logo

XXIV Junius AD

facebook-csoport


Új Facebook közösségi csoportunkba szeretettel várunk mindenkit! Ötletek, beszélgetések, tanácsok minden ami Ókori Róma!


Facebook csoport

Az éhínség.

Mindezt Josephus sírva kiáltotta át, de nem tudta a lázadókat engedékenységre bírni, sem pedig meggyőzni, hogy meghódolás esetén biztonságban érezhetik magukat; viszont a nép közt mozgalom támadt a meghódolás érdekében. Egyesek elvesztegették birtokaikat, mások értékes ékszereiket, s lenyelték az értük kapott aranyakat, nehogy a rablók megtalálják náluk, és átszöktek a rómaiakhoz. Miután pedig az arany előkerült, megélhettek belőle, mert Titus a legtöbbnek megengedte, hogy ott telepedjék le, ahol akar. Ettől még többen kedvet kaptak, hogy átszökjenek az ellenséghez, mert így megszabadulhattak a városbeli nyomorúságtól, és nem is lettek a rómaiak rabszolgái. János és Simon emberéi minden módon igyekeztek megakadályozni a zsidók kiszökését a városból, sokkal inkább, mint a rómaiak benyomulását, és ha valakire a gyanú árnyéka esett, azt abban a pillanatban megölték.
De a vagyonos embereket akkor is megölték, ha maradni akartak a városban; mert azzal az ürüggyel, hogy meg akarnak szökni, meggyilkolták őket, természetesen a vagyonuk miatt. Az éhínséggel együtt fokozódott a lázadók dühe is, és mind a két csapás napról napra irtózatosabbá fajult. Nyíltan már sehol sem lehetett gabonát látni, tehát benyomultak a házakba, és mindent átkutattak.

Ha valami előkerült, véresre verték a lakosokat, mert letagadták; ha semmit sem találtak, akkor megkínozták őket, miért rejtettek el mindent oly ügyesen, hogy nem lehetett megtalálni. A szerencsétlenek testi állapotából következtettek arra, hogy van-e élelmiszerük, vagy nincs. Aki jól tápláltnak látszott, arról feltételezték, hogy vannak élelmiszerkészletei; a csonttá aszottakat békén hagyták, mert fölöslegesnek tartották olyan embereket legyilkolni, akik amúgy is hamarosan éhen halnak.
Sok gazdag ember titokban egész vagyonát odaadta egyetlenegy mérő búzáért, a szegényebbek egy mérő árpáért; azután bezárkóztak házuk legeldugottabb zugába, és pokoli éhségükben a gabonát őrletlenűl falták fel, vagy megpirították, ha nyomorúságukban és ijedelmükben meg merték tenni. Asztalt már sehol sem terítettek, hanem félig nyersen kikapták az ételeket a tűzből, és mohón felfalták.

Silány volt a táplálék, és sírni való ez a látvány: a hatalmasok dúskáltak, a szegények jajveszékeltek. Az éhség lábbal tapos minden érzelmet, de egyet sem irt ki az emberből oly gyökeresen, mint a szánalmat, mert ilyenkor az ember mindent sutba dob, amire különben tekintettel szokott lenni. Így tehát az asszonyok a férjük, gyermekek a szüleik és - ami a legsiralmasabb volt - anyák a csecsemőik szájából szedték ki a falatot; és miközben imádott gyermekük a karjukban senyvedi, nem átallották előle elszívni az anyatejet, és ezzel megölni őt. De még ha így táplálkoztak, az sem maradt titokban, mert a lázadók ott termettek, és még ezt is elrabolták tőlük. Ha bezárt házat találtak, az biztos jele volt annak, hogy odabent valamit esznek.

Ilyenkor betörték a kaput, berontottak, és az embereknek úgyszólván a szájukból tépték ki a falatot. Öreg embereket, akik görcsösen védelmezték ennivalójukat, megvertek, az asszonyokat hajuknál fogva rángatták, ha sejtettek valamit a markukban.
Sem öreg, sem fiatal nem számíthatott irgalomra; apró gyermekeket is, akik valami ennivalót rágcsáltak, fölkaptak és földhöz csaptak. Ha pedig valaki - hogy a rablókat megelőzze - elnyelte azt, amit úgyis elvettek volna tőle, akkor még irgalmatlanabbul bántak el vele: mintha legalábbis megrabolta volna őket.

Mindenféle borzalmas kínzást kieszeltek, hogy élelmiszereket hajszoljanak fel: borsószemekkel tömték tele a nyomorultak szeméremtagjának nyílását, és aztán hegyes nyársakat szúrtak alfelükbe. Hátborzongató kínokat kellett némelyik embernek elszenvednie, csak azért, hogy eláruljon egy darab kenyeret vagy egy maroknyi eldugott lisztet. De maguk a hóhérok nem éheztek - mert kegyetlenkedésük nem lett volna olyan szörnyűség, ha az éhség kényszerítette volna rá őket -, csakhogy szabadjára engedték vad ösztöneiket, és egy hétre való élelmiszerkészletet akartak maguknak összeharácsolni.
Ha találkoztak valakivel, aki éjjel kilopódzkodott a római őrszemek közelébe, hogy vadon termő zöldségeket és füveket szedjen, abban a pillanatban, mikor azt hitte, hogy már megmenekült az ellenségtől, mindent elvettek tőle, és ha még oly keservesen könyörgött is, és Isten felséges nevére rimánkodott, hogy legalább valamit hagyjanak meg neki abból, amit élete kockáztatása árán szerzett, egy csipetnyit sem hagytak meg, sőt örülhetett, hogy ha már kirabolták, legalább nem gyilkolták meg.

Efféléket volt kénytelen eltűrni a szegény nép a zsarnok cinkosaitól; viszont a tekintélyes és gazdag embereket odahurcolták eléjük; ezeket titkos üzelmek miatt emelt hamis vádak alapján vagy pedig azzal az ürüggyel, hogy el akarták árulni a várost a rómaiaknak, megölték. Rendszerint szereztek valami feljelentőt, aki előadta a hamis vádat, hogy át akartak szökni az ellenséghez. Ha a vádlottat Simon kirabolta, akkor átküldte Jánoshoz; azok, akiket János rabolt ki, utána Simon karmaiba kerültek. Így köszöntötték egymásra kölcsönösen a polgárok vérét, és megosztoztak a nyomorultak hulláin.
A főhatalomért versengtek egymással, de a gyalázatosságok elkövetésében egyetértettek. Aki nem engedte részt venni a másikat a polgárok megkínzásában, az elvetemedett önzőnek számított; és aki nem vehetett részt ilyesmiben, az úgy fájlalta, mintha valami értéktől fosztották volna meg, mert nem kegyetlenkedhetett.

Lehetetlenség egyenként felsorolni a zsarnokok gaztetteit, tehát röviden összefoglalom: ilyent még nem kellett végigszenvedni a városnak, és a világ teremtése óta még nem volt nemzedék, amely ennyi förtelmet kieszelt volna. Végül a zsidó népet is piszkolták, hogy istentelenségüket szépítgessék az idegenek előtt, de ezzel maguk ismerték el, hogy rabszolgák, szedett-vedett csőcselék, a nép elfajult korcsai, aminthogy azok is voltak. Ők voltak azok, akik a várost elpusztították; ők kényszerítették a rómaiakat akaratuk ellenére a gyászos győzelemre, és ők vetették szinte erőszakkal a tétovázó tűzcsóvát a templomra.
Fájdalom nélkül, könnyek nélkül nézték a felsővárosból, amint kigyulladt: a rómaiak sajnálták és megsiratták. De mindezt majd elmondom később, a maga helyén, az események elbeszélése rendjén.


Forrás:
Flavius Josephus
A zsidó háború
(V. kiadás)
Görögből fordította:
Révay József
az irodalomtudomány doktora
.-