A romai Longinus és a zsidó Kastor
A következő éjszaka a rómaiakat hirtelen rémület fogta el: ugyanis az egyik 50 könyök magas ostromtorony, amelyet Titus a sáncon állíttatott, hogy ezt a falakról jövő támadás ellen védje, éjfél tájban magától összeomlott. Az irtózatos dübörgés megdöbbentette az egész hadsereget: mindenki fegyvert ragadott abban a hiszemben, hogy az ellenség támadott.
Zajongás és kavarodás bolygatta meg a légiókat, és mivel senki sem értette a dolgot, tanácstalanságukban mindenféle találgatásokba bocsátkoztak. Végül is, mikor az ellenség sehol sem mutatkozott, már mindenki a bajtársától félt, és aggodalmasan kérdezgették egymástól a jelszót, mintha talán zsidók lopódzkodhattak volna be a táborba. Páni félelem fogott el mindenkit, míg végre Titus megtudta, hogy mi történt, és kihirdette a valóságos tényt. De azért nagyon nehezen csillapodott le az izgalom.
A zsidók különben minden támadást kéményen álltak; de súlyos veszteségeket okoztak nekik az ostromtornyok, amelyeknek tetejéről könnyű hadigépekkel lőtték, és dárdák, nyilak és kövek záporával árasztották el őket. Viszont ők maguk sem nem érték el a tornyokat, mert nagyon magasak voltak, sem pedig nem foglalhatták el, mert súlyuknál fogva nem egykönnyen lehetett volna őket feldönteni, sem pedig vasvereteik miatt nem lehetett felgyújtani. Ha pedig a zsidók visszavonultak lőtávolon kívül, akkor a faltörő kosok támadásai ellen teljesen tehetetlenek voltak; ezek az ostromgépek folytonos döngetéssel mégiscsak elértek némi eredményt.
A Nikón (Győző) - így nevezték el maguk a zsidók a legnagyobb faltörő kost, mert ez mindent legyőzött - már-már megingatta a falat; viszont az ostromlottak a sok ütközettől és éjjeli őrségtől, amit a tulajdonképpeni várostól messze kellett teljesíteniük, már rég elernyedtek, s akár felületességből, akár meggondolatlanságból fölöslegesnek tartották a fal őrzését, és javarészt csüggedten visszavonultak, hiszen - gondolták magukban – van ezenkívül még két várfaluk.
Miután tehát az őrszemek mind visszavonultak a második fal mögé, a rómaiak a falnak azon a részén, amelyet a Nikón áttört, felmásztak a falra, és alighogy a legelső katonák átjutottak, megnyitották a kapukat, és az egész hadsereget bebocsátották. Az ostrom 15. napján – artemisios hónap 7-e volt - a rómaiak elfoglalták az első falat; jó darabon lerombolták, éppen úgy a város északi részét is, mint annak idején Cestius.
Titus most az első fal mögé helyezte táborát, az úgynevezett Assyriai tábor helyére – miután előbb a Kedrónig megszállta az egész területet -, és mivel most már lőtávolba jutott a második falhoz, hamarosan támadásra indult. A zsidók, akik eloszlottak a falakon, makacsul ellenálltak, mégpedig János emberei az Antonius-várból, az északi templomcsarnokból és Alexander király síremléke felől harcoltak; Simon csapatai viszont a János főpap sírja melletti kaput szállták meg, és a kapuig terjedő szakaszt védelmezték, amelyen a vízvezeték húzódott a Hippikos-toronyig.
Ismételten kitörtek a kapukból, és csatározásokba bocsátkoztak az ellenséggel, de mindannyiszor visszakergették őket a falak mögé; mivel nem értettek úgy a hadvezetéshez, mint a rómaiak, az összecsapásokban mindig a rövidebbet húzták, a várharcban azonban megálltak a helyüket. A rómaiakat erejük és haditapasztalatuk lelkesítette, a zsidókat a kétségbeesésből fakadó vakmerőség, valamint a szívós kitartás a szerencsétlenségben, ami velük született tulajdonságuk; ehhez járult a zsidóknál az a remény, hogy megmenekülnek, a rómaiaknál pedig az, hogy hamarosan győznek.
Egyik fél sem lankadt, hanem szakadatlanul egymást érték a támadások, a várharcok, kisebb csapatok kitörései, reggeltől estig, és a harc minden fajtájával megpróbálkoztak. Alig pitymallott, máris megkezdődtek az ellenségeskedések, amelyeknek csak az éjszaka vetett véget.
Éjszakájuk álmatlan volt, s a nappalnál is kellemetlenebb: amazok féltek, hogy a fal elesik; emezek meg, hogy a zsidók betörnek táborukba. Éppen ezért mind a két fél fegyverben töltötte az éjszakát, és mindjárt napkeltekor megint készen álltak a harcra.
A zsidók versengtek egymással, hogy vezéreik kedvéért melyik rohanjon előbb veszedelembe; egyébként a legjobban tisztelték Simont, és féltek is tőle; alárendeltjei annyira rajongtak érte, hogy parancsára hajlandók lettek volna akár öngyilkosságot is elkövetni. Viszont a rómaiakat az ösztökélte vitézkedésre, hogy hozzászoktak a győzelemhez, és nemigen szoktak vereséget szenvedni; növelte bátorságukat a szakadatlan katonai szolgálat, a szüntelen fegyvergyakorlat és birodalmuk nagysága, mindenekfelett pedig maga Titus, aki mindig, mindenütt, mindenkit támogatott.
Gyalázat lett volna az állandóan velük együtt harcoló Caesar szeme láttára lankadni; viszont azt, aki vitézül küzdött, szemmel tartotta és megjutalmazta, és már az is boldogság volt, ha a Caesar észrevette valakinek a vitézkedését. Ez volt az oka, hogy sok katona gyakran erején felülmúló harci készséget tanúsított.
Mikor például ezekben a napokban egy erős zsidó csapat csatarendbe állt a fal előtt, és a két sereg egyelőre csak távolból lövöldözte egymást, egy Longinus nevű lovas katona kiugratott a római sorokból, belerohant az ellenséges csapatba, vad rohamával szétugrasztotta, és a két legvitézebb zsidót megölte: az egyiket, aki szembeszállt vele, mellbe szúrta, aztán kihúzta a sebből lándzsáját, s a másikat, aki menekülni akart, oldalba döfte; azután az ellenséges csapaton keresztül diadalmasan visszatért övéihez.
Ez kiváló vitézi tett volt, de a zelóták közt is sok ilyen bátor ember akadt. A zsidók nem sokat törődtek veszteségeikkel; inkább az volt egyetlen céljuk, hogy kárt tegyenek ellenfeleikben. A halált semmiségnek tartották, ha úgy érte őket, hogy előbb legalább egy ellenséget megölhettek.
Titus viszont éppen annyit törődött katonái biztonságával, mint a győzelemmel; a meggondolatlan támadást esztelenségnek nevezte, és csak a tervszerű, veszteség nélküli vállalkozást ismerte el vitézségnek. Éppen ezért katonáinak megparancsolta, hogy kockázatos vitézkedésbe ne bocsátkozzanak.
Most személyes irányításával vontatták oda a faltörő kost az északi fal középső tornyához, amelyben egy Kastór nevű ravasz zsidó lesben állt cimboráival, miután a többiek mind megszaladtak az íjászok elől. A zsidók egy darabig mozdulatlanul lapultak a mellvédek mögött; de mikor a torony megremegett, felugráltak. Maga Kastór, mint a könyörgő, kitárta karját, a Caesart szólította, és siránkozó hangon irgalomért esedezett. Titus jóhiszeműleg hitelt adott neki, és már-már azzal kecsegtette magát, hogy a zsidók kezdenek észre térni, tehát megállította a faltörő kost, megparancsolta az íjászoknak, hogy ne lövöldözzenek többet a könyörgőkre, és felszólította Kastórt: mondja el, mit kíván.
Mikor ez kijelentette, hogy le akar jönni, és még akarja adni magát, Titus azt felelte rá, hogy örül okos elhatározásának, és szívesen venné, ha mind így gondolkoznának; ebben az esetben örömest megkímélné a várost is. Tíz cimborája közül öt csatlakozott Kastór képmutató könyörgéséhez, a többiek kiabálni kezdtek, hogy sohasem lesznek a rómaiak rabszolgái, ameddig szabad ember módjára meghalhatnak.
Miközben ezek jó ideig így civakodtak, a támadás szünetelt. Közben azonban Kastór megüzente Simonnak, hogy használja ki ezt a kedvező alkalmat, tegye meg a szükséges intézkedéseket, mert ő a római hadvezért még jó darabig bolondítja majd. Egyúttal úgy tett, mintha makacskodó cimboráit mégis rá akarná beszélni a megadásra; de azok felháborodottan kardot rántottak a mellvéd felett, átszúrták pajzsaikat, és mintha öngyilkosok lettek volna, összerogytak. Titus és környezete álmélkodott ezeknek az embereknek elszántságán, és mivel alulról nem láthatták pontosan, mi történt, megcsodálták lelkierejüket, és sajnálkoztak sorsukon.
Egyszerre csak valaki orrtövön lőtte Kastórt; ez kirántotta a nyilat, felmutatta Titusnak, és panaszkodott a lovagiatlan eljárás miatt. A Caesar rendreutasította az íjászt, és a mellette álló Josephust megbízta: menjen oda, és nyújtson kezet Kastórnak. De Josephus vonakodott, mert érezte, hogy ezek a könyörgők rosszban törik a fejüket, és barátait is visszatartotta, akik oda akartak menni.
Erre egy Aineias nevű szökevény ajánlkozott, hogy odamegy, és mivel Kastór lekiáltott, hogy vegye át valaki a pénzét is, Aineias annál buzgóbban szaladt a torony felé, és már zsebét is odatartotta. De Kastór fölkapott egy kődarabot, és ledobta rá; Aineiast ugyan nem találta el, de megsebesített egy másik katonát, aki vele együtt jött.
Mikor a Caesar észrevette a csalást, meggyőződött róla, hogy a jóhiszeműség a háborúban káros; viszont ha rideg az ember, nem egykönnyen esik csapdába; tehát felháborodásában a megcsúfoltatás miatt most még erősebben döngettette a falat a kossal. Mihelyt a torony a faltörő kos csapásai következtében düledezni kezdett, Kastór és cimborái felgyújtották, és á lángokon keresztül leugráltak a torony földalatti helyiségébe; a rómaiak ezt megint csak vitézségük bizonyítékának tartották, mert azt hitték, hogy a tűzbe vetették magukat.