logo

XIX Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Gyilkolás és templomrablás Jeruzsálemben.

Simon még azt a Mátyást is megkínoztatta és megölette, akinek a segítségével a várost hatalmába kerítette. Ez a Mátyás, Boéthos fia, főpapok egyike, akit a nép nagyon tisztelt és bizalommal övezett, mikor a zelóták Jánossal szövetkezve nyomorgatták Jeruzsálem lakosságát, rábeszélte a népet, hogy bocsássa be Simont mint megmentőjét, és még csak egyezséget sem kötött vele, mert nem tartott olyasmitől, hogy esetleg gazságokra vetemedhetik. De amint Simon bevonult, és a város ura lett, a többivel együtt máris ellenségének minősítette azt az embert is, aki szót emelt érdekében, mintha csak butaságból tette volna meg javaslatát.
Tehát Mátyást most Simon elé vezették, megvádolták, hogy a rómaiak barátja, mire a zsarnok még csak azt sem engedte meg, hogy védekezzék, hanem három fiával együtt halálra ítélte; negyedik fia már előbb Titushoz szökött. Mikor könyörgött Simonnak, hogy hálából azért, mert ő nyitotta meg előtte a várost, előbb végeztesse ki, mint a fiait, a zsarnok inkább parancsot adott, hogy őt utoljára öljék meg.

Így tehát szeme láttára ölték meg fiait, őt pedig gyermekeinek holttestén koncolták fel, olyan helyen, hogy a rómaiak jól láthassák. Simon legelvetemültebb cinkosát, Anant, Bagadates fiát bízta meg a kivégzéssel; ez még gúnyosan meg is kérdezte Mátyástól, vajon segítenek-e most rajta azok, akikhez át akart szökni? Simon megtiltotta, hogy a holttesteket eltemessék. Utána kivégezték Ananiás papot, Masbalos fiát, aki tekintélyes férfiú volt, továbbá Aristeust, az ammausi városi jegyzőt, és még 12 tekintélyes polgárt.
Josephus atyját még mindig börtönben tartották, és - mivel árulástól féltek - kihirdették a városban, hogy senkinek sem szabad meglátogatnia és beszélnie vele; aki pedig sajnálkozott sorsán, azt vizsgálat nélkül kivégezték.

Ezek láttán bizonyos Judás, Judás fia, Simon egyik alvezére, akire az egyik bástya parancsnokságát bízta, mivel megesett a szíve a kegyetlenül meggyilkolt embereken, főképpen pedig, mivel a maga életét is féltette, magához hívatta tíz legmegbízhatóbb alárendeltjét, és így beszélt hozzájuk:
„Meddig tűrjük még ezeket a szörnyűségeket? És mi reményünk lehet még a menekülésre, ha tovább is híven szolgáljuk ezt a gonosztevőt? Hát nem ellenünk harcol-e már az éhség is? Nincsenek-e a rómaiak már úgyszólván bent a városban? Nem hitszegő-e Simon azok iránt, akik jót tettek vele? Hát nem kell-e folyton a kivégzéstől rettegnünk, holott a rómaiak szavában megbízhatunk? Nos hát adjuk át nekik a falakat, és mentsük meg magunkat és á várost! Mert Simonon semmi méltatlanság sem esik, ha hamarább veszi el büntetését, hiszen már úgyis leszámolt mindennel.”

Miután ilyen érvekkel megnyerte ezt a tíz embert tervének, reggel a parancsnoksága alá rendelt többi katonát mindenfelé szétküldözte, nehogy tervét elárulják, és kilenc órakor a toronyról maga szólította a rómaiakat. Ezek közül egyesek rá se hederítettek, mások nem bíztak benne, a legtöbben pedig azért nem akartak hallani sem róla, mert tudták, hogy hamarosan minden kockázat nélkül úgyis kezükbe kerül a város. De mikor Titus katonáival már éppen közeledett a falhoz, Simon - aki ekkorra már mindent megtudott - megelőzte, hirtelen megszállta a bástyatornyot, és elfogatta ezeket az embereket, a rómaiak szeme láttára mind lekaszaboltatta őket, és megcsonkított holttestüket ledobatta a falakról.
Ugyanebben az időben Josephus, aki nem hagyta abba békekísérleteit, mikor a várost körüljárta, kővel fején találták, úgyhogy abban a pillanatban eszméletlenül összeesett. Amint összerogyott, a zsidók máris kirohantak, és bizonyára behurcolták volna a városba, ha a Caesar gyorsan nem küldte volna oda katonáit védelmére. Miközben ezek a zsidókkal csatároztak, elvitték onnan Josephust, aki semmit sem tudott arról, ami körülötte történik; a lázadók azonban abban a hiszemben, hogy sikerült eltenni láb alól azt, akinek halálára annyira áhítoztak, hangos öröm ujjongásban törtek ki.

A hír hamarosan elterjedt a városban, mire a még megmaradt lakosságot csüggedés fogta el, mert valóban halottnak tartották azt az embert, akinek a segítségével át akartak szökni a rómaiakhoz. Mikor Josephus anyja a börtönben értesült fia haláláról, kijelentette a börtönőrök előtt, akik véletlenül jotapatiak voltak: elhiszi a hírt, hiszen úgysem élhette volna meg, hogy még találkozzék a fiával; szolgálóinak pedig titokban nagy siránkozás közben ezt mondta: hát azért, hogy annyi gyermeket szült, az a jutalma, hogy el sem temetheti a fiát? - pedig azt hitte, hogy majd az temeti el őt.
De az álhír sem neki nem okozott tartós bánatot, sem a rablóknak nem szerzett tartós örömét. Ugyanis Josephus, akinek a sebe hamarosan begyógyult, újra megjelent a fal alatt, és odakiáltotta ellenfeleinek, hogy a sebéért nemsokára megbűnhődnek; a népet pedig újból felszólította, hogy adja meg magát. A nép, mikor meglátta, megint nekibátorodott, a lázadók pedig megrémültek.

Néhány szökevény végső kétségbeesésében csakugyan mindjárt le is ugrott a falról; mások kővel a kezükben, mintha harcolni indulnának, kirohantak, és átfutottak a rómaiakhoz. Ott azonban még szomorúbb sors várt rájuk, mint a városban: mert a rómaiaknál jóllaktak, és ebbe gyorsabban belehaltak, mint a városi éhezésbe. Ugyanis, mikor az ellenséghez értek, a folytonos éhezés következtében duzzadtak voltak, mint a vízkórosok; mikor pedig mohón megtömték üres gyomrukat, megrepedtek, és csak azok maradtak életben, akik tapasztalat alapján megfékezték étvágyukat, és csak lassan adagolták maguknak az ételt, melytől már elszokott a testük.
De azokat, akik így megmenekültek, másféle szörnyűség sújtotta: ugyanis a syriai katonák rajtacsíptek egy szökevényt, amint ürülékéből aranyakat kotort ki. Említettem, hogy a zsidók, mielőtt átszöktek, lenyelték aranyaikat, mert a lázadók rendszerint megmotozták őket; a városban pedig rengeteg volt az arany: 12 attikai drachmáért lehetett megvenni azt az aranyat, ami különben 25 drachmát ért. Miután tehát egy emberről kiderült ez a csalafintaság, valamennyi táborban híre futott, hogy a szökevényeknek, mikor átjönnek, tele van a hasuk arannyal. Ezért az arabok és a syriaiak az életükért rimánkodó szökevényeknek felvágták a hasát, hogy átkutassák. Véleményem szerint ennél szörnyűbb kegyetlenség még nem sújtotta a zsidókat: mintegy 2000 embert hasítottak fel ezen az egy éjszakán.

Amidőn Titus értesült erről a szörnyűségről, alig tudta türtőztetni magát, hogy a bűnösöket körül ne fogja lovasságával, és a lándzsásokkal le ne gyilkoltassa. Csak az tartotta vissza ettől, hogy nagyon sokan voltak; mert azok, akiket meg kellett volna büntetni, többen voltak, mint azok, akiket legyilkoltak.
Tehát magához rendelte a segédcsapatok és légiók parancsnokait - mivel római katonákat is megvádoltak bűnrészességgel -, és felháborodottan kérdezte tőlük, vajon csakugyan van-e katonái közt olyan, aki kapzsiságból ilyesmire vetemedett, és vajon nem szégyellik-e magukat aranyos és ezüstös fegyvereik miatt.
Az arabokra és syriaiakra pedig rárivallt, hogy vajon ebben a háborúban, amely egyénileg nem is érdekli őket, vad szenvedélyeiket akarják-e kielégíteni, és aztán a kegyetlen mészárlásért és zsidógyűlöletükért a felelősséget a rómaiakra akarják hárítani. Mert sajnos, néhány római katona is részt vett gyalázatos bűntetteikben. Erre kivégzéssel fenyegette meg az idegen katonákat, ha csak egyetlenegyet is rajtakapnak még ilyen szörnyűségen; a légióknak pedig parancsot adott, hogy nyomozzák ki a gyanús embereket, és vezessék elé. A kapzsiság azonban, úgy látszik, nem riad vissza semmiféle büntetéstől, a leküzdhetetlen aranyéhség vele született az emberrel, és nincs ehhez fogható szenvedély, holott egyébként mindennek van mértéke, és a félelem is korlátozza az embereket.

Csakhogy Isten eltaszította a népet, s a menekülés útja helyett a pusztulás útjára terelte. Amit a Caesar súlyos büntetés terhe alatt megtiltott, azt ezentúl titokban követték el a szökevényeken: a barbárok elfogdosták a menekülteket, mielőtt bárki is megláthatta volna őket, és leölték; aztán körülnéztek, nem látja-e őket római, felhasították a szerencsétleneket, és beleikből kiszedték a mocskos nyereséget. De csak néhánynak a hasában találtak valamit, javarészük a hiú reménykedés áldozata lett. Ez az öldöklés azonban sokat visszariasztott a szökéstől. János pedig, mikor már a néptől nem volt mit elvennie, a templom kirablására vetemedett. A templom rengeteg fogadalmi ajándékát, az istentiszteleti tárgyakat, az edényeket, tálakat és asztalokat beolvasztotta; még azokat a boroskorsókat sem hagyta ott, amelyeket Augustus és felesége adományozott.

A római császárok mindig tisztelték a templomot, és gyarapították kincseit; most azonban egy született zsidó rabolta el az idegenek ajándékait. Környezetének azt mondta, hogy templomi tárgyakat bízvást fel lehet használni a templom érdekében, és helyes, ha a templomból élnek azok, akik a templomért harcolnak. Ezért a templom belsejéből is kihozatta a szent olajat és a szent bort, amelyet a papok őriztek, mert azzal szokták leönteni az égő áldozatot, és mind szétosztotta emberei közt: fejenként több mint egy hin jutott nekik, és azok vígan kenekedtek és ittak.
Semmiképpen sem tudom elhallgatni azt, amit a felháborodás ad ajkamra: ha a rómaiak nem végeztek volna hamarosan ezekkel a gonosztevőkkel, akkor a várost, azt hiszem, talán elnyeli a föld, vagy elborítja a vízözön, vagy mint Sodomát, a villám emészti el; mert sokkal istentelenebb fajzat tanyázott benne, mint azok voltak, akik mindezt elszenvedték büntetésül. Valóban ezeknek az őrjöngése miatt pusztult el az egész nép.

De minek sorolják fel rendre minden nyomorúságot? Mannaios, Lázár fia, aki ebben az időben menekült Titushoz. közölte vele, hogy egyetlenegy kapun, amelynek ő volt az őre, attól a naptól fogva, amikor a rómaiak tábort ütöttek a város előtt, tehát xanthikos hónap 14-étől panemos hónap 1-éig, 115 880 hullát szállítottak ki, és ez mind szegény ember volt; egyébként, mint a kapuőrség parancsnoka, nem mellékesen, hanem hivatalos kötelességénél fogva számlálta meg a hullákat, mert a közpénzből ő fizette a temetési költségeket. A többit hozzátartozóik temették el; a temetés mindössze annyi volt, hogy a hullákat kivitték a városból és kidobták. Sok tekintélyes polgár, aki utána szökött ki, azt mondta, hogy a szegények hulláinak a száma, amiket a kapukon kidobáltak, 600 000 volt; a többinek a számát nem lehetett megállapítani.

Mikor már az emberek kimerültek, és nem bírták a szegények hulláit kihordani a kapu elé, a hullákat a nagyobb házakban hordták össze, és rájuk zárták a kaput. Egy merő búzának az ára egy talentum volt, és mikor a város körülfalazása miatt már zöldséget sem lehetett szedni, némelyek oly borzalmasan szenvedtek az éhségtől, hogy az árnyékszéket és a tehéntrágyát is feltúrták, hogy valami ennivalót kaparjanak ki: most megették azt, amire azelőtt az undortól rá sem tudtak nézni. A rómaiak sajnálkoztak, mikor ezt hallották; a lázadók azonban, akik mindezt tulajdon szemükkel látták, közömbösen várták, amíg őket is utolérte az éhség. Mert már egészen megbénította őket a végzet, amely föléjük és a város fölé tornyosult.


Forrás:
Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József
az irodalomtudomány doktora
.-