Mikor lóos hónap 8-án a két légió befejezte a sáncokat, a Caesar a faltörő kosokat a belső templomudvar nyugati csarnoka ellen vontatta fel. De már ennek előtte a legerősebb faltörő kos hat napi szüntelen döngetés árán sem tett semmi kárt. a falban, úgyhogy ezekkel az óriási és erősen egymáshoz illesztett kockakövekkel a most odavontatott gépek sem bírtak.
Közben mások aláásták az északi kapufa alapfalait, megfeszített- munka árán kimozdították a legelső köveket, de a kapu nem dőlt össze, mert a belső kövek támogatták. Most a rómaiak már kételkedni kezdtek a hadigépeik és emelőik hatásosságában, és ezért létrákat támasztottak az oszlopcsarnokoknak.
A zsidók meg sem próbálták megakadályozni őket ebben; de alighogy felértek a rómaiak, máris rájuk rohantak, és egyik részüket letaszították a falról, a másikat pedig odaszorították a mellvédhez, és lekaszabolták. Sokat akkor döftek le, amikor éppen felérkeztek a létrán, és még nem fedezték magukat pajzsukkal; mások úgy pusztultak el, hogy a zsidók néhány létrát, amikor éppen zsúfolva voltak fegyveresekkel, felülről feldöntöttek.
Egyébként a zsidók is rengeteg embert veszítettek. Különösen a zászlótartók küzdöttek életre-halálra a hadijelvényekért, mert ezeknek az elvesztését a legnagyobb szégyennek tartották. Végül a zsidók még a hadijelvényeket is megkaparintották, és aki felmászott a falra, azt mind levágták, úgyhogy a többi római megrémült az elesettek során, és visszahúzódott. A rómaiak oldalán egyetlen ember sem esett el úgy, hogy ne teljesítette volna híven kötelességét; a lázadók közül megint azok tűntek ki bátorságukkal, akik már az előbbi csatározásokban is legjobban vitézkedtek, kívülük még Elcázár, Simon unokaöccse. Mikor a Caesar látta, hogy az idegen templom kímélése csak halált és pusztulást hoz katonáira, parancsot adott, hogy gyújtsák fel a kapukat.
Éppen ebben az időben szökött át hozzá az ammausi Anan, Simon legvérszomjasabb cinkosa, és Archealos, Magaddatos fia; remélték, hogy kegyelmet kapnak, mert olyankor hagyták ott a zsidókat, amikor azok győztek. Titus ezt a hitvány árulást is a rovásukra írta, de azt is megtudta, mily gyalázatosan kegyetlenkedtek honfitársaikkal, tehát a legszívesebben kivégeztette volna ezt a két embert: csak a végső szükség hajtotta őket ide - mondta. - Mivel tehát nem önkéntes elhatározásból jöttek hozzá, nincs jogcímük a kegyelemre, főképpen, mivel miattuk borult lángba szülővárosuk, ahonnan most idemenekültek. De a becsület fölébe kerekedett haragjának, és elbocsátotta ezeket az embereket, viszont nem részesítette őket olyan megkülönböztetett bánásmódban, mint a főpapokat.
Miközben a katonák már csóvát vetettek a kapukra, és az ezüst mindenütt megolvadt, utat nyitott a lángoknak a fagerendázathoz, onnan pedig a tűz azonnal tovább kúszott, és belekapott az oszlopcsarnokba. Mikor a zsidók látták, hogy körös-körül minden csupa láng, testi erejükkel együtt összeomlott bátorságuk is; rémületében senki sem mert szembeszállni a rómaiakkal, hanem csak álltak, és csak nézték, mintha megbénultak volna.
De bár elcsüggesztette őket a pusztulás, most sem tértek észre, hanem mintha már a templom is égne, csak annál jobban fenekedtek a rómaiakra. Egész nap és a rákövetkező egész éjszakán dühöngött a tűz, mert a rómaiak az oszlopcsarnokokat nem gyújthatták meg egyszerre, hanem csak egyenként.
Másnap Titus hadserege egyik részét kirendelte a tűz oltására, egyúttal a kapuknál járható utat törtek, hogy a légiók bevonulását megkönnyítse; aztán magához hívatta a tiszteket; mindenekelőtt a hat tábornok jelent meg: Tiberius Alexander hadseregparancsnok, Sextus Cerealis, az 5., Larcius Lepidus, a 10., Titus Phrygius, a 15. légió parancsnoka, továbbá Arterius Fronto, a két alexandriai légió parancsnoka, és Marcus Antonius Julianis, Judaea helytartója.
Ezekhez csatlakoztak aztán sorra a helytartók és ezredesek, és Titus haditanácsot tartott velük a templom ügyében. Egyesek úgy vélekedtek, hogy érvényesíteni kell a hadijogot; mert mindaddig, amíg áll a templom, ahol mindenünnen össze szoktak gyülekezni a zsidók, nem hagyják abba ezt az örökös lázadozást; másoknak az volt a véleményük, hogy ha a zsidók kiürítik a templomot, és senki sem védelmezi többé, akkor mentsék meg, de ha tovább is fellegvárnak használják, gyújtassa fel, mert hiszen ebben az esetben nem templom, hanem erődítmény; és akkor egyébként sem a rómaiak felelősek a szentségtörésért, hanem azok, akik erre kényszerítették őket.
Titusnak azonban az volt a véleménye, hogy ha a zsidók továbbra is védekeznek a templomból, akkor sem szabad az emberek helyett élettelen tárgyakon kitölteni bosszújukat, és ilyen pompás épületet odadobni martalékul a lángoknak, mert csak a rómaiak károsodnak így, hiszen a templom, ha megmarad, ékessége lesz az egész birodalomnak. Ehhez a nézethez lelkesen csatlakozott Fronto, Alexander és Cerealis. Erre a Caesar feloszlatta a haditanácsot, és meghagyta a tiszteknek, hogy adjanak pihenőt csapataiknak, hogy a most következő ütközetben annál keményebben harcolhassanak; csak a zászlóaljakból kiválogatott katonákat rendelte ki utat törni a romokon át, és tüzet oltani.
Ezen a napon a zsidók kimerültségükben és rémületükben nem mertek támadni; másnap azonban rendezték csapataikat és nekibátorodtak, és hét órakor a keleti kapun át kirohanást intéztek a külső templomudvar őrszemei ellen. Ezek keményen szembeszálltak a támadással, elöl pajzsaikkal fedezték magukat, és sűrűn összezárkóztak, mint egy várfal. Mégis nyilvánvaló volt, hogy nem sokáig tarthatják magukat, mert a támadók túlerőben voltak, és elszántabban küzdöttek.
A Caesar azonban, aki az Antonius-várból nézte a harcot, megakadályozta az ütközet kedvezőtlen fordulatát, és válogatott lovascsapattal katonái segítségére sietett. Ennek a támadásnak nem tudtak ellenállni a zsidók, hanem, miután az első sorokban harcolók elestek, javarészt megfutamodtak. De mihelyt a rómaiak elvonultak, megint visszafordultak, és hátba támadták őket; erre a rómaiak is visszafordultak, megint megszalasztották az ellenséget, úgyhogy 11 órára megtörték és beszorították a templom belsejébe.
Ezután Titus visszavonult az Antonius-várba, azzal az elhatározással, hogy másnap korán reggel egész haderejével támadásra indul és körülzárja a templomot. De Isten már régebben azt a sorsot mérte a templomra, hogy tűz pusztítsa el, és az idők forgásában most el is érkezett a végzetes nap, lóos hónap 10-e, amelyen annak idején a babiloni király felégette a régi templomot; de most maguk a városbeliek voltak az okai és kezdeményezői a tűznek. Ugyanis alig távozott el Titus, a lázadók rövid pihenő után megint kirohantak a rómaiak ellen. Ekkor kézitusára került a sor a templom helyőrsége és a római katonák között, akik az előudvar épületeinek tüzét oltogatták.
Midőn az utóbbiak üldözőbe vették a hátráló zsidókat, és egészen a templomig nyomultak elő, egy katona, anélkül hogy parancsra várt volna, vagy meggondolta volna cselekedetének súlyos következményeit, mintegy felsőbb sugallatra csóvát ragadott, egyik bajtársa felemelte, ő pedig az arany ajtón át - amely a templomot övező lakóházak északi bejárata volt - bedobta a templom belsejébe. Amint a láng fölcsapott, a zsidók felordítottak a szörnyű szerencsétlenség érzetében, és nem törődtek az életükkel, nem kímélték az erejüket, hanem mindenfelől odarohantak, hogy gátat vessenek a tűznek; mert íme itt volt a veszedelem, amelyet eddig mindenáron igyekeztek elhárítani.
Gyors futár jelentette a dolgot Titusnak. Ez éppen a csata fáradalmait pihente ki sátrában; most felugrott, és úgy, ahogy volt, a templomhoz rohant, hogy gátat vessen a tűznek, nyomában a tisztek és a megriadt légió. Mint rendszerint történni szokott, ha ilyen nagy tömeg felkavarodik, ordítozás és tolongás támadt. A Caesar kiáltozással és kézmozdulatokkal akarta értésükre adni a harcolóknak, hogy oltsák el a tüzet; de ezek nem hallották kiáltozását, mert túlharsogta a többiek még hangosabb ordítozása, integetéseivel pedig nem törődtek, mert egyeseket a harc izgalma, másokat pedig a düh teljesen elvakított. Sem szép szóval, sem fenyegetéssel nem lehetett a légiók viharos áradatát feltartóztatni: csak a düh vezette már valamennyit.
A kapukban olyan irtózatos tolongás támadt, hogy sok bajtársukat agyontaposták. Sokan a csarnokok még mindig izzó és füstölgő törmelékei közé zuhantak, és úgy jártak, mint a többiek, akik ott vesztek.
Mikor a templom közelébe érkeztek, úgy tettek, mintha nem hallanák a fővezér parancsait, és odakiáltottak az elöl állóknak, hogy dobjanak még tűzcsóvát a templomra. A lázadók egyébként már lemondtak minden reményről, hogy a tüzet megfékezhetik, mert mindenütt mészárolták és megszalasztották őket. Igen sok polgárt, csupa öreg, fegyvertelen embert, ott kaszabolt le az ellenség, ahol éppen érte. Különösen az oltár körül valóságos hullahegyek tornyosultak: patakokban folyt a vér a lépcsőkön, és tompán zuhantak odalent azoknak a hullái, akiket az oltár tetején meggyilkoltak. Mikor a Caesar semmiképpen sem tudta megfékezni őrjöngő katonáinak dühét, és a lángok egyre tovább harapództak, tábornokaival bement a szentélybe, és megtekintette a belsejét.
Sokkal káprázatosabb volt, mint ahogy az idegenek híresztelték, s egyáltalán nem volt túlzás, ahogy az idevalósiak dicsekedtek vele. Mivel a tűz a legbelső helyiségekbe még nem kapott bele, hanem csupán a templomhoz épített lakosztályokat pusztította, joggal hihette, hogy magát az épületet még meg lehet menteni. Tehát kisietett, és nemcsak személyesen buzdította a katonákat az oltásra, hanem a testőrségében szolgáló Liberalis századosnak parancsot adott, hogy akik ellenkeznek, azokat botozza meg. De az elkeseredés, a zsidógyűlölet és az általános harci düh erősebbnek bizonyult, mint a Caesar tekintélye és a félelem a büntetéstől.
A legtöbb katonát a zsákmány reménye sarkallta, mert szentül hitték, hogy a templom belseje zsúfolva van mindenféle kinccsel, hiszen látták, hogy a külseje is csupa arany. Mialatt tehát a Caesar kisietett, hogy katonáit megfékezze, az egyik katona azok közül, akik behatoltak a templom belsejébe, a sötétben tűzcsóvát tett az egyik ajtószárny alá, és mikor most a templom belsejéből hirtelen felcsapott a láng, a tisztek a fővezérrel együtt visszavonultak, és már senki sem próbálta a templom körül sürgő-forgó katonákat visszatartani a további gyújtogatástól. Így égett le a templom Titus akarata ellenére.
Bármennyire fájlaljuk is olyan alkotás pusztulását, amely pompájával és nagyságával, továbbá kincseket érő felszerelésével és különösen a szentek szentjének magasztos jelentőségével a leg-bámulatra méltóbb volt, amit csak láttunk, vagy amiről hallottunk: mégis hatalmas vigasztalást találhatunk abban, hogy a végzetet sem élőlény, sem hely, sem emberi alkotás nem kerülheti el. Csodálatos, mily hajszálnyi pontossággal következett be: tudniillik a végzet a templom pusztulását, mint már említettem, arra a hónapra és napra jövendölte, amelyen valamikor a babiloniak felégették. Mióta Salamon király az első templomot felépítette, egészen a mostani pusztulásig, amely Vespasianus uralkodásának második évére esett, 1130 év, 7 hónap és 15 nap, a templom második felépítésétől pedig - amiért Kyros uralkodásának második évében Aggeus próféta kardoskodott - egészen a Vespasianus alatt történt pusztulásáig 639 év és 45 nap telt el.