Antiochos Epiphanes megérkezése. Az ostromsáncok pusztulása
Eközben Titus siettette a sáncépítést, ámbár katonáinak sokat kellett szenvedniük a védőktől. Mindenekelőtt lovas osztagokat küldött ki, hogy meglessék azokat a zsidókat, akik leereszkedtek a völgyekbe, hogy élelmiszert keressenek.
Volt köztük sok fegyverfogható férfi is, akiknek már elfogyott a rablott zsákmányuk, de javarészt a legalsó néposztályba tartozó szegény emberek voltak, akik csak azért nem mentek át a rómaiakhoz, mert aggódtak családjukért. Ha feleségükkel és gyermekeikkel akartak volna átszökni, nem remélhették, hogy kijátszhatják a rablók éberségét; viszont nem tudták rászánni magukat, hogy családjukat a rablók hatalmában hagyják, mert akkor ezek, az ő szökésük miatt, valószínűleg kiirtották volna őket.
Az éhség adott nekik bátorságot a szökésre; de ha észrevétlenül kilopódzhattak, akkor az a veszedelem fenyegette őket, hogy az ellenség kezére kerülnek. Ha elfogták őket, szinte akaratlanul is védekeztek, és ha már egyszer védekeztek, akkor úgy érezték, hogy késő kegyelmet kérni. Tehát mindenekelőtt végig kellett szenvedniük a megkorbácsoltatást és minden elképzelhető kínzást, aztán pedig a falakkal szemben keresztre feszítették őket.
Titus ugyan sajnálkozott sorsukon, annál inkább, mert naponta 500 s néha még több foglyot is hoztak be, másrészt azonban veszedelmesnek tartotta volna elbocsátani ezeket a küzdelem árán elfogott zsidókat, és őriztetni ennyi embert, akik végül még föléjük kerekedhettek volna őreiknek. De leginkább azért engedte meg az elfogottak kivégzését, mert abban reménykedett, hogy ez a látvány engedékenységre bírja a városbelieket, hiszen ők is erre a sorsra számíthattak, ha nem adják meg magukat.
A katonák dühükben és gyűlöletükben a foglyokat változatos helyzetben szögezték keresztre, és mivel rengeteg volt, hamarosan nem volt már hely a kereszteknek és a kereszteken a megfeszítendőknek. De a lázadóknak eszük ágában sem volt jobb belátásra térni: inkább arra volt ez jó nekik, hogy a népet éppen az ellenkező állásfoglalásra bírják. Tehát a szökevények hozzátartozóit és a meghódolás mellett kardoskodó polgárokat felvonszolták a falra, és megmutatták nekik, mi a sorsuk azoknak, akik az ellenséghez menekültek; de azt is hozzátették, hogy ezeket nem mint hadifoglyokat, hanem mint oltalomkeresőket feszítették keresztre.
Ez sok olyan embert visszatartott a városban, aki már a szökés gondolatával foglalkozott, mindaddig, amíg meg nem tudták az igazságot. Azért egyesek mégis mindjárt átszöktek, és úgyszólván egyenesen a halál torkába rohantak, mert az éhhalálhoz képest valóságos jótéteménynek tartották, ha az ellenség kezétől halnak meg. Ezenfelül Titus számos fogolynak levágatta a kezét, és így küldte vissza őket Jánoshoz és Simonhoz - hogy ne tartsák őket szökevényeknek, hanem siralmas sorsuk miatt higgyenek nekik -, és megüzente velük a két zsarnoknak, hogy vessenek véget a dolognak, és ne kényszerítsék a város elpusztítására, hanem most, az utolsó pillanatban legalább, szálljanak magukba, és mentsék meg nemcsak a saját jövőjüket, hanem a gyönyörű fővárost és templomot, amelynek ezentúl ők lesznek egyedüli birtokosai.
Közben körüljárta a sáncokat, és biztatta a sáncokon dolgozó katonákat, hogy ezzel is jelezze: fenyegetéseit hamarosan nyomon követi a végrehajtás. A falakon álló zsidók válasza azonban az volt, hogy a Caesart és atyját szidalmazták; a halált semmibe veszik, kiáltoztak, sőt kedvesebb nekik, mint a rabszolgaság; a rómaiaknak pedig annyit ártanak majd, amennyit csak tudnak, utolsó leheletükig; szülővárosukkal egyáltalán nem törődnek, hiszen úgyis el kell pusztulnia, mint Titus mondta: Istennek pedig ennél különb temploma is van, éspedig a világ; de ezt a templomot is megmenti majd, hiszen az ő lakása, s mivel szövetségesük, kinevetnek minden olyan fenyegetést, amelynek nem jár cselekedet a nyomában, mert a döntés Isten kezében van. A szidalmak közben ilyesmiket kiáltoztak.
Ugyanebben az időben Antiochos Epiphanés hatalmas nehéz fegyverzetű sereg és testőrség, az úgynevezett makedón csapat élén Jeruzsálem elé érkezett. Ez mind csupa egykorú, sudár termetű, majdnem gyerekember volt, makedón fegyverzetben és fegyelemben: innen kapták a nevüket is; de vitézség dolgában elmaradtak fajtájuk mögött.
Valamennyi király közül, akik római hatalom alatt álltak, a kommagénéi király volt a legszerencsésebb, mielőtt még nem ízlelte meg a szerencse forgandóságát; rajta is beigazolódott öregkorára az a mondás, hogy senkit sem szabad boldognak mondani halála előtt. Fia, aki abban az időben érkezett, amikor atyja még boldog ember volt, csodálkozott, miért halogatják a rómaiak a rohamot a falak ellen; tudniillik ő maga jó harcos volt, vakmerő természetű és olyan irtózatos testi erejű ember, hogy merész vállalkozásai majdnem mindig sikerültek. Titus elmosolyodott, és csak ennyit mondott rá: „Közös a kockázat.”
Erre Antiochos azonmód rohamra indult makedón katonáival a falak ellen. Ó maga olyan erős és ügyes ember volt, hogy ki tudott térni a zsidók lövedékei elől, viszont a maga nyilai mindig célba találtak; de fiatal harcosai, egy maroknyi ember kivételével, mind ott vesztek. Mindazonáltal ígéretükhöz híven szívósan kitartottak, versenyt küzdöttek tovább, és végül sok sebesülttel visszavonultak. Megtanulták, hogy még született makedónoknak is Alexandros (Nagy Sándor) szerencséjére van szükségük, ha győzni akarnak.
A rómaiak nagy üggyel-bajjal, 17 napi szakadatlan munka árán, artemisios hónap 29-én befejezték a sáncépítést, amit ugyanennek a hónapnak 12-én kezdtek el. Négy fősáncot építettek: az egyiket az Antonius-várral szemben az 5. légió, az úgynevezett Struthion-tavon keresztül; a másodikat a 12. légió, körülbelül 20 könyöknyivel odább; a 10. légió ettől jókora távolságban, az úgynevezett Amygdalon-tótól északra épített sáncot; 30 könyöknyivel odébb, János főpap síremléke mellett a 15. légió emelt sáncot.
Már a hadigépeket is odahúzták, azonban János eközben a várból, az Antonius-vár és a sáncok között, földalatti aknát ásatott, és ezt, valamint a sáncokat is gerendákkal támasztotta alá; aztán szurokkal és kátránnyal átitatott rőzsével telehordta és felgyújtotta.
Mikor a gerendák alulról végigégtek, az akna beomlott, és a sáncok nagy recsegéssel-ropogással összedőltek. Először csak porral kevert sűrű füst szállt fel, mert a tüzet a beomlás félig-meddig elfojtotta; de mikor a bedőlt gerendák végigparázslottak, hirtelen lobogó láng csapott fel. Ez a váratlan esemény megrémítette, a ravasz cselfogás pedig elcsüggesztette a rómaiakat. Már-már azt hitték, hogy kezükben a győzelem, de ez az esemény a jövőbe vetett reményeiket lehűtötte. Fölöslegesnek tartották a tüzet oltani, mert hiába oltották volna el, a sáncok már úgyis beomlottak.
Két nap múlva Simon embereivel támadásra indult a többi sánc ellen, ahol a rómaiak már felvontatták a faltörő kosokat, és döngették velük a falat. A galileai Garsis városából való Tephtheos, továbbá Mariamne szolgája, Megassaros, és egy adiabénéi katona, Nabataios fia, akit testi fogyatkozásáról Agirasnak, vagyis sántának neveztek, tűzcsóvákat ragadtak, és a gépek felé rohantak. Náluk vakmerőbb és félelmetesebb emberek nem voltak a városban ebben a háborúban; mert mintha csak bajtársaik felé, nem pedig sűrű ellenséges csapat kellős közepébe indultak volna, se nem féltek, se nem tétováztak, s nem is riadtak vissza tervüktől, hanem áttörtek az ellenség sorain, hogy felgyújtsák a gépeket; valóságos lövedékzápor fogadta őket, és mindenfelől karddal támadtak rájuk. Mégsem menekültek veszedelmes helyzetükből előbb, csak akkor, mikor már a tűz belekapott a gépekbe.
Mikor a láng felcsapott, a rómaiak kirohantak a táborokból, hogy segítsenek, a zsidók azonban visszaverték őket a fal alól, és kézitusára keltek azokkal, akik el akarták oltani a tüzet, s közben egyáltalán nem kímélték az életüket.
A rómaiak, mikor már égett fölöttük a vesszőfonat, ki akarták vonszolni a faltörő kosokat a tűzből, de a zsidók a tűz kellős közepében kézre akarták keríteni az ostromgépeket, és még akkor sem engedték el, ha az izzó vasat kellett megmarkolniuk. A gépekről átcsapott a tűz a sáncokra, mielőtt még a segítségükre siető legénység megakadályozhatta volna. Végül, mikor már körülöttük minden égett, a rómaiak lemondtak a reményről, hogy megmenthetik a sáncokat, s visszavonultak a táborba. A zsidók azonban a városból érkező utánpótlásokkal még jobban megerősödtek, sikerükön is felbátorodtak, és féktelen dühvel támadtak.
Hamarosan el is értek a táborsáncokhoz, és ott összecsaptak az őrszemekkel; ugyanis a tábor előtt őrség állt, amelyet szabályszerű időközökben felváltottak; és a rómaiaknál szigorú szabály, hogy aki bármi okból elhagyja őrhelyét, halállal bűnhődik, Az őrszemek, akik inkább vitéz katonák, mint gonosztevők módjára akartak meghalni, helytálltak; azok közül a katonák közül, akik az imént megfutamodtak, sokan elszégyellték magukat, mikor meglátták szorongatott bajtársaikat, és visszafordultak.
A táborsáncon gyorsan felállították a kődobó gépeket, és ezekkel visszaverték a városból kiáradó zsidó csapatot, amely egyáltalán nem gondoskodott biztonságáról és védelméről. Ugyanis a zsidók mindenkit megtámadtak, aki útjukba akadt, az ellenséget nemegyszer testük súlyával döntötték fel, és vigyázatlanul belerohantak a dárdáikba is. Tehát nem megfontolt cselekvéssel, hanem elszántságukkal kerekedtek felül, a rómaiak pedig éppen őrjöngésük miatt húzódtak vissza előlük, nem pedig azért, mintha vereséget szenvedtek volna.
Titus az Antonius-vár felől - ahová azért ment, hogy újabb sáncnak helyet szemeljen ki – megint visszaérkezett csapataihoz, és súlyos szemrehányásokkal illette a katonákat, hogy elvesztették sáncaikat akkor, amikor már elfoglalták az ellenség falát, és most maguk kerültek az ostromlottak helyzetébe, mivel a zsidókat - úgyszólván a kelepcéből - magukra eresztették. Aztán válogatott csapataival oldalba kapta az ellenséget.
A zsidók, ámbár szemben is keményen szorongatták őket, Titusszal is szembeszálltak, s vitézül védekeztek. Hamarosan összekeveredtek a csatarendek: a por elvakította, az ordítozás szinte megsüketítette a katonákat, és egyik oldalon sem tudták már megkülönböztetni, hogy ki a barát és ki az ellenség. Míg a zsidók most már nem annyira erejük érzetében, hanem kétségbeesésükben állták a sarat, a rómaiakat a dicsőség és fegyvereik becsülete ösztökélte, valamint a minden veszedelemben legelsőnek rohanó Caesar.
Azt hiszem, mérhetetlen elkeseredésükben végül is az utolsó emberig lemészárolták volna a zsidókat, ha ezek vissza nem húzódnak a városba, mielőtt még véget ért volna az ütközet. Egyébként a sáncbeomlás teljesen elcsüggesztette a rómaiakat, mivel így sok napi munkájuk egyetlen óra alatt tönkrement, és sokan már nem is hitték, hogy közönséges ostrom-gépekkel elfoglalhatják a várost.