„Bassus halála után Flavius Silva vette át Iudaea helytartóságát. Mikor odaérkezett, az egész ország meghódolt már, egyetlen erődítmény kivételével, amely még mindig ellenállt. Ez ellen vonult tehát az egész környékről összevont csapataival. Masada elfoglalása a hurbán után az egész zsidó háború legismertebb mozzanata. Ezért érdemes bővebben foglalkoznunk vele. Lássuk először a helyszínt, Josephus előadásában:


„A jókora kerületű és jelentékeny magasságú sziklát minden oldalról mély, szakadékos és embernek, állatnak járhatatlan völgyek övezik, és csak két helyen lehet feljutni a sziklára, de itt sem valami könnyen. Az egyik ilyen ösvény a Holt-tenger felé, keletre húzódik, a másik, amely valamivel könnyebben járható, nyugat felé. Az előbbit kígyónak nevezik, mert keskeny és ide-oda kanyarog; ugyanis a lejtő kiugrásain megtörik, ismételten visszakanyarodik önmagába, aztán egy darabig egyenesen húzódik, úgyhogy csak igen körülményesen éri el célját.
Ha az ember ezen az úton megy, szilárdan meg kell vetnie a lábát, mert aki megcsúszik, annak menthetetlenül vége, mivel mindkét oldalon mély szakadékok tátonganak. Ezek olyan félelmetesek, hogy visszariaszthatják a legbátrabb embereket is. Ha ezen az ösvényen 30 stadionnyit megy az ember felfelé, ott van a tetőn, amely nem hegyes csúcs, hanem széles sík terület, mint általában a hegycsúcsok. Itt először Jonathás főpap épített várat, és Masadának nevezte.
Később Heródes király sokat fáradozott, hogy helyreállíttassa; ugyanis az egész 7 stadion kerületű csúcsot 12 könyök magas és 8 könyök széles fehér kockakövekből épült fallal vette körül, és ezen a falon 37, egyenként 50 könyök magas bástyatornyot helyezett el; ezekből le lehetett jutni a lakásokba, amelyeket a fal belső oldalába építtetett, a fal egész hosszában. A sík hegytetőt, amelynek kövérebb volt a földje, és jóval bőségesebben termett, minta síkság, szabadon hagyta megművelés céljaira, hogyha esetleg kívülről nem érkeznének élelmiszerek, ne szenvedjenek éhséget azok az emberek, akik a várban kerestek menedéket. Királyi palotát is építtetett a nyugati feljáratnál, a fellegvár falai alatt; homlokzata északnak fordult, s rendkívül magas és erős falai voltak.
A termek, csarnokok, fürdők belső kiképzése változatos volt és pompás, az oszlopokat egy darab kőből faragták, minden falát és a padlót mozaikok borították. Ezenfelül mindenütt, ahol lakóházak voltak, vagyis lent a palotánál és a fal előtt, sok vízmedencét vágatott a sziklába, hogy a helyőrségnek mindig bőven legyen vize, éppúgy, mintha vízvezetéken keresztül kapná. A palotától a csúcsra kőbe vágott, kívülről láthatatlan út vezetett; de még a látható utakat sem igen használhatta az ellenség: ugyanis a keleti út, fentebb leírt jellege miatt, járhatatlan volt; a nyugatit pedig a király, ott, ahol a legszűkebb, hatalmas toronnyal védelmezte, amely nem kevesebb mint 1000 könyöknyire volta tulajdonképpeni vártól, úgyhogy sem megkerülni nem lehetett, sem könnyűszerrel elfoglalni. Ez még a vár békés látogatóinak is megnehezítette a be- és kijutást. Így fogott kezet természet és művészet, hogy az erődítményt megvédje az ellenséges támadásokkal szemben".


A háború kezdetén, Kr. u. 66-ban a lázadó Menáhem foglalta el Masadát, akitől a szélsőséges sicariusok vezetője, Eleázár ben Jáir (a zélóták alapítójának, a galileai Júdásnak testvére) vette el erővel. A rómaiak a politikai és stratégiai okok mellett azért is siethettek az ostrommal, mert saját csapataik utánpótlása igen nehézkes lehetett a sivatagi körülmények között.
A szinte megközelíthetetlen fellegvárban ráadásul hatalmas készletek voltak felhalmozva, évekre elegendő gabona, bor, olaj, datolya, hüvelyes zöldségek. A szikla belsejébe hatalmas ciszternákat vágtak, amelyeket a hegyekből lejövő csatornarendszer töltött fel a tavaszi esőzésekkor, úgy, hogy szinte egyetlen csepp eső sem veszett kárba. Flavius Silva először is sáncfallal vette körül a sziklát, amely mellé táborokat és őrhelyeket épített. Ezek mind a mai napig a helyszínen megszemlélhetők.



A masadai római ostromtáborok régészete
1933-ban A. Schulten vizsgálta Masada római ostromtáborait, majd Richmond 1960 decemberében másfél napig (!) kutatta, a G és a H tábor kivételével. Az ostromművek közül feltűnő a hatalmas sáncfal, amit a védők szökése és utánpótlása ellen emeltek. Bár Josephus nem részletezi a római csapatok felállását, az ostromban nyilvánvalóan csak a X Fretensis és különféle segédcsapatok vehettek részt. A római csapatok összesen nyolc, illetve később plusz egy tábort építettek ki a sáncfal mellett. (A kilencedik az F1 tábor nyugati sarkában épült (F2), feltehetően az ostrom után ez szolgált a helyőrség szállásául.
A B jelű tábor pedig talán az ostrom elején készült castra peregrina lehetett, amit felhagytak.) Az egyetlen építőanyagnak a helyben található kő szolgált, fát se közel, se távol nem lehetett találni. A két nagyobb tábor (B majd C és F), amely minden bizonnyal a legionáriusok elhelyezésére szolgált, a sáncfaltól kissé távolabb esett, míg a kisebb cohors-táborok (A, D, E, G, H) a sáncfalhoz csatlakoztak.
A nagyobb táboroknak négy, a kisebbeknek egy-két kapujuk volt. A castrumon belül a katonákat félig átmeneti sátorbarakkokban szállásolták el. A contuberniumok bőrsátrak lehettek, amelyekben 8 fő lakott. A sátrak bejáratánál kis „előszoba" található, vsz. itt főztek a hadtápos fiúk (lixae). A B tábor Richmond szerint az első cohors és négy másik cohors elszállásolására szolgált, vagyis itt lakott a legio fele legénysége. A főparancsnokság azonban az F1 táborban volt, mivel Josephus is azt mondja, hogy Silva az ostrommunkálatokhoz legközelebb eső helyen állította fel táborát.

Mindkét főtábornak nagy praetoriuma volt, de csak a B-ben találták meg a hadvezér szónoki emelvényét (tribunal). Az Ft táborban nem volt nyoma augurato-riumnak sem, Richmond szerint ugyanis innen nem lehetett jól megfigyelni a madarakat. Ezért a madárjóshely és a legio jelvényei az első cohors őrizete alatt voltak a B táborban. Ebből azt a következtetés vonta le, hogy Silva nappal a B-táborban, éjszaka az Ft táborban tartózkodhatott.
Egy másik érdekesség az Ft tábor körül megjelenő canabae: kb. 30 kisebb tabernát találtak szétszórtan a domboldalon. Ezek 2-3 szobás házak voltak, valamennyi tricliniummal felszerelve. Másutt a birodalomban nem kerültek elő ilyenek, és megdöbbentő, hogy még egy expedíciós sereget, amely a sivatagban ütötte fel táborát, is kísértek az ilyesfajta népek... (lacikonyhások, prostituáltak stb.)
Az ostromművek elkészítéséhez természetesen komoly mérnöki munka és még komolyabb emberi erő kellett. A sáncolást feltehetően az auxilia végezte. A C táborban hat centuria elszállásolására elegendő sátorhely épült. A délnyugati centuriától északra egy szabálytalan alaprajzú épület volt, ez talán a parancsnokság lehetett. A sánchoz kapcsolódó táboroknak eltérő funkciójuk volt: a G, E és A táborok kapui az ellenség felé is nyíltak, ami arra szolgált, hogy a kitörést megakadályozza.
A D és H kapui csak az ostromlók oldalán nyíltak, így nyilván innen csak járőröztek a katonák. Az A és G táborban kb. 5 centuria fért el, így ezek ketten egy cohorsot kaptak. Az erózió miatt nehéz felmérni, de a D táborban talán 6 centuria lehetett. A H táborban aligha lehetett több 3 centuriánál, és egy parancsnoki épület is volt benne; míg az E, amelyből három kapu nyílt, szintén csak 3 centuriát fogadott be, de sok nyílt terep volt benne. Ebből Richmond arra a következtetésre jutott, hogy Maszadát 1 legio, 1 cohors milliaria és 2 cohors quingenaria gyalogság, valamint 1 cohors quingenaria lovasság ostromolta. A segédcsapatok kb. felét tették ki a legionáriusoknak, de a támadók így is hétszeres túlerőben voltak a védőkkel szemben. A viszonylag csekély létszámú lovasságnak úgysem vehették sok hasznát a terepen, legfeljebb az utánpótlás kísérésére használhatták.
Az F2 táborban az ostrom után hagytak egy csapatot, amely négy turma lovasságból és két centuria gyalogságból állhatott legfeljebb. Richmond szerint váltott őrséggel működhetett a mostoha körülmények miatt. A sáncfalat ötvenméterenként tornyokkal látták el. A falat kb. egy hét alatt építették fel a katonák.

A római parancsnok az ostromeszközök felvontatásához a szikla nyugati oldalán egy gigantikus ostromrámpát építtetett. A faltörő kosok munkája ellen azonban a sicariusok belülről kazamata rendszerű második falat vontak. Ennek lényege az volt, hogy a párhuzamos falak közé földet töltöttek, ami elnyelte a döngetés energiáját. Erre a rómaiak a nagyrészt gerendákból ácsolt falakat felgyújtották. Xanthikos hónap 15-én Eleázár ben Jáir végül meggyőzte harcosait és a menekülteket, hogy önkezükkel vessenek véget életüknek. Mikor a rómaiak reggel korán rohamra indultak és átmásztak a falakon, már csak 960 ember temetetlen holttestét találták ott.

Bassus váratlan halála után 73 tavaszán érkezett meg Iudaeába az új helytartó: Lucius Flavius Silva Nonius Bassus, aki feltehetően azonnal Masada alá sietett, hogy folytassa, vagy megkezdje az ostromot. Werner Eck szerint Masada eleste 74 tavaszára tehető, vagyis az ostrom majd egy éven át tartott.54 Ennek azonban ellentmondani látszik az a tény, hogy a pénzverések tanúsága szerint Vespasianus és Titus 73 tavaszán újból imperatori acclamatióban részesült, ez pedig kézenfekvően a iudaeai végvárak elleni harcok befejezésével függhetett össze.
Hannah M. Cotton szerint a hagyományos 73-as dátum mellett szól még egy fali üregben (az ún. „locus 1039"-ben) talált görög, latin és héber nyelvű papiruszok és osztrakonok gyűjteménye, amit római katonák rejthettek oda. A legutolsó latin papiruszok 72 és 73 között keletkeztek (egy legionárius fizetési lista 72. szeptember 1. vagy 73. január 1. közé datálható; egy Iulius Lupus Egyiptomi praefectusnak címzett levél pedig 73. február 25. és március 25. közé tehető).

Masada erődjében egyébként nemcsak római papiruszok kerültek elő: a régészek azonosítottak egy biztosan 73 előtt épült zsinagógát, ami azért jelentős lelet, mert első századi zsinagógát addig csak a Héródionban és Gamlán fedeztek fel. Az épületben előkerült egy osztrakon „tized a papnak" (measer kohen) héber felirattal, egy újra felhasznált amforatöredéken pedig az arámi „Hananja kahana raba Akbija baré" (Ananias, a főpap és Akabia, a fia) feliratot találták meg. Bár a fiú neve eddig nem volt ismert, Josephus szerint Ananiás, Eleázár fia volt az a főpap, aki visszautasította a császárnak szóló áldozatot, ezzel tulajdonképen a felkelés egyik értelmi szerzője lett. Nem lehetetlen tehát, hogy a papok sőt egyes főpapi családok is részt vettek a Róma elleni végső ellenállásban." Egy kis rejtekhelyen két tekercstöredéket is találtak a Bibliából (5Móz 33-34; Ezék 35-38).
A fellegvár más helyein egyéb könyvekből is kerültek elő fragmentumok: Genesis, Leviticus, Zsoltárok, Sirák fia Jézus, és a Szombati Áldozat Himnuszai. Elképzelhető, hogy ezeknek a tekercseknek egy része qumráni eredetű. A helyszínen egy óhéber betűkkel írt szamaritán imádságot is találtak a régészek, ami tovább színezi a várvédőkről Josephus által kialakított meglehetősen egyoldalú képet.

A Qasr as-Sebbeh arab névre hallgató sziklát már 1838-ban azonosította Masadával Edward Robinson és Eli Smith, de csak 1963 és 65 között tárta fel az izraeli régészet emblematikus alakja: Yigael Yadin. „Masada: Heródes erődje és a zélóták utolsó állása" (Masada: Herods Fortress and the Zealots Last Stand) címen 1966-ban megjelent könyvét mind a mai napig több tízezres példányban jelentetik meg. Nem utolsósorban Yadin munkásságának köszönhető, hogy a „Masada-mítosz" a modern Izrael Állam identitásának egyik fontos elemévé vált.
Az is természetes, hogy az utóbbi fél évszázad régészei és történészei nemcsak Yadin eredményeit tették mérlegre, hanem azt a felfogást is, amely mindenáron Josephus hősi pátosszal teli elbeszélését akarta „igazolni" a régészeti leletekkel. Yadin a fennsíkon megtalált 27, és egy barlangban előkerült 25 csontvázzal „bizonyította" a hősi halál tényét - holott nemcsak az emberi maradványok csekély száma (a félszáz halott mindössze 5%-át teszi ki a Josephus által megadott 960 öngyilkos zélótának) vet fel kérdéseket, hanem az is, hogy miért találtak oly kevés csontmaradványt (mindössze 220 került elő összesen, holott egyetlen felnőtt testében 206 csont található), s ezek közé hogyan keveredhettek sertéscsontok? A jelek arra mutatnak, hogy ezek Masada későbbi nem-zsidó lakóinak maradványai lehetnek.
A tömegsírok hiánya is arra enged következtetni, hogy a rómaiak a védők nagy részét elhurcolták - a tömeges szuicídium ténye is erősen megkérdőjelezhető. Yadin az itt talált 11 nevet - köztük Eleázár ben Jáirét - tartalmazó osztrakonról is azonnal kijelentette: feltehetően azokat a „sorsolócédulákat" találták meg, amelyekkel a zélóták egymás között eldöntötték: ki kit fog megölni. Más interpretációs lehetőséget meg sem vizsgált, ami valóban súlyos hiba.



Válólevél Masadáról
A Masadától délre található Wadi Murabbaatban előkerült egy válólevél (Mur 19), amelyet így kelteztek: „a hatodik évben, Masadán: Az okmány szerint Joszéf, Nikszen fia, aki Masadán élt, szabad akaratából elvált feleségétől, a szintén Masadán tartózkodó Mirjámtól, Jonatán lányától. A papiruszt kiadó Józef Milik azon a véleményen volt, hogy a „hatodik év" provincia Arabia létrehozásától (Kr. u. 106) számítandó, így annak dátuma Kr. u. 111/112.
Yadin azonban rámutatott arra, hogy a keltezési formula a zsidó felkelés kitörésére utal, így a helyes dátum: Kr. u. 71/72. Mivel a jeruzsálemi Templomot ekkor már lerombolták a rómaiak, a válólevelet nem keltezhették a szokásos formulával: „Izrael megváltásának hatodik évében", vagy „Jeruzsálem szabadságának hatodik évében", ezért maradt csak a „hatodik év" megjelölés.
Eshel szerint ez a masadai felkelők magas fokú messianisztikus várakozását fejezte ki: nem féltek a harctól, és azt remélték, hogy a helyzet - Isten természetfeletti beavatkozása folytán - bármikor jobbra fordulhat. A válóokmány ugyanakkor mást is kifejezhetett: a halálra szántság tudatát. Elképzelhető, hogy Joszéf bar Nikszen azért bocsátotta el feleségét, Mirjámot - mikor az még ki tudott csúszni a római ostromgyűrűből -, hogy ha túléli a háborút, új életet kezdhessen. A férjnek ugyanis már semmi reménye sem volt a túlélésre.

Itt azonban Yadin kritikájánál sokkal több forog kockán: Masada régészete egyenesen Josephus igazmondásának próbaköve lett a nemzetközi szakirodalomban." Shaye Cohen szerint igazából régészeti leletek sem kellenek ahhoz, hogy több ponton is megkérdőjelezzük Josephus Masada-narratívájának hitelességét. Ugyanakkor mégsem vethetjük el a szöveget mindenestől, mint puszta fikciót.
Nem is kérdés, hogy a sicariusok - ez a genuin zsidó terrorszervezet - nemcsak a római hadvezér Flavius Silva, hanem Josephus szerint is bőven rászolgáltak a halálra. (Masada környékét is végigpusztították, En-Gediben például 700 asszonyt és gyermeket gyilkoltak le Pészah előestéjén, miközben azok imádkoztak. Ez volt a legnagyobb sikerük a háborúban - jegyzi meg malíciózusan Cohen.) Ugyan miért ne beszélte volna el Josephus legyilkolásuk történetét, már ha valóban a Masadát elfoglaló rómaiak ölték volna meg őket? Ráadásul A zsidó háború VII. könyvét Josephus Domitianus uralkodásának korai éveiben írta, s mint azt a következő fejezetben látni fogjuk, Flavius Silva Kr. u. 80/81-ben töltötte be a consuli tisztséget Rómában. Nem tűnik valószínűtlennek, hogy Josephus akár személyesen vele is konzultálhatott Masada ostromának megírása előtt; mint ahogyan az is elképzelhető, hogy könyve eljutott a consulhoz.

Cohen szerint a várvédők ábrázolásában semmi rétorikai túlzás nincsen: ellentétben sok ostromleírással, itt még hősökről sem hallunk; az ellenállás hamar megtörik; a kollektív öngyilkosság inkább szánalmas, semmint heroikus cselekedet volt a sicariusok részéről. Masada ostromát igazolta a régészet, az öngyilkosságot viszont - holttestek híján - lehetetlen igazolni.
Nachman Ben-Yehuda feltételezése szerint - amit Josephus emendált szövegére alapoz - a zélóták Heródes nyugati palotájában követték el a tömeges öngyilkosságot, majd magukra gyújtották az épületet. A rómaiak minden maradványt elégettek, majd egy tömegsírban - feltehetően a palota helyén - ásták el őket.