Mivel a felsőváros dombon terült el, és sáncok nélkül nem lehetett volna elfoglalni, loós hónap 20-án Titus hadserege egyes osztagait sáncmunkára rendelte ki. Nehéz volt fát szerezni, mert - mint fentebb említettem - a régebbi sáncok építésekor a város egész környékét mintegy 100 stadionnyi körzetben teljesen letarolták.
A négy légió most a város nyugati részén a királyi palotával szemben épített sáncokat, a segédcsapatok és a többiek pedig a Xystos, a híd és a torony közelében, amelyet Simon fellegvárnak építtetett, mikor Jánossal harcban állt, és a maga nevéről nevezett el.

Ezekben a napokban az idumaeaiak vezérei titokban összegyűltek, és tanácskoztak, hogy megadják-e magukat, és öt emberüket átküldték Titushoz, hogy kegyelmet kérjen. Abban a reményben, hogy az idumaeaiak elvonulása után, akiktől nagyon sok függött a harcban, a zsarnokok végül ugyancsak engednek, a Caesar hosszas tétovázás után végre kegyelmet ígért, és ezzel küldte vissza a követeket. Simon azonban megszimatolta a tervezett elvonulást, és azt az öt embert, akik Titusnál jártak, azonnal megölette, a vezetőket, közöttük Jakabot, Sósas fiát, aki a legelőkelőbb volt köztük, elfogatta és börtönbe vetette, az idumaeaiakat pedig, akik most vezéreik nélkül teljesen tanácstalanok voltak, szigorú őrizet alá vétette, és a falakon megerősítette az őrszemeket. Ezek mégsem tudták megakadályozni a folytonos szökéseket; akárhányat öltek meg, még mindig többen voltak azok, akiknek sikerült a szökés.

A rómaiak valamennyit befogadták; Caesar jóindulatból nemcsak hogy nem alkalmazta előbbi rendelkezéseit, hanem a katonák sem öldösték már őket, részben, mert beteltek a gyilkolással, részben kapzsiságból. Tudniillik azokat a polgárokat, akik egyesével érkeztek, útjukra engedték, de a többieket feleségükkel és gyermekeikkel együtt rabszolgául adták el, mégpedig rendkívül olcsón, mivel rengeteg volt a fogoly és kevés a vevő.
Ámbár Titus kihirdette, hogy magányos szökevényt nem fogadnak be - tudniillik családjukat is magukkal kellett hozniuk -, mégis befogadott ilyen menekülőket is; előbb azonban megbízást adott, hogy válogassák ki közülük azokat, akik halálbüntetést érdemelnek. Rengeteg embert adtak el rabszolgának, de a tulajdonképpeni polgárok közül több mint 40 000 kegyelmet kapott, és a Caesar megengedte, hogy ott telepedjenek le, ahol akarnak.

Ugyanebben az időben került elő egy Jésus nevű pap, Thebuthei fia, akinek a Caesar esküvel kegyelmet ígért, ha kiadja a szent kincseket; ez az ember a templomfal mögül előhozott két lámpatartót, olyan volt mind a kettő, mint azok, amelyeket a templomban őriztek, továbbá tömör és színarany asztalokat, vegyítő edényeket, csészéket, egyúttal átadta a függönyöket, a főpapi ruhákat a drágakövekkel együtt és az istentiszteletnél használatos sok egyéb eszközt. A templom kincstárosát, Phineast is elfogták, és ez előadta a papok ruházatát és öveit, rengeteg bíbor és skarlát szövetet, amelyeket a függöny kijavítására tartogattak, továbbá sok fahéjt, kassziát és rengeteg egyéb illatszert, amelyeknek a keverékét Isten tiszteletére naponta meggyújtották.
Ezenfelül kiadott még sok egyéb drágaságot és templomi ékességet, és ezért éppúgy kegyelmet kapott, mint a szökevények, bár őt harc közben fogták el. Miután a rómaiak gorpiaios hónap 7-én, 18 napi munka árán, befejezték a sáncépítést, felvontatták az ostromgépeket. A lázadók javarésze most már látta, hogy a város menthetetlen, és a falakról visszavonult az Akrába; mások elbújtak a földalatti folyosókban; igen sokan eloszlottak a falakon, és a faltörő kosokkal közeledő ellenséget igyekeztek elkergetni. De ezekét is leverték a rómaiak túlerejükkel, lendületükkel és - ami a fő - azzal, hogy töretlen erővel küzdöttek a megtört zsidók ellen. Ugyanis alighogy betörték a falnak egy részét, és néhány tornyot a hatalmas faltörő kosokkal megingattak, a védők máris kereket oldottak.

A zsarnokokat is a valóságos veszélyhez képest túlságosan nagy rémület szállta meg; mert még mielőtt az ellenség odaért volna, máris megbénította őket a rémület, és nem tudták, szökjenek-e vagy maradjanak. Most aztán ezek az egykor oly nagyhangú emberek, akik még hencegtek is aljasságaikkal, reszkettek, és úgy megváltoztak, hogy bármily elvetemültek voltak, szinte meg kellett szánni őket.
Most támadást akartak intézni az ostromfal ellen, áttörni az előőrsök vonalán, és így elmenekülni; de mikor cimboráikat, akik mind szétszéledtek, ki merre látott, már sehol sem találták, ezenfelül néhány-futár jelentette, hogy az egész nyugati fal beomlott, és hogy a rómaiak már benyomultak, sőt azt is hírül hozták, hogy a rómaiak már keresik őket és a nyomukban vannak, s ezenfelül egyesek, akiknek rémületükben káprázott a szemük, és bizonykodtak, hogy az ellenség már feljutott a bástyatornyokra: akkor arcra borultak, jajveszékeltek elvakultságuk miatt, és mintha csak átvágták volna inaikat, már elfutni sem tudtak.

Most mutatkozott meg igazán Isten hatalma e gyalázatosak fölött és a rómaiak szerencséje. A zsarnokok ugyanis lemondtak biztos sasfészkükről, és lejöttek tornyaikból, ahol erőszakkal sohasem keríthették volna őket hatalmukba, legfeljebb kiéheztetéssel; a rómaiak pedig, akiknek a gyengébb falak is kemény munkát okoztak, a szerencse jóvoltából elfoghatták azokat, akik ellen semmiféle ostromgéppel sem boldogultak volna; mert a fent említett három toronnyal semmiféle ostromgép sem bírt volna.
Miután a lázadók elhagyták ezeket a bástyatornyokat, vagyis helyesebben: miután Isten kiűzte őket onnan, eszeveszetten menekültek a Silóa alatti völgybe, és miután kissé magukhoz tértek rémületükből, a körfal ottani szakasza ellen támadást intéztek. De a végveszély idejére nem maradt már elegendő bátorságuk, mert a rémület és a nyomorúság megtörte erejüket. Így aztán az őrszemek hamarosan visszaverték őket, mire szétszéledtek, és elbújtak a földalatti folyosókban.

Ezalatt a rómaiak megszállták a falakat, feltűzték a tornyokra hadijelvényeiket, és örömujjongással győzelmi énekbe kezdtek, mivel a háború befejezése sokkal könnyebb lett nekik, mint ahogy az elején remélhették volna. Maguk is hihetetlennek tartották, hogy kardcsapás nélkül megszállták a legutolsó falat, s nem tudták mire vélni, hogy egyetlenegy ellenséges katonát sem láttak.
Kivont karddal tódultak be az utcákba, mindenkit leszúrtak, aki útjukba akadt, és felgyújtották a házakat az odamenekült emberekkel együtt, és mind kifosztották; gyakran, mikor zsákmányolás céljából egy-egy házba benyomultak, már az egész családot holtan találták, a háztetők pedig tele voltak az éhen haltak hulláival, s ez a látvány úgy megborzongatta őket, hogy semmihez sem nyúltak, hanem kitámolyogtak a házból. De csak azok iránt éreztek részvétet, akik ilyen siralmasan elpusztultak, az élők iránt nem: ledöftek mindenkit, aki útjukba került, és így hullákkal torlaszolták el a szűk utcákat, és a város szinte úszott a vérben, úgyhogy a tüzet nemegyszer vérrel oltották.

Estefelé megszűnt az öldöklés, a tűz azonban egész éjjel dühöngött, gorpiaios hónap 8-án a nap az égő Jeruzsálemre virradt; arra a városra amelyet az ostrom alatt oly rengeteg nyomorúság sújtott, hogy ha alapítása óta ugyanannyi szerencse érte volna, valóban irigylésre méltó lett volna; de ezt a borzalmas sorsot azzal vonta magára, hogy olyan nemzedéket nevelt fel, amely romlásba döntötte.