Napról napra súlyosbodott Jeruzsálem szenvedése, mivel a balszerencse a lázadókat egyre jobban elkeserítette, hiszen a népet pusztító éhínség már őket magukat is kezdte tizedelni. Nem csoda, ha nemsokára a városban halomban hevertek a hullák, hogy látni is szörnyűség volt, dögvészes bűzt árasztottak, sőt a harcolóknak kirohanásaikban útjukban is voltak, hiszen a hullákon keresztül kellett előretörniük, mint valami véres csatában. De sem irtózat, sem szánalom nem vett erőt a gonosztevőkön, ha lábbal tapostak rajtuk, sem pedig a halottaknak ebben a meggyalázásában nem ismerték fel a maguk pusztulásának végzetes előjelét, hanem testvéreik vérétől szennyezett kézzel rohantak csatába az idegenek ellen; szinte, azt mondhatnám, mintha Istent vádolták volna azért, hogy ennyire halogatja bűnhődésüket. Mert nem a győzelem reménye adott már nekik bátorságot a harc folytatására, hanem a kétségbeesés.

Eközben a rómaiak, ámbár a szükséges építőanyag előteremtése nagyon nagy fáradságot okozott nekik, mégis 21 nap alatt befejezték a sáncépítést, miközben, mint már fentebb említettem, a város környékét 90 stadionnyi távolságban teljesen letarolták. Valóban siralmas látvány volt a vidék; mert azelőtt fák és díszkertek pompáztak rajta, most pedig puszta volt és kopár.
Az idegen, aki látta a régi Judaeát és Jeruzsálem pompás elővárosát, és most szemébe ötlött ez a pusztaság, könnyeit és sóhajait nem tudta elfojtani a szörnyű változáson. Mert a háború a szépség utolsó nyomát is eltörölte, és ha valaki, aki régebben ismerte ezt a vidéket, hirtelen megjelent volna ott, nem ismert volna rá, hanem kereste volna a várost, amely pedig ott volt előtte.

Egyébként a sáncok befejezése épp annyi gondot okozott a rómaiaknak, mint a zsidóknak. Tudniillik ezeknek el kellett készülniük a város gyors elestére, ha nem sikerül újból felgyújtaniuk a sáncokat; viszont a rómaiaknak, ha ezek a sáncok is elpusztulnak, semmi reményük sem lehetett már Jeruzsálem elfoglalására; egyrészt azért, mert teljesen kifogyott az építőanyag, másrészt, mert a katonák a kemény megpróbáltatásokban testileg elgyengültek, és a sorozatos csapások megtörték hősiességüket.
Ehhez járult, hogy a városban dühöngő éhínség a rómaiak közt majdnem nagyobb csüggedést okozott, mint a lakosság körében; ezek irtózatos szenvedéseik között is kérlelhetetlenebbek voltak, mint valaha, sőt újra meg újra meghiúsították a rómaiak reményeit, mert a sáncok ellen csellel, a gépek ellen erős falakkal, a kézitusában pedig vakmerőségükkel egyre-másra felülkerekedtek. És ami a fő: a rómaiak rájöttek, hogy a zsidók lelkiereje legyűrte a pártvillongást, az éhséget, a háborút és minden egyéb nyomorúságot, s megerősödött bennük az a meggyőződés, hogy ellenfeleik harci lendülete éppoly legyőzhetetlen, mint kitartásuk a balsorsban; tehát felvetették magukban a kérdést: mi mindent elérnének ezek az emberek, ha a szerencse kedvezne nekik, ha már a balsors is ennyire megacélozza erejüket! Ezért a rómaiak a sáncokon megerősítették az őrségeket.

Az Antonius-várban János katonái ugyancsak felkészültek arra az eshetőségre, hogy a falakat
esetleg áttörik, és mielőtt még a faltörő kosok működni kezdtek volna, támadást intéztek a sáncok ellen. De vállalkozásuk kudarcot vallott: ámbár tűzcsóvákkal rohamoztak, mielőtt még a sáncot elérhették volna, csalódottan visszavonultak.
Mindenekelőtt haditervük nem volt egységes és összefüggő, mert a kirohanást kis csoportokban intézték, amelyek nem voltak érintkezésben egymással, emellett aggodalmasan tétováztak is, szóval egyáltalán nem úgy támadtak, mint a zsidók rendszerint szoktak; az volt a baj, hogy minden hiányzott, ami egyébként jellemezte őket; a vakmerőség, a gyors előretörés, a zárt támadás és a veszteség nélküli visszavonulás.
Azonkívül, hogy nem volt meg a régi lendület támadásukban, a rómaiakat a szokottnál jobban megerősített állásokban találták; ugyanis ezek testükkel és fegyverzetükkel oly tökéletesen eltakarták a sáncokat, hogy sehol sem volt hézag, ahová tűzcsóvát dobhattak volna, és minden egyes ember keményen feltette magában, hogy inkább meghal, mintsem hogy egy tapodtat is hátráljon. Mert ha ez a sánc elpusztul a lángokban, akkor minden reményük odavan; meg aztán a katonák büszkesége is lázadozott arra a gondolatra, hogy mindig az alattomosság arasson győzelmet a vitézségen, a vakmerőség a hadtudományon, a tömeg a tapasztalaton, a zsidók a rómaiakon.

Egyébként hathatósan segítették őket a lövegek, amelyeknek a támadók a lőtávolába estek: amint egy-egy támadó elesett, feltartóztatta az utána következőt, és a további előnyomulással járó veszély megtörte bátorságukat. Így azok közül, akik lőtávolba közeledtek, egyesek még az összecsapás előtt megrémültek az ellenség jól rendezett tömött soraitól, mások megsebesültek a hajítódárdáktól és megfutamodtak; végül valamennyien dolguk végezetlenül visszavonultak, és közben gyávasággal vádolták egymást.
Ez a kísérlet panemos hónap 1-én történt. Alighogy visszaverték a zsidókat, a rómaiak máris odavontatták a faltörő kosokat, ámbár az Antonius-várból szikladarabokkal, tűzcsóvával, vas- és minden egyébfajta lövedékkel lövöldözték őket, ami a zsidóknak szorult helyzetükben éppen a kezük ügyébe akadt. Bármennyire bíztak is falaikban, és bármennyire fitymálták a rómaiak ostromgépeit, mégiscsak igyekeztek megakadályozni közeledésüket. A rómaiak viszont annak tulajdonították az ellenség lázas buzgalmát, amellyel az Antonius-várat meg akarta menteni a faltörő kosok döngetésétől, hogy a fal gyenge, és maguk is a legnagyobb erőfeszítéssel dolgoztak, abban a reményben, hogy az alapzatok gyengék; de hiába rongálták meg a falat, csak nem akart engedni.

Ámbár most a rómaiakat szakadatlanul lőtték, a felülről fenyegető veszedelem egyáltalán nem rettentette vissza őket, ha-hanem tovább is nagy lendülettel döngették a falat a kosokkal. Mivel azonban még mindig hátrányban voltak, és főképpen á kilőtt kövek nagy veszteséget okoztak nekik, néhányan pajzsaikból védőtetőt alkottak a fejük fölött, kézzel és emelődarukkal aláásták az alapzatot, és emberfeletti fáradság árán végre négy kockakövet kiemeltek.
Eközben besötétedett, és mindkét oldalon elpihent a harc. Éjjel azonban egyszerre csak összedőlt a faltörő kosoktól megingatott fal, azon a helyen, ahol János a régebbi sáncokat földalatti aknával aláásatta; tudniillik az akna beomlott.

Ez az esemény mindkét félből épp az ellenkező hatást váltotta ki, mint ami várható volt. Tudniillik a zsidók, akiket a hirtelen beomlásnak - amely ellen nem tettek semmi intézkedést - tulajdonképpen el kellett volna csüggesztenie, nekibátorodtak, mert az Antonius-vár épségben maradt; viszont a rómaiaknak a fal összeomlásán érzett örömét megkeserítette, hogy megpillantották a második falat, amelyet János emberei a beomlott fal mögött húztak.
Ez a második fal szemlátomást könnyebben megvívható volt, mint az első, egyrészt, mert ennek a törmelékein könnyű volt felmászni, másrészt pedig feltehető volt, hogy jóval gyengébb lesz, mint az Antonius-vár, és mint afféle rögtönzött építményt, hamar el lehet pusztítani. Mégsem merészkedett senki felmenni rá, mert bizonyos volt, hogy az első, aki odamerészkedik, vesztébe rohan.

Titus, abban a meggyőződésben, hogy a katonák harckészségét különösen elősegítheti a buzdító beszéd, és hogy bátorítások és ígéretek gyakran elfeledtetik a veszélyt, sőt halálmegvetésre is lelkesítenek, egybegyűjtötte legbátrabb katonáit, hogy próbára tegye őket, és így beszélt hozzájuk:

„Bajtársak! A buzdítás veszélytelen vállalkozásokra nem csupán azokra szégyenletes, akiknek szól, hanem a szónokra is gyávaság vádját zúdítja. Véleményem szerint csak veszélyes vállalkozásokra kell buzdítani az embereket, mert minden egyebet saját elhatározásából is megtesz mindenki. Szívesen elismerem, hogy a fal megmászása nehéz feladat, és ezért megmagyarázom nektek, hogy éppen annak kell megküzdenie a nehézségekkel, aki dicsőségre tör -; hogy a hősi halál gyönyörűséges, és hogy azoknak a vitézkedése, akik elsőkül állnak ki, elnyeri jutalmát.
Mindenekelőtt fokozza bátorságotokat éppen az, ami a legtöbb embert talán visszariasztaná: a zsidók bátorsága és szívós kitartása a bajban. Mert mégiscsak szégyen volna, ha ti - akik rómaiak vagytok és az én katonáim, akik békében tanultátok a harci mesterséget, és a háborúban hozzászoktatok a győzelemhez - tűrnétek, hogy a zsidók felülmúljanak benneteket erőben és bátorságban, és éppen most, amikor már úgyszólván markotokban tartjátok a győzelmet, és Isten segítsége is veletek van.
A mi vereségeink tulajdonképpen csak a zsidók végső kétségbeesésének következményei; de az ő szenvedéseiket csak fokozza majd a ti vitézségetek és az Isten beavatkozása. Mert polgárháború, éhínség, ostrom, falak beomlása ostromgépek közreműködése nélkül: mi egyebet jelenthet ez, mint azt, hogy Isten őket haraggal sújtja, nekünk pedig segít.

Nem is illik hozzánk, hogy hitványabbak megverjenek bennünket, és hogy Isten szövetségét eláruljuk. Ha a zsidók, akik azért nem tartják szégyennek a vereséget, mert nemegyszer kénytelenek voltak szolgaságba hajtani a fejüket, mégis megvetik a halált, és egyre-másra rohamot intéznek csapataink ellen, nehogy megint leigázzák őket, nem a győzelem reményében, hanem csak azért, hogy elszántságukat bebizonyítsák: hát nem volna-e szégyen, ha mi - a szárazföldek és tengerek urai, akiknek már az is szégyen, ha nem győznek - ilyen óriási haderővel veszteg maradunk, és várunk, amíg az éhínség és nyomorúság végez ellenségeinkkel, úgy, hogy még csak alapos csapást sem mértünk rájuk, holott csekély kockázattal mindent megnyerhetünk?
Ha megmásszuk az Antonius-várat, miénk a város; mert ha az őrségével lesz is némi harcunk - amit egyébként nem hiszek -, maga az, hogy betörtünk a fellegvárba, és ott fojtogatjuk őket, kezeskedik a gyors és biztos győzelemért. Nem akarom most a hősi halált magasztalni és azoknak a halhatatlanságát, akik kemény harcban esnek el; de akik másképp gondolkoznak, azoknak azt kívánom, hogy békésen haljanak meg a betegágyon, ahol a testtel együtt a lélek is sírba száll. Mert ki ne tudná, hogy a hősök lelkeit, amelyeket a csata viharában fegyver szabadít ki a test börtönéből, az éter fogadja be, a legtisztább elem, és olyan csillagokba
emeli, ahonnan mint jó szellemek és megdicsőült hősök megjelennek utódaik előtt; viszont a beteg testben elsorvadó lelkeket, ha még olyan tiszták voltak is minden bűntől és szennytől, az alvilág éjszakája öleli magába, és bús feledékenység rejti örökre, s az élettel együtt testüket és emlékezetüket is megsemmisíti.
Ha az embernek elkerülhetetlen végzete a halál, és ha ennek a végzetnek minden betegségnél hűségesebb szolgája a kard, hogyha volna nemtelen dolog fel nem áldozni a közösségért azt, amit a közös végzetnek úgyis oda kell adni. Mindezt azokra értettem, akik az esetleges támadásokból nem kerülnének ki élve; de van rá lehetőség, hogy még á legnagyobb veszedelemből is megmeneküljenek a bátor emberek. Először is a romra nem nehéz feljutni; ha pedig ez megtörténik, akkor az új falat is könnyűszerrel el lehet pusztítani. Induljatok tehát nagy csapatban, bátran rohamra, akkor majd kölcsönösen buzdítjátok és támogatjátok egymást, és ez a határozott fellépés nagyon gyorsan megtöri majd az ellenség hetykeségét. Meglehet, hogy a sikeres vállalkozás egyetlen csepp vérbe sem kerül nektek, ha helyesen intézitek a támadást. Mert roham közben tőlük telhetőleg igyekeznek majd visszavetni benneteket; de ha egy-szer akár csellel, akár erőszakkal elértétek a célt, akkor többé nem tanúsítanak ellenállást, még akkor sem, ha eleinte kevesen vagytok.
Én szégyellném magam, ha azt, aki elsőnek jut fel a falra, nem jutalmaznám olyan kitüntetésekkel, hogy mindenki megirigyelje; ha életben marad, legyen mostani bajtársainak parancsnoka, de ha elesik, a hősöknek kijáró legnagyobb megtiszteltetés lesz a jutalma.”

Titus beszéde közben a katonák mindig féltek kissé a veszedelem nagyságától, csak a zászlóaljbeli katonák egyike, a syriai születésű Sabinus bizonyította be, hogy bátor és rettenthetetlen harcos, ámbár, ha úgy ránézett az ember, szinte még katonai szolgálatra sem tartotta volna alkalmasnak.
Szikár, fekete bőrű, inas-csontos ember volt, de hitvány testében - amely szinte szűk volt roppant erejének - hősi lélek lakozott. Tehát ez az ember kilépett a többiek közül, és így szólalt meg: „Szívesen áldozom fel magam, Caesar, és elsőnek akarom megmászni a falat; csak bátorságomhoz és készségemhez még a te szerencsédet kívánom magamnak: De ha nem sikerül vállalkozásomat végrehajtanom, akkor tudd meg, hogy a kudarc nem ér váratlanul, hanem szabad elhatározásomból választottam a halált kedvedért.”

Így szólt, és azután baljával feje fölé tartotta pajzsát, jobbjával kirántotta a kardját, s körülbelül 12 órakor megindult a fal felé. A többiek közül csak 11 ember követte, akik vetélkedni akartak vele a vitézségben; de ő - mintha felsőbb hatalom hajtotta volna – az élen rohant. A falakon álló őrszemek dárdákat dobáltak rájuk, és valósággal lövedékzáport zúdítottak le, óriási kődarabokat hengergettek a fejükre, és bizony néhány embert el is söpörtek.
De Sabinus bátran rohant előre a lövöldözésben, és bár a nyílzápor úgyszólván eltakarta, nem állt meg előbb, csak mikor már felért a falra, és az ellenséget elkergette onnan. A zsidókat ugyanis annyira megrémítette ereje és elszántsága, hogy megfutamodtak: azt hitték, hogy vele együtt még sokan kapaszkodtak fel.

És most valóban zúgolódni kellene a sors ellen, hogy mennyire irigyli a vitézséget, és mily kajánul megcsúfolja a hősi tetteket. Mert mikor ez a vitéz katona végrehajtotta vállalkozását, megcsúszott, megbotlott egy kőben, és nagy csattanással rázuhant.
A zsidók most hirtelen visszafordultak, és mikor látták, hogy egyedül hever a földön, minden oldalról lövöldözni kezdtek rá. De ő feltérdelt, maga elé tartotta pajzsát, és úgy védekezett még egy darabig; akik a közelébe kerültek, azok közül sokat megsebesített; végül azonban annyi sebet kapott, hogy karja lehanyatlott, és a nyílzáporban kiadta lelkét. Ez a férfi vitézségéért valóban jobb sorsot érdemelt volna, de hősi halála természetes következménye volt vállalkozásának. Bajtársai közül a zsidók még hármat megöltek, akik már ugyancsak felértek a falra, mégpedig kődobásokkal. A többi nyolcat, bár sebesülten, sikerült megmenteni és a táborba szállítani. Ez panemos hónap 3-án történt.

Két nap múlva a sáncon elhelyezett őrszemek közül néhányan, mintegy húszan, összeálltak, s miután előbb megnyerték maguknak az 5. légió zászlótartóját, továbbá két katonát a lovas osztályból és egy kürtöst, hajnali három órakor csendben fellopódzkodtak az Antonius vár romjára, leszúrták az előőrsöket, akik még aludtak, megszállták a falat, s elfúvatták a kürtjelet: erre rögtön felriadt a többi őrszem és elmenekült, meg se nézték, hányan lehetnek a támadók; mert az ijedelem és a kürtszó hatása alatt azt képzelték, hogy az ellenség nagy tömegben mászta meg a falat.
A Caesar, alighogy meghallotta a kürtjelet, azonnal riadót rendelt el, és mindenekelőtt egy válogatott csapat vonult be a várba tisztekkel az élén. Mivel a zsidók visszavonultak a templomba, a rómaiak is benyomultak utánuk, mégpedig azon a földalatti folyosón, amelyet János ásatott a római sáncok ellen; a lázadók azonban védekeztek, és ámbár két pártra szakadtak János és Simon vezérlete alatt, mégis a rómaiak ellen vállvetve szálltak síkra, páratlan erővel és lendülettel; mert világosan látták, hogy ha a rómaiak elfoglalják a templomot, akkor már vége is az ostromnak, aminthogy ezt a rómaiak is a győzelem első lépésének tartották.

Így hát a kapukban nagy küzdelem kezdődött: a rómaiak mindenáron ki akarták kényszeríteni a bejutást és birtokukba venni a templomot, a zsidók viszont vissza akarták szorítani a rómaiakat az Antonius-várba. Nyilat és dárdát egyik fél sem használhatott, karddal kellett ember-ember ellen harcolni.
A kézitusában hamarosan nem lehetett már megkülönböztetni, ki a barát, s ki az ellenség, mert a harcosok összekeveredtek, a tolongásban elsodródtak, és a tomboló zajban nem hallották egymás kiáltozását; nagyon sokan estek el mindkét oldalon, és a harcolók összetaposták és összetörték az elesettek testét és fegyverzetét.

Bármelyik fél kerekedett felül, rögtön felhangzott a győztesek lelkesítő rikoltozása és a vesztesek jajgatása. Egyébként sem a menekülésre, sem az üldözésre nem volt hely, és így a harc nagy zűrzavarban eldöntetlenül hullámzott ide-oda. Aki előresodródott, annak ölnie vagy halnia kellett; mert menekülésre gondolni sem lehetett; mert az utánuk nyomulók saját bajtársaikat mindinkább előreszorították, és hajszálnyi hézag sem volt a harcolók között. Végül a zsidók vad elszántsága fölébe kerekedett a rómaiak hadtudományának, és a harc minden ponton a vége felé járt, miután hajnali három órától délután egy óráig tartott. A zsidók egész haderejüket harcba vetették, és hősiesen harcoltak, mert féltek, hogy most esik el a város; viszont a rómaiak csak kisebb erővel küzdöttek, mert még nem jöttek fel a légiók, pedig a harcosok ezekbe vetették minden reményüket.
Ezért egyelőre beérték az Antonius-vár elfoglalásával. Julianus, egy nemes származású bithyniai százados, akinek nem volt párja haditapasztalatban, testi erőben és bátorságban - mert magam is ilyennek ismertem meg ebben a háborúban -, midőn látta, hogy a rómaiak hátrálnak, és már csak gyengén védekeznek, az Antonius-várból, ahol Titus mellett állt, előrerohant, és a már-már győzelmes zsidókat beszorította a belső templomudvar egyik sarkába.

Az egész ellenséges tömeg menekült előle, mert erejét és vakmerőségét emberfölöttinek érezték. Ő pedig a szétugrasztott emberek kellős közepén ide-oda cikázott; a Caesar álmélkodott ezen a páratlan látványon, a többieknek borsódzott tőle a háta. De őt is utolérte a végzet, amely elől egyetlen halandó sem menekülhet.
Mint minden katona, ő is sűrű szögekkel kivert bakancsot viselt; mikor a kövezeten rohant, megcsúszott és hanyatt vágódott. Fegyverzetének hangos csörömpölésére felfigyeltek a menekülők és visszafordultak. Az Antonius-várban álló rómaiak hangos kiáltozásban törtek ki, mert féltették bajtársukat, de a zsidók sűrű tömegben körülzárták, és minden oldalról szúrni-vágni kezdték dárdáikkal és kardjaikkal. Egy-egy ütést felfogott pajzsával, és ismételten megpróbált fölkelni, de a túlerőben levő támadók újra meg újra visszanyomták. De még akkor is, amikor ott feküdt, sok ellenfelét megsebesítette kardjával; tudniillik jó hosszú időbe telt, amíg meg tudták ölni, mert testének minden sebezhető részét sisak és pajzs fedte, és a nyakát is behúzta; csak mikor már végtagjait levagdosták, és senki sem mert segítségére sietni, csak akkor halt meg.

A Caesarnak kimondhatatlanul fájt, hogy végig kellett néznie, amint ezt a páratlanul vitéz katonát annyi ember szeme láttára lekaszabolták; maga is szívesen segítségére sietett volna, de ez a terep miatt lehetetlen volt. Azokat pedig, akiknek ez kötelességük lett volna, megbénította a rémület.
Végre Julianus, aki úgyszólván minden gyilkosát megsebesítette, elkeseredett élethalálharc után meghalt, és nemcsak a rómaiak és a Ceasar, hanem az ellenség is megőrizte dicső emlékezetét. A zsidók magukkal vitték holttestét, még egyszer visszaverték a rómaiakat, és az Antonius-várba szorították. A zsidók oldalán a csatározásban a következők tűntek ki: János csapatából Alexas és Gyphthaios, Simon csapatából Malakiás, Judás, Mertónos fia, és Jakab, Sósas fia, az idumaeaiak vezére; végül a zelóták közül két testvér, Simon és Judás, Ari fiai.