyet a rómaiak is tiszteltek, tisztes távolból, úgy, hogy törvényeink kedvéért lemondtak a maguk szokásairól is. És mégis segítséget vártok attól, aki ellen annyit vétkeztetek. De feltéve, hogy éppoly jámborul imádkoztok, és éppoly tiszta kézzel könyörögtök az isteni segítségért, mint egykor a mi királyunk, mikor segítséget kért az asszírok ellen, és Isten azt a hatalmas hadsereget egy éjszaka megsemmisítette; vajon talán ugyanazt teszik a rómaiak, mint annak idején az asszírok, hogy ti is ugyanolyan segítségben reménykedtek? Vajon királyunk nem pénzen vásárolt-e kíméletet a városnak, s nem jöttek-e mégis esküszegő módon, hogy felégessék a templomot?
A rómaiak pedig csak a megállapított adót követelik, amelyet őseink mindig megfizettek nekik. Ha teljesül ez a követelésük, akkor sem a várost nem akarják elpusztítani, sem a szentélyhez nem nyúlnak hozzá; inkább minden egyebet meghagynak nekünk, családunkat, vagyonunkat, és megvédik szent törvényeinket. Csak az őrültség remélheti, hogy Isten az igazakkal éppen úgy bánik, mint a gonoszokkal. Hiszen azonnal is bosszút állhat, ha szükség van rá.

Az asszírokat az első éjszaka összezúzta, mikor Jeruzsálem alatt tábort ütöttek; ha tehát a mi nemzedékünket méltónak tartaná a szabadságra, vagy a rómaiakat a bűnhődésre, akkor – mint annak idején az asszírokat - azonnal lesújtotta volna a rómaiakat is, mikor Pompejus megtámadta a népet, mikor később Sosius ellenünk fordult, mikor Vespasianus Galileát pusztította, és végül ezekben a napokban, mikor Titus közeledett a városhoz. De Pompejus és Sosius nem csupán veretlen maradt, hanem rohammal a várost is bevették, és Vespasianus az ellenünk viselt háború alatt jutott uralomra. És íme, most Titusnak bővebben buzognak még a források is, amelyek előbb kiszáradtak. Hiszen tudjátok, hogy ideérkezése előtt a Silóa-forrás és a többi forrás a városon kívül elapadt, úgyhogy a vizet hordószámra kellett vásárolni; most azonban oly bőven ontják a vizet ellenségeitek javára, hogy nem csupán maguknak a rómaiaknak és barmaiknak elegendő, hanem még a kerteket is bőségesen öntözik vele. Különben ezt a csodálatos tüneményt már a városnak egy régebbi elfoglalásából ismeritek, abból az időből, amikor az imént említett babiloni elfoglalta a várost, és felgyújtotta a templomot, holott Jeruzsálem akkori lakosai nem követtek el afféle istentelenségeket, mint ti. Úgyhogy én azt hiszem: Isten eltávozott a szentek szentjéből, és azokhoz pártolt, akik ellen harcoltok.

Ha már tisztességes ember is menekül a bűnös házból, irtózik lakóitól: mit gondoltok, vajon Isten – aki azt is látja, amit titkolnak, azt is hallja, amit elhallgatnak – itt maradhat-e köztetek, mikor ily förtelmes módon éltek? És ugyan ti mit titkoltatok, és mit hallgattatok el? Hiszen már az ellenség is tud mindenről. Büszkélkedtek törvénytiprásaitokkal, naponta versengtek, melyiktek a gonoszabb, és kérkedtek gazságaitokkal, mintha mind csupa erény volna. Mégis van módotok rá, hogy megmeneküljetek, ha ugyan elfogadjátok; az istenség szívesen megbocsát azoknak, akik bevallják és megbánják bűneiket.
Ó, ti megátalkodott emberek, dobjátok el a fegyvert, könyörüljetek félig már elpusztult szülővárosunkon; forduljatok meg, és lássátok, milyen pompát és milyen várost, milyen templomot, mennyi nép fogadalmi ajándékait akarjátok elpusztítani! Ugyan ki vetne csóvát ezekre? Ki akarná ezeket megsemmisíteni? Ó, ti keményszívűek, ó, ti kőnél is érzéketlenebbek, van-e, amit érdemesebb volna megmenteni ezeknél? És ha mindez iránt érzéketlenek vagyok, akkor könyörüljetek legalább családotokon.

Gondoljon mindenki gyermekeire, feleségére, szüleire, akiket hamarosan az éhínség vagy a fegyver pusztít el. Nagyon jól tudom, az én anyám, az én feleségem, az én tekintélyes családom és fényes ősi nemzetségem is veszedelemben forog: azt gondoljátok, hogy talán ezek miatt adom ezt a tanácsot? Öljétek meg őket; vegyétek a véremet megmenekülésetek fejében, mert kész vagyok a halálra, ha ezen az áron hajlandók vagytok jobb belátásra térni.”