Mivel a hadseregnek nem volt már mit gyilkolni és rabolni, és már nem volt semmi céltáblája dühének, mert ha valaki vagy valami a katonák keze ügyébe akad, természetesen nem kímélték volna, a Caesar megparancsolta, hogy az egész várost és templomot rombolják le, és csak a Phasael, Hippikos és Mariamne tornyokat, amelyek magasabbak voltak a többinél; továbbá a körfal nyugati szakaszát hagyják épségben; ezt az utóbbit azért, hogy a majd idekerülő helyőrségnek laktanyája legyen, a tornyokat pedig bizonyságul az utókornak: mily pompás és hatalmasan megerősített volt a város, amelyet legyűrt a római vitézség.
A városfalat egyébként véges-végig a földig lerombolták a győztesek; a jövevény alig hitte volna, hogy itt valaha emberek laktak. Ilyen szomorú véget ért a fényes, világszerte híres Jeruzsálem városa a lázadók őrjöngése miatt.
A Caesar úgy döntött, hogy a 10. légiót, továbbá egy lovas-osztályt és néhány gyalogos zászlóaljat hagy a városban helyőrségül. Miután befejezte a hadműveleteket, szükségét érezte, hogy a győzelemért elismerését fejezze ki az egész hadseregnek, és a legvitézebbeknek kiossza a megérdemelt jutalmakat.
Tehát az előbbi táborban emelvényt állíttatott, tábornokaival felment, és messze csengő hangon szózatot intézett a hadsereghez: hogy szívből köszönetet mond nekik hűségükért, amelyet mindvégig megőriztek iránta; megdicsérte az egész háborúban tanúsított engedelmességüket, amelyről nagy megpróbáltatások idején is éppúgy bizonyságot tettek, mint vitézségükről, hogy ezzel is gyarapítsák hazájuk hatalmát, és megmutassák az egész világnak, hogy sem az ellenség túlereje, sem az erős várak, sem a nagy városok, sem az ellenség esztelen vakmerősége és állati vadsága nem tud helytállni a római hősiesség előtt, még akkor sem, ha néha-néha hozzájuk szegődött a hadiszerencse. Itt az ideje - folytatta -, hogy véget vessenek ennek a nagyon is hosszúra nyúlt háborúnak, hiszen mikor belefogtak, ennél jobb véget nem is kívánhattak volna.
De még ennél is szebb és dicsőbb, hogy a római birodalom urát és kormányzóját, akit ők választottak és Itáliába küldtek, ott mindenütt ujjongva fogadják, választásukat elismerik, hálásak irántuk, hogy ilyen jól választottak. Csodálattal és szeretettel adózik valamennyiüknek - tette hozzá -, mert tudja, hogy mindenki tőle telhetőleg a legnagyobb erőfeszítést fejtette ki. Most pedig, fejezte be, azoknak, akik erejükkel különösen kiváltak a harcokban, vitézséggel koszorúzták életüket, és hadseregének dicsőségét hőstettekkel gyarapították, kiosztja a jutalmakat és kitüntetéseket, hogy mindenki megkapja az illő viszonzást, aki többet tett, mint a többiek. Mindig ez lesz a legnagyobb gondja, mert jobban szereti jutalmazni bajtársai vitézségét, mint büntetni őket hibáikért.
A jegyzőkkel mindjárt fel is olvastatta azoknak a névsorát, akik a háború alatt hőstettet vittek végbe. Amint sorra elvonultak előtte, mindegyiket néven szólította, megdicsérte, s oly belső örömmel, mintha maga követte volna el ezeket a hőstetteket, kiosztotta nekik az aranykoszorúkat, az arany nyakláncokat, az aranyozott lándzsahegyeket, az ezüstérmeket, és mindegyiket egy ranggal előléptette. A hadizsákmányból aranyat, ezüstöt, drága ruhákat, egyéb tárgyakat bőven osztott ki köztük.
Miután így mindenkinek megadta a megérdemelt kitüntetést, áldást mondott a hadseregre, a tömeg éljenzése közben leszállt az emelvényről, és bemutatta a győzelmi áldozatot. Az oltárok mellett már ott állt a rengeteg bika; ezeket most levágták, húsukat szétosztották, úgyhogy a katonáknak bőséges lakoma jutott.
Maga is három napig lakmározott a tisztekkel, s végül az idegen csapatokat elbocsátotta állomáshelyükre, a 10. légiót pedig megbízta Jeruzsálem megszállásával, s nem küldte vissza az Euphratesen túlra, ahol régebben állomásozott, viszont a 12. légiót - mert még most sem felejtette el, hogy annak idején Cestius vezérlete alatt meghátrált a zsidók elől - végleg elhelyezte Syriából, ahol azelőtt Raphaneaiban állomásozott, és elküldte Melitéhé tartományba, az Euphrates mellé, Armenia és Kappadokia határára.
Az 5. és 15. légiót a maga parancsnoksága alatt tartotta, míg meg nem érkezik Egyiptomba. Erre hadseregével a tengerparti Kaisareiába vonult, ahol a mérhetetlen zsákmányt elraktároztatta, és a hadifoglyokat őrizetbe vétette, mert a tél miatt egyelőre nem küldhette őket Itáliába.